Nem, ez a cikk nem az enyémről szól, hanem egy színésznő szerepéről egy filmben, amit nemrég láttam. A 2017-ben bemutatott „A tehetség” című alkotásról van szó (eredeti nyelven „Gifted”), ami arról szól, hogy egy pár hónapos korában elárvult kislányról az első osztály megkezdésekor kiderül, hogy valódi matematikai zseni és a szóba jöhető gyámok teljesen különböző módon képzelik el a jövőjét és a nevelését.
Nem fogom lelőni a végkifejletet, hátha van köztetek, akinek kedve támad megnézni, de mindenféle spoiler nélkül annyit elmondhatok, hogy az egyik szóba jöhető álláspont az az, hogy a különleges, zsenipalántáknak fenntartott iskola helyett járjon a kislány továbbra is a hagyományos, állami iskolába, hogy minél normálisabb gyerekkora lehessen, míg a másik fél azzal kampányol, hogy aki ennyire veleszületetten tehetséges, annak kötelessége a képességeit a társadalom javára fordítania és az emberiség előmenetelén dolgoznia, úgy, hogy a lehető leghamarabb elkezdi kiaknázni a tudását.
Talán nagyképűség nélkül állíthatom, hogy az átlagnál okosabbak a gyerekeim (a nagyobbik szinte biztosan, a Kicsivel kapcsolatban még nem vonnék le messzemenő következtetéseket) és bár nem képviselik az igazi zseni szintet, azért mégis elgondolkodtatott a filmben felvetett dilemma.
Megmondom őszintén – lehet, hogy önző mentalitás, de – hasonló helyzetben engem semennyire nem érdekelne az emberiség fejlődése és a lehető leghatározottabban elzárkóznék tőle, hogy ekkora terhet a lányaim vállára tegyek.
Pár évente lehet zsenigyerekről szóló híradásokkal találkozni és ilyenkor a többség álmélkodva olvassa, hogy „aztamindenit, ez az indiai kisfiú már azelőtt átvette az egyetemi diplomáját, hogy betöltötte volna a 11. életévét!” és bevallom, hogy általában nekem is ez az első reakcióm. Aztán leülepszik a dolog és eszembe jut, hogy én milyen voltam 8-9-10 évesen, hogy rendszeresen beástuk egymást mellkasig a barátaimmal a szomszéd építkezésre odahozatott homokba, hogy mindenféle maradék textilből szedett-vedett ruhatárat férceltem a Barbie-babáimnak, hogy szalvétákat gyűjtöttem és gyakoroltam, hogy kéz nélkül is tudjak biciklizni – bár végig kitűnő tanuló voltam, de az iskola mégis sokadrangú volt a különböző elfoglaltságaim listáján.
Vajon a tízéves egyetemistának milyen gyerekkora volt? Voltak barátai? Járt velük bandázni vagy a szabadidejében kizárólag az akadémiai előmenetelére fókuszált, akár önszántából, akár a szülei irányítása alatt?
Aztán persze könnyen lehet, hogy tévedek és vannak olyan zsenik (vagy mind olyanok?), akik a legjobb hírű, presztízsként elkönyvelt egyetemeket gond nélkül kirázzák a kisujjukból és mellette jut idejük a koruknak megfelelően is viselkedni. Nem tudom.
Ahogyan azt sem tudom, hogy jó megoldás-e egy kisiskolást tudatosan elzárni az őt érdeklő – ám de a korához képest jóval magasabb szintű és komplexebb – témáktól, hogy az átlagos gyerekekhez hasonlóan élhesse meg az élete első egy-két évtizedét.
Valóban ez a kulcs ahhoz, hogy boldog, felhőtlen gyerekkora legyen vagy fiatal felnőttként esetleg neheztelni fog a szüleire, amiért nem segítettek kiaknázni a veleszületett képességeit és hagyták, hogy megrekedjen egy kevésbé kiemelkedő szinten?
Mert az egy dolog, hogy az emberiség előremeneteléhez való hozzájárulás viszonylag kevés anyukát és apukát mozgat meg, de az vitathatatlan, hogy a gyerek későbbi életére és karrierjére is hatással lesz, bárhogyan is döntünk.
Lehet egyáltalán a tehetséggondozást fele-fele módon csinálni? Ha igen, akkor hol az arany középút? Ha a csemeténk szívesebben bújná a fizika érettségi tételeket vagy gyakorolna naphosszat a hangszerén ahelyett, hogy a játszótéren vadulna, akkor hátráltatom-e a fejlődésben azzal, hogy ráerőszakolom az átlaggyerek viselkedést?
Előfordulhat, hogy néhány évtizeden belül majd a fejünkhöz vágja, hogy ő lehetett volna a következő Mozart vagy Pascal, de nekünk fontosabb volt a hülye csúszdázás meg az erdőben túrázás, ahelyett, hogy arra fókuszáltunk volna, hogy minél magasabb szinten művelhesse azt, amit igazán szeret és amiben igazán tehetséges?
…és akkor mi történik, ha a másik utat választjuk? Ha szülőként maximálisan támogatjuk az érdeklődését és elfogadjuk, hogy úgy érzi a legjobban magát, ha a könyvei társaságában lehet és beletörődünk, hogy hetekig ki sem lehet rángatni a lakásból, az nem fog egyszer visszaütni? Nem fogja 25-30 évesen ránkolvasni, hogy mégsem lett boldog felnőtt, mégsem elégedett az életével és igazán megtehettük volna, hogy határt szabunk a tanulásnak, mert mi vagyok az okai, hogy elvesztegette a gyerekkorát?
Most azt gondolom, hogy ha egyszer véletlenül hasonló helyzetbe kerülnénk, akkor megpróbálnánk lavírozni a két véglet közötti nagyon vékony mezsgyén, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.
Azonban könnyen lehet, hogy ezzel a megoldással végül egyik opciót sem sikerülne megfelelően kiaknáznia. Oda a felhőtlen gyerekkor és a kiemelkedő tehetség is, mert mindkettőre csak ímmel-ámmal koncentráltunk.
Kész szerencse, hogy az én gyerekeim nem zsenik. Legalábbis egyelőre.
Ti mit gondoltok? Milyen módszerrel nevelnétek egy zseni gyereket?
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
A témában ajánlom Friderikusznak Szász Marcival folytatott 2 beszélgetését. Az egyik mostanában történt, a másik meg gyerekkorában. Nagyon tanulságos mindkettő.
Ez olyan téma, amiben valószínűleg nem lehet általános igazságot mondani, egyéntől és egyéni helyzettől is függ, hogy mi lenne a legjobb.
Nekem van 2 átlagnál okosabb gyerekem, amelyik terhelhető is, az erős, tehetséggondozó suliba jár, ott is marad mellette ideje élni. A másik stresszmentes suliba jár, látszik, hogy az esze nincs lekötve, de a minimál házit is megúszósra veszi, még így is szorong.
Legalább ennyire izgalmas és nehéz téma az átlagnál gyengébb képességű gyerek, ahol meg azon kell lavírozni, hogy a sok fejlesztés mellett maradjon ideje gyereknek lenni, illetve hogy ne legyen alacsony önértékelése.
KedvelésKedvelés
Az utolsó bekezdéseddel leírtad, amit én is írtam volna, ez pont a mi helyzetünk. Utolsó éves ovis, heti 7 óra fejlesztése van jelenleg + napi szintű otthoni feladatok. Eddig sz*rtak rá, hogy évek óta mondom, valami nem oké. Mostanra két hónap ovi után már sír délután a fáradtságtól. Nem minden nap, de előfordult már többször. Felemészti őt is, minket is.
KedvelésKedvelés
Sajnálom, sok kitartást hozzá! Remélem csak pár év, és a sok küzdelem meghozza a gyümölcsét.
Nekem csak egy részképesség zavarom volt, de akkoriban fejlesztő híján anyukám vette át a szerepet. Nagyon megsínylette a kapcsolatunk, utáltam, én is sírtam, pedig nem terhelt le annyira, mint egy mai “fejlesző-csomag”, mint amit te is írtál.
De felnőttként látom, hogy ez kellett ahhoz, hogy elvégezzem a sulit, és mehessek a nekem való egyetemre. Sajnos a belátás nem tudja a kapcsolatunkon esett csorbát semmissé tenni, az akkor és ott okozott törést. 😦
KedvelésKedvelés
Ez most így pont nem biztató, mert gyakran vitába torkollik a napi gyakorlás 😞
Eddig is lelkiismeret furdalásom volt, de ezek szerint tényleg mélyre tud menni. És ha csak egy kicsivel tudok kevésbé őrmester lenni, és egy kicsivel kevesebb utálszésaztakarodhogysírjak hangzik el naponta, már jó, és nem traumatizálódik egyikünk sem annyira. Talán. Csóri Kicsi meg nézi és hallgatja mindezt, kellőképpen szaranyának tudom magam néha (minden nap) érezni.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálatok ez hamarabb kijött, de szerintem előbb-utóbb minden szülő szembetalálja magát ezzel, legkésőbb iskolás korban, amikor nincs kedve a gyereknek megcsinálni a házit vagy tanulnia, de muszáj.
Ne érezd magad rosszul, mindent megteszel, hogy neki könnyebb és jobb élete legyen felnőttként, ha úgy intézitek, hogy jusson idő másra is, akkor hátha idővel megérti, hogy miatta csináljátok ezt az egészet. 🙂
KedvelésKedvelés
“tanúsítom”, minden szülő egyszer rossz, de ezek nem komoly helyzetek. Pl a fiam már 15 éves, mindennek elmond, ha felhívom a figyelmét a házi feladat megírására vagy tanulásra. De sokszor már pár perccel utána ölelget és mondja, hogy szeret.
Minden reggel úgy köszön el, hogy akár nyilvános helyen is hangosan mondja, hogy szeret.
Viszont a szülői korrepetálás nagyon kártékony. Hiába tudnám megtenni, annyira megbélyegezi a kapcsolatot, hogy inkább fizetek másnak.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, ez lett volna a mondandóm lényege: lehetőség szerint mindent ki kell szervezni, hogy ne a szülő kerüljön tanár szerepbe otthon.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem alszik délután az oviban?
KedvelésKedvelés
Sajnos nem. Idén eddig 2x sikerült elaludnia, itthon viszont alszik 2 órákat is akár. A héten már inkább elhoztam ebéd után, így most egy fokkal békésebb az élet.
KedvelésKedvelés
Nagyon nehéz lehet, de nem vagy szaranya. Én most diplomásként egy jó presztízsű helyen dolgozom, és még úgy ahogy szeretem is. Ha nem nyüstöl anyám, nem biztos, hogy az érettségiig eljutok.
Ha hamarabb hazahozod, és marad időtök játszani is, akkor könnyebben beáll a rend. Találd meg, hogy mivel lehet motiválni. Pl hétvégén megsütöd a kedvenc sütijét. Vagy ha végzett, játszotok kettesben. A lényeg, hogy mindig tartsd is be, ami miatt megcsinálta a feladatot.
Nálunk az volt a traumatikus, hogy az együtt töltött idő gyakorlatilag erre korlátozódott. Ha ki lett pipálva a feladat, azzal én is ki lettem pipálva. Csak ez volt a fontos.
KedvelésKedvelik 1 személy
Mi a baja az alvással? Mi pont a héten szaladtunk bele abba, hogy a nagyobbik lányom nem akar az oviban aludni, akkor sem, amikor egyébként minden adott lenne hozzá. Rengeteget beszélgettünk róla, így derült ki, hogy “nem elég szép és kényelmes” neki az ágy, szóval fogtam és beküldtem vele egy párnát, azóta megoldódni látszik a helyzet.
Az enyémnek is nagyon nagy szüksége van még az alvásra délután, de képes minden hülyeséggel elfoglalni magát, ahelyett, hogy pihenne, szóval muszáj volt megtalálni az okot, mert különben fektethetném minden nap este hatkor.
KedvelésKedvelés
Abszolút igazad van, lehet egy gyerek kiemelkedően jó eszű, de mellette “lusta” és szoronó típus, akkor lehet, hogy nem érdemes túlzottan nyúzni mindenféle extrával, mert megutálja még azt a tárgyat is, amit addig egyébként szeretett.
Az átlagnál gyengébb képességűvel is nagyon nehéz lehet megtalálni az arany középutat, mert mégsem akarja teljesen elengedni az ember a kezét, de valamennyire meg muszáj reálisan látni, hogy belőle mennyit lehet maximum kisajtolni úgy, hogy ne roggyanjon meg tőle mentálisan.
KedvelésKedvelés