Nem áldoztunk kecskét és nem ittam szűzlányok vérét sem, de ettől függetlenül múlt héten még mindig kitartott a szerencsénk. Kibírtuk majdnem három teljes hétig anélkül, hogy valamelyik gyerek itthon lett volna betegen.

Lehet, hogy ez a fene nagy egészség ment a Kicsi agyára, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy a napokban belépett a dackorszakba. Nem egészen 16 hónaposan. Erős kezdés.

A bölcsiben továbbra is minden elvárást felülmúl, szépen a saját lábán megy be reggelente, egyedül eszik-iszik, folyamatosan beszélget a maga halandzsa babanyelvén, táncol, tapsol, nevetgél és még mindig másfél-két órákat alszik – a hisztis epizódokat pedig kizárólag nekem tartogatja.

Nekünk azzal az igazi, csapkodós, földhözvágós dackorszakkal nem igazán van tapasztalatunk, egy kezemen meg tudom számolni, hogy a nagyobbik lányom hányszor vetette le magát a földre mérgében, ő inkább az a típus volt ebben a korban, aki minden végtelenül borzasztó dolgon elbőgte magát.

Akkoriban írtam először a hiszti-limpiáról, mert néha annyira nevetséges helyzeteket kreált, hogy kénytelenek voltunk az apjával rangsorolni a különböző eseteket és minden héten feljegyeztük a top három leglehetetlenebb problémát.

Olyanokra kell gondolni, hogy megszokásból kibontottam helyette a banánt, levágtam a kenyér héját a szendvicséről, nem tudtam felhívni Bob mestert telefonon vagy a kutya húzta fel azzal, hogy ránézett és képes volt emiatt percekig zokogni.

A Kicsi viszont úgy tűnik, hogy az az igazi, agresszív, tankönyvi dackorszakos lesz és már előre mormolom a fohászokat, hogy csak a következő egy-két évet éljük túl.

Kész szerencse, hogy a második gyerekünk születésével a csemetém viselkedése miatti szégyenérzetem pont olyan mértékben csökkent, ahogy a türelmem nőtt, így már nem akarok a föld alá süllyedni egy-egy nyilvános kiborulásánál, de bármennyire is igyekszem leszarni a kíváncsi tekinteteket, azért ember legyen a talpán, akit legalább minimálisan nem visel meg ez az időszak.

A lányom pedig mintha tudná, hogy mikor vagyunk idegenek társaságában, szinte mindig akkor jön rá a hoppáré, amikor tekintélyes közönsége van hozzá.

A korábbi naplórészekben már említettem, hogy a Nagy két különböző foglalkozásra jár az oviban, így általában úgy alakítom a napjainkat, hogy a Kicsit elhozom hamarabb a bölcsiből, még a délutáni csúcsforgalom előtt elmegyünk az ovihoz és ott az egyik környékbeli játszótéren múlatjuk kettesben az időt, amíg be nem tudunk menni a nővéréért.

A ritmikus táncóra és az általános sport is meghatározott időpontokban zajlanak, de elő-előfordul, hogy csak pár perccel később tudnak kezdeni és kicsit többet kell várnunk mire kijönnek a gyerekek a tornateremből.

Igyekszem mindig úgy időzíteni, hogy kb. 5 perccel az óra vége előtt odaérjünk és ne ijedjen meg a gyerek attól, hogy esetleg nem lát meg minket rögtön, de ez ugye azzal jár, hogy a Kicsit kénytelen vagyok ott a folyosón akár 10-15 percig is szórakoztatni, attól függően, hogy mennyi ideig öltöznek a különórára járó gyerekek a foglalkozás után.

Ez eleinte elég könnyen ment, minden újdonság volt, érdeklődve nézegette a kihelyezett dekorációkat, fel-le mászott a kisszékekről, fogdosta az egyik falra felfúrt matatótáblát, de pár hét alatt elveszlett az újdonság varázsa és ezzel párhuzamosan arra is rájött, hogy a testvére a tornatermet lezáró nagy tolóajtó mögött van és innen indult a kálváriánk.

Azóta az oviba belépve az első útja ahhoz a bizonyos ajtóhoz vezet és ha nem nyitom ki neki vagy nem engedem, hogy megpróbálja ő elhúzni, akkor azonnal dühbe gurul és rugdosni kezdi az ajtótáblát vagy csak nemes egyszerűséggel négyezer decibellel ordítva földhöz vágja magát.

Aki találkozott már dackorszakos gyerekkel, az pontosan tudja, hogy ebben a helyzetben nagyjából a nullához konvergálnak a szülők lehetőségei, felvenni és odébbvinni nem lehet, mert üt-vág-rúgkapál, megnyugtatni szinte esélytelen, ezért talán az a legjobb módszer, ha az ember türelemmel és kissé égő pofával kivárja, amíg abbahagyja.

Hogy mégse érezzem magam tökéletesen tehetetlennek, megbeszéltem a Nagy óvónénijeivel, hogy ha túl hamar megérkezünk, a Kicsi bemehessen játszani a csoportszobába amíg várakozunk, addig sem az épületet igyekszik lebontani.

Ez egyelőre működni látszik, bár odabenn folyamatosan a nyomában kell lennem, hogy semmit ne tegyen tönkre és ne piszkáljon olyan holmikat, amik nem neki valók, de ha egy NASA-mérnök pontosságával sikerül kiszámolnom, hogy mikor menjünk ki a tornaterem elé, akkor jó eséllyel el tudjuk kerülni a műsort.

A Nagy szószátyársága sem segít a helyzeten, a szó legszorosabb értelmében SOHA nem áll be a szája, még álmában is egyfeszt rizsázik, így nem meglepő, hogy a különórák után minden egyes alkalommal ő az utolsó, aki átöltözik vissza az utcai ruhájába.

Általában már minden gyerek tökig felöltözve áll sorba a tornaterem ajtajánál, hogy átadják őket a szülőknek, az én gyerekem meg bugyiban és atlétában kóvályog valahol a sarokban, miközben tolja és tolja a sódert bárkinek, akit maga körül talál.

Ilyenkor már meg szokták engedni a foglalkozást tartó nevelők, hogy bemenjünk hozzá, onnantól kezdve a szintén megállás nélkül fecsegő húgával diskurálnak tovább egy számomra csak részben érthető nyelven, én pedig sunyiban fel tudom rá rángatni az összes ruháját.

A férjemmel már most sem nagyon jutunk szóhoz itthon, de amikor majd a Kicsi is végleg maga mögött hagyja a halandzsát és néhány szónál több értelmes dolgot fog tudni mondani, hát akkor majd veszünk egy sorszámadagolót a nappaliba, hogy a saját hangunkat is halljuk néha.

A legutóbbi részt azzal fejeztem be, hogy a Kicsinek két foga is növekedésnek indult alul és egészen szokatlan módon szenvedett tőlük, de a hét elején nem volt velük különösebb probléma, nem igazán vettem észre, hogy bármiben is befolyásolná a hangulatát a fogzás.

A bölcsiben is látták, hogy állandóan a kezét rágja és a szokásosnál rosszabb az étvágya, de a csúcspontra egészen csütörtökig kellett várnunk.

Aznap, amikor mentem érte délután, azzal fogadtak, hogy alvás után megmérték a lázát és 37,3 fokos hőemelkedést produkált, de tudják, hogy dolgozom, nem akartak miatta zargatni, mert egyébként a gyerek hangulatában nem volt változás és nyilvánvalóan a begyulladt ínye a ludas, nem valamilyen betegség.

Már előre tartottam tőle, hogy ennek fényében milyen délután és este előtt állunk, de nem rágódtam rajta sokáig, megindultunk a nagyobbik lányomért az oviba.

A Kicsi már az odaúton is végig szenvedett, nem használt semmilyen zene, semmiféle éneklés, csitítgatás, így az első adandó alkalommal lehúzódtam egy gyógyszertár elé és beszaladtunk egy üveg Nurofen-ért.

Mire a játszótérre értünk, már el is kezdett hatni a fájdalomcsillapító, sokkal jobb lett a kedve és azzal a lendülettel el is döntöttem, hogy biztos, ami biztos, ki sem rakom a táskámból a gyógyszeres flakont, innentől kezdve úgy fogom hurcolni magammal mindenhová, mint ahogy egy tizes csomag papírzsebkendőt szokás.

Nurofen ide vagy oda, hiába töltöttem bele még egy adagot fektetés előtt, így is különlegesen borzasztó éjszakánk volt. Csóri gyerek alig aludt, szívszaggatóan sírt, ha letettem a kezemből, így hajnalig a franciaágy háttámlájának dőlve fogtam az ölemben és próbáltam néhány percre egyszer-egyszer én is lecsukni a szememet.

Reggel a mosogatórongy hozzám képest Miss Hungary döntős volt, de azért összekapartam magam és a elvittem a Nagyot az oviba, a húgát viszont – a körülmények ismeretében – nem akartam beadni a bölcsibe.

Az hiányozna még csak a mai napunkhoz, hogy szerencsétlen délutánig ordítson odabenn, én meg tiszta idegesen próbáljak dolgozni, hogy mi van vele!

Milyen jó, hogy hallgattam arra a kellemetlen megérzésemre a hét elején, hogy túlzottan gyanús, hogy mindenki egészséges, nem hiszem én azt, hogy ez így is marad, emiatt még túlóráztam is esténként amikor tudtam, hogy ne maradjon elvégzendő munkahelyi feladatom amikor majd elkerülhetetlenül beüt a krach.

Így alakult, hogy pénteken kettesben voltunk itthon és a fogzás ellenére meglepően klassz napot töltöttünk együtt.

Sokat játszottunk, a lábam körül sertepertélt, amíg megfőztem, együtt dőltünk le délben aludni és még egy nagy sétára is szakítottunk időt a helyi parkban.

Aznapra már jó előre lebeszéltük, hogy Bakáék hozzák el a Nagyot az oviból, így sehová nem kellett sietnünk, nem kellett semmit időre megcsinálnunk és bár a munkámat kénytelen voltam délutánra csúsztatni, amikor a férjem hazaér, mégis egészen kiegyensúlyozottnak éreztem magam a nap végére.

Másnap reggel aztán úgy ébredtem, hogy borzasztóan fáj a torkom, sőt mintha az orrom is folydogálna és ettől persze teljesen berosáltam. Az nem lehet, hogy én lebetegszem! Tény, hogy a gyerekek mértani pontossággal tudnak beleköhögni a szemgolyómba, de hát ezért szedem a vitaminokat, nem?

A rögtönzött pánik után persze eszembe jutott, hogy az elmúlt két napban elfelejtettem őket bevenni és még a Béres cseppet sem ittam meg, így reggel a kávé mellé legszívesebben azonnal bekötöttem volna vénásan, hátha még meg tudom állítani a leépülésemet.

Az ezer milligrammos C-vitaminom azonban elfogyott és csak egy bontatlan doboz 50mg-osat találtam. Mire jó az, de tényleg? Megeszem két tv paprikát és utána a nagylábujjamban több C-vitamin lesz, mint ebben a hangyányi bogyóban, de jobb ötletem nem lévén leszámoltam belőle 10 szemet és mint valami gyógyíthatatlan függő, az egész marékkal lenyeltem.

Valószínűleg placebo a dolog, de délutánra el is múlt a torokfájásom és az orromat is már csak egyszer-egyszer kellett megtörölnöm, szóval bíztam benne, hogy másnapra már vissza tudok táncolni az egészségesek táborába és nem kell olyan csúf dolgokkal ijesztgetnem magam, hogy mindenki egyszerre lesz beteg itthon és rövid úton végünk lesz családilag.

A szombatot így aztán sikeresen túléltük, de még hátra volt a hét legnagyobb kihívása, a vasárnap és vele együtt az óraátállítás.

Na most, az van, hogy az én gyerekeim nem a pacsirtákkal kelnek, hanem még az éjszakai sötétben a szúnyogokkal, így talán mondanom sem kell, hogy nem vártam repesve, hogy most majd előreláthatóan még a szokásos hajnali riadó is egy teljes órával korábbra csúszik.

Már láttam magam előtt, hogy a Kicsi nem fél hatkor, hanem fél ötkör kezd majd torkaszakadtából kiabálni a kiságyában, hogy „ana, ana, ana”, ezért elég hamar le is feküdtünk, hogy ha tényleg ilyen korán fog kukorékolni, akkor legalább mentsük, ami menthető.

Gyorsan le is lövöm a poént: nem sikerült.

A pelenkás betyárt tudat alatt annyira lázba hozta az egész állítgatós mizéria, hogy valószínűleg élőben akarta végignézni, ezért hajnali kettő és négy között 100%-os energialökettel volt ébren, énekelt, táncolt, tapsolt, mintha szilveszter lenne, viszont cserébe utána fél hétig aludt.

Így utólag legalább el tudom mondani, hogy a két óra ébrenlét az óraátállításnak köszönhetően egyre redukálódott, csak ezt a kialvatlan agyammal nem feltétlenül tudtam elhitetni.

Biztosan nektek is volt már olyan élményetek, hogy korán reggel olyan nyomorúságos állapotban keltetek fel, hogy már az első kávé előtt tudtátok, hogy ma itt vér fog folyni, de a mi megpróbáltatásaink a hajnali nyüglődéssel még nem értek véget.

Vasárnap délelőtt észrevettük, hogy a hűtőnk haldoklik és hiába állítottuk maximumra a teljesítményét, az esti órákban így is feliratkozott a háztartási gépek hospice szolgáltatására.

Fasza. Nem elég, hogy beépített masináról van szó és a fél konyhát szét kell szedni ahhoz, hogy megnézzük mi a baja, de ha le kell cserélni, az sem lesz meg azonnal és valószínűleg az összes kritikus élelmiszertől érzékeny búcsút vehetünk legkésőbb hétfőn.

Az a helyzet, hogy vasárnap délutánra már egyébként is duplán láttam a fáradtságtól, így a hűtőnk utolsó órái nem érdekeltek különösebben.  A lehető legnagyobb nyugalommal főztem magamnak egy nagy bögre tejeskávét, majd arra gondoltam, hogy „tudok élni!” és egy nagy kanál instant kakaóport is belekevertem.

Lesz, ami lesz, legalább a tej rögtön meleg.

Salty



U.i.: Az egészséges maraton alatt jutott egy kis szabadidőm magamra és a hobbijaimra, így esett, hogy múlt héten elkészítettem az Anya, ezt nézd! Facebook oldalt. Azon a felületen főleg olyan képeket és videókat tervezek megosztani, amik ide nem kerülnek fel, így ha nem akartok róluk lemaradni, kövessétek be az oldalt ITT! 😉