Mozgalmas napokon vagyunk túl (biztosan észrevettétek, hogy írni sem nagyon volt időm ) és sajnos az egészséges sikerszériánknak is végeszakadt a héten.

Amikor hétfőn odaértem a Nagyért az oviba, azzal fogadott a délutános óvónéni, hogy pár órával korábban át kellett cserélniük a bugyiját, mert történt egy kis baleset a wc-re menet, de önmagában ebből még nem vontam le messzemenő következtetéseket. Ebben a korban azért nem olyan ritka, hogy véletlenül féknyomos lesz az alsó, a legjobbakkal is megesik, nem feltétlenül valamilyen betegség jele.

A hazaút során viszont már többször is panaszkodott, hogy fáj a hasa, nem érzi valami jól magát és mire beléptünk otthon a lakásba, már csak perceken múlott, hogy a hasmenéssel beérjen a fürdőszobába.

Szuper. Eszembe is jutott megint, hogy napjában hányszor rá kell szólni, hogy ne turkáljon a kezeivel a szájában, hogy folyamatosan emlékeztetjük, hogy mennyi baktérium és vírus összegyűlik az ujjain, amit utána szépen lenyal róluk, de egyszerűen nem tudjuk hatékonyan leszoktatni róla.

Esküszöm, hogy többet lóg a keze a szájában, mint a másfél éves húgának és már annyira reflexszerű a dolog, hogy észre sem veszi, hogy megint azt csinálja. Így persze nem akkora kunszt mindenféle hasfájós betegséget összeszednie.

Hiába jött ki belőle, aminek ki kell, rögtön ahogy hazaértünk, nem könnyebbült meg teljesen, még utána is panaszkodott, hogy érzékeny a gyomra, ezért vacsorára nem is kapott csak egy szelet piritós kenyeret, hogy ne tetézzük a nyomorát.

A hasmenés önmagában elég volt hozzá, hogy elhatározzam, hogy legalább másnap itthon marad, de ha esetleg nem lettem volna elég biztos a döntésemben, akkor biztos, ami biztos, fektetés után másfél órával még azt az egy, nyomorúságos szelet piritóst is kihányta, amit este sikerült megennie.

Nem zuhantam túlságosan össze a váratlan helyzettől, végülis egy teljes hónapig béke és nyugalom volt, mindenki járt rendesen a megfelelő intézménybe, nem dől össze a világ, ha a Nagy most pár napig itthon lesz, legalább tudunk egy kis időt kettesben tölteni.

Kedden igyekeztem a munkámat úgy szervezni, hogy napközben több szabad órám is jusson a gyerekkel foglalkozni és mivel a kímélő étrendnek hála aznap már egészen jól volt, végre tudtunk közösen kézműveskedni is, mert a Kicsi most nem volt jelen, hogy belerondítson a folyamatokba.

A hasmenése 24 óra alatt alatt teljesen elmúlt és hányni sem hányt többet a hétfő esti incidens óta, így igazából szerdán már mehetett volna oviba, de pont délutános volt az orvosunk, szóval kénytelen voltam aznap is itthon tartani, mert az igazolás nélkül nem vették volna be reggel a csoportba.

Ugyanúgy töltöttük az időt, mint előző nap, rajzoltunk, ragasztottunk, elolvastunk tucatnyi könyvet, segített megfőzni és még dolgozni is tudtam néhány órát, amíg a babáival játszott, majd aludt délután.

Nyilván nem örülök neki, amikor azért kényszerül itthon maradni, mert beteg, de mégis nagyon jól esett az együtt töltött idő, teljesen más minőségben telnek egy nagyobb gyerekkel a napok, mint amikor az egy-másfél évessel vagyok kettesben.

A nagylányom négy évesen már egyedül is nagyon szépen el tudja foglalni magát, megérti, ha nem szabad zavarnia, a saját igényeit (részben) ki tudja elégíteni és valódi segítség több háztartási feladatban is, azon túl, hogy már számtalan olyan programot ki tudunk találni, ami mindkettőnket őszintén szórakoztat.

Az már csak a hab volt a tortán, hogy nem kellett kétszer egy nap átkocsikázni a város másik sarkába az ovi miatt, hanem csak annyi volt a feladat, hogy a Kicsit eljuttassuk az utca végébe, majd délután ugyanott felvegyük.

Eszembe jutottak azok az évek, amikor még csak egy gyerekünk volt és őt kellett pár házzal arrébb hordani a bölcsibe – milyen jó világunk volt! Akkoriban persze képesek voltunk néha-néha emiatt is panaszkodni, bezzeg most, amikor minden egyes nap legalább másfél órát eltöltünk a logisztikával, egészen idillinek tűnik az a régi rendszer.

Még csak egy éve jár a Nagy az oviba, így talán még túl korai lenne állást foglalnom, hogy jó döntés volt-e, hogy intézményt váltottunk és bevállaltuk az állandó ingázást, de amikor olyanokat mond a lányom, hogy „felszökött a kishúgom láza” vagy „aszta-paszta-cipőpaszta!”, akkor azért egy kicsit megmelengeti a szívem, hogy milyen szépen, szabatosan tud magyarul is beszélni.

Csak remélni tudom, hogy mire iskolába kerül, már ki fogom tudni jelenteni, hogy megérte a világvégi magyar óvodába járatni.

A Nagynak szerdán napközben már egyetlen tünete sem volt, többször is megerősítette, hogy nem fáj a hasa, az étvágya is visszatért a szokásos szintre, ezzel azt hittem, hogy végre magunk mögött is tudhatjuk az egészet, csütörtökön és pénteken már „normális” napjaink lesznek , de sajnos nem lett igazam.

Nem tudom, hogy a Nagy bacijaitól függetlenül csak egy átmeneti gyomorrontás volt-e vagy a Kicsi is elkapta a hányós-hasmenős cuccot, de gyakorlatilag melegváltásban vette át aznap éjjel a stafétát a nővérétől.

Olyan hajnali három körül ébredtem arra, hogy a Kicsi nagyon nyüglődik mellettem a franciaágyban, pár percig próbáltam a hasát simogatni, hátha attól megnyugszik és visszaalszik, de csak nem akart elpilledni, így lemondóan sóhajtottam, felültem és felvettem a karomba.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy itt most egy darabig biztosan nem lesz alvás, mert ahogy megemeltem a fejét, rögtön megéreztem a nyakát és a tarkóját beterítő nyálkás kajadarabokat.

Volt abban valami végtelenül komikus, hogy csóri gyereket úgy próbáltam visszaaltatni, hogy simogatom a – tiszta és száraz – pizsamát a hasán, miközben a feje alatt meg ott a hányástócsa.

Oké, kezdődik a móka, húzzam át az ágyneműt, fürdessem meg a gyereket, cseréljem át a ruháit, miközben nagyon igyekszem, hogy a nővérét és a férjemet ne ébresszem fel.

Szerencsére most nem volt annyira brutális kataszrófahelyzet, mint legutóbb, de azért kapkodtam, hogy minél hamarabb helyrehozzak mindent, mielőtt még terjedni kezd a szag és kidobom a taccsot.

Majd negyven perc telt el, mire újra készen álltunk az alvásra, de a Kicsi a nagy takarításban annyira magához tért, hogy egy teljes óra volt, mire vissza tudtam fektetni.

Semmi gond, még hajnali öt sincsen, nem adom fel, még akár egy teljes órát is fogok tudni aludni! – ez járt a fejemben, de a gyerek viszont úgy gondolta, hogy ennyi éjjeli izgalom után 27 perc pihenő neki bőven elég és amint kipattant a szeme, már teljesen esélytelen volt, hogy újra lefektessem.

Hát jó, akkor kénytelenek leszünk elkezdeni a napot. Valamikor öt és fél hat között eszembe jutott, hogy még egyetemista koromban hallottam, hogy a kotyogós kávét az extra teljesítményért úgy is le lehet főzni, hogy az első adag kávét visszatöltjük a víz helyére és a következő adagot azzal főzzük le. Akkor azt hittem, hogy ezzel a módszerrel a kanál valószínűleg megáll a kész kávéban és garantált a szívroham, de most pár percig azért elgondolkodtam ezen az opción is az életben maradás érdekében.

Az éjjeli incidensnek hála csütörtökön váltották egymást itthon a lányok, reggel elvittük a Nagyot az oviba, majd a nap hátralévő részét a Kicsivel kettesben töltöttük otthon.

Szerencsére kimondottan jó hangulatban volt egész nap és a problémás éjszaka miatt a szokásosnál többet is aludt napközben, így még a munkám nagy részét is el tudtam végezni.

Fontos is volt, hogy minél hamarabb befejezzem az összes „kötelezőt”, mert aznap délutánra volt beharangozva, hogy végre kiszállítják az új hűtőnket. Emiatt előrelátóan a férjem is home office-ban dolgozott, így ketten együtt ki tudtuk szedni a régi masinát a helyéről és amennyire tudtunk, kitakarítottunk a helyén, sőt ha már egyébként is félig szétszedtük a konyhabútort, akkor alatta is teljesen kiganéztunk.

Volt ott minden, kérem szépen, töménytelen mennyiségű por és pókháló, az alkalomadtán a földön landoló és darabokra törő tányérok és poharak rég elfelejtett apró darabjai – mint azokban a videókban, ahol az elhagyatott csernobili épületeket járják be a vállalkozó kedvű kalandorok.

Azon sem lepődtem volna meg, ha előbújik a négy tini nindzsa teknőc a beépített hűtő mögötti résből, de összességében egészen vállalható állapotba hoztuk a konyha egyébként sok éve érintetlen részeit és kipakoltuk a fagyasztót is.

Volt néhány dolog, amitől sajnos meg kellett válnunk, de hősiesen feláldoztam magam, hogy legalább a jégkrém-gyűjteményünk ne vesszen kárba.

El sem akartuk hinni, hogy végre-valahára, néhány órán belül megérkezik az új hűtő és visszatérhet az életünk a normális kerékvágásba. A hét elején már ott tartott a dolog, hogy a telefonom is csak a vágyakozó, hűtős beszélgetéseinket hallhatta, mert egyre több olyan videót dobált fel minden alkalmazás, hogy pl. „tehetséges eszkimó férfi természetes hűtőszekrényt épít jégből” – mintha ez a társasház második emeletén, a plusz 14 fokban annyira reálisan megvalósítható lenne, de azért értékeltem a segítőkészséget.

Alighogy kimentek az ajtón az elektronikai áruház futárjai, már indulhattam is az óvodába, hogy felvegyem a Nagyot, a Kicsi pedig ezúttal otthon maradt a férjemmel.

Szinte sorszerű volt, hogy ezen a napon alakult úgy, hogy egyedül tudok elmenni a nagyobbik lányunkért, mert a sportfoglalkozás végeztével csak annyit láttam, hogy zokogva jön ki a tornateremből. Az edzőjük meg is jegyezte, hogy nem tudja, hogy pontosan mi történt, csak annyit látott, hogy egy kislánnyal játszottak együtt öltözködés közben, majd a másik gyerek megcsíphette(?), mire az enyém sírni kezdett.

Végül kiderült, hogy nem csípésről volt szó, hanem harapásról, ráadásul úgy, hogy az – egyébként a lányommal egy csoportba járó kislány – fogai felszakították a bőrét a karján és még vérzett is a nagyjából két centis heg.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Igyekeztem a gyerekemet vigasztalni, ahogy tudtam, közben persze a másik kislány anyukája is kifaggatta mindkét felet, hogy mi történt és megkezdte a sajátja fejmosását.

Akárhogy tutujgattam a lányomat, a zokogást nem hagyta abba, nagyon fájlalta a karját. Mit lehet ilyenkor mondani, ami segít? Nem mondhatom, hogy a másik gyerek „biztosan véletlenül” csinálta, mert a harapás az minden, csak nem véletlen. Pláne nem négy éves korban.

A „vétkes kislány” egyébként az anyukája unszolására bocsánatot kért és meg akarta várni az enyémet, hogy együtt sétáljanak ki az épületből, pont, mint ahogy más napokon szoktak a sportfoglalkozás után, de a lányom csak annyit mondott, hogy „ne aggódj, nem kell megvárnod, nyugodtan kimehetsz most egyedül.”

Csak ebből az egyetlen – szinte precízen udvarias – mondatból volt észrevehető, hogy valamennyire neheztel a kis barátjára, de haragnak vagy dühnek nem láttam a viselkedésében nyomát. A hazaúton próbálkoztam puhatolózni, megkérdeztem, hogy „mérges-e V.-re vagy csak szomorú a seb miatt?”, hátha jobban megértem, hogy mi zajlik a kis fejében, de csak annyit mondott, hogy nem haragszik a csoporttársra, csak úgy gondolja, hogy nagyon csúnya dolgot csinált és soha többet nem szabad ilyet tennie.

Egészen hazáig pityergett, ezért megálltunk az egyik közeli kisboltban, ahol választhatott magának egy tetszőleges édességet – szerencsére a bőséges választék és a rendkívül fontos döntés meghozatala elterelte annyira a figyelmét, hogy abbahagyta a sírást.

Olyan tehetetlennek éreztem magam, hogy lehet egy ilyen helyzetre helyesen reagálni? Legszívesebben nekimennék mindenkinek, aki szándékosan bántja a gyerekem, de az nyilván nem az én feladatom, hogy másét megregulázzam, pláne, hogy egyébként a saját anyja is jelen volt és rögtön félrehúzta a kislányt, hogy elbeszélgessen vele.

Ennél többet valószínűleg én nem tehetek és ezek után csak reménykedhetek, hogy többet nem fog előfordulni.

A Kicsi csütörtökön semmilyen tünetet nem produkált és az éjszakai móka után nem is hányt többször, de mivel egyébként is pénteken délre volt időpontunk a gyerekorvoshoz, hogy megkapja a bárányhimlő elleni vakcina második dózisát, így nem láttam értelmét, hogy délelőtt pár órára beadjam a bölcsibe.

A Nagyot ettől függetlenül elvittem oviba, bár délután már úgy mentem érte, hogy megint fájlalta a hasát. Nagyszerű.

Nem tudom, hogy milyen baktériumtenyészetek vannak a csoportszobában, de egészen elképesztő, hogy itthon, normális étrend mellett két nap alatt teljesen helyrejön, majd elég másfél napot eltöltenie az oviban, hogy megint visszaessen.

Mondtam is a férjemnek, hogy eléggé biztos vagyok benne, hogy a koronavírus sem valami laborból szökött ki, sokkal valószínűbb, hogy egy kínai óvodából szabadult el valami mutáns gyerekpestis, mert ott vannak ilyen rejtélyes, a tudomány számára még ismeretlen vírustörzsek.

Az oviból elindulva még útba ejtettük a városi buszállomást is, hogy fel tudjuk venni az időközben megérkező tesómat is, mielőtt hazaindulnánk.

Az volt a terv, hogy nálunk tölti a hétvégét, de azzal nem kalkuláltunk előre, hogy lányoknak ilyen-olyan nyavalyái lesznek és sajnos alig léptünk be otthon az ajtón, a Nagyra megint rájött a hányinger, nem ért ki időben a vécéhez, hanem a fél folyosót és a fürdőszoba padlóját is beborította az áldással.

Mivel az öcsém is tudja, hogy milyen testi-szellemi korlátaim vannak a hányás eltakarításával kapcsolatban, rögtön kivette a kezemből a felmosóvödröt és nekiállt felsikálni helyettem, pedig szinte még megmelegedni sem érkezett nálunk.

Ezek után a hétvégét már tényleg békésen töltöttük, sokat játszottunk itthon és odakinn is, az egyetlen előre lefixált programunk a vasárnapi ebéd volt Bakával és Dedával.

Ahhoz képest, hogy a héten is sokkal több volt az egy főre jutó hányásadag, mint amit én személy szerint elfogadhatónak ítélnék, végül egy darabban túljutottunk ezeken a napokon is.

Remélem, hogy hétfőre már mindenki felgyógyul és a Nagynak nem kell a hetek óta – még álmában is! – gyakorolt Márton-napi ovis műsort kihagynia.  

Salty