
Amikor az első gyerekem megszületett, sokféle gondolat kavargott a fejemben. Túlbuzgott bennem az adrenalin, hogy ez az icipici emberke az én felelősségem, rajtam múlik, hogy milyen felnőtt lesz belőle, az elkövetkező években az én feladatom, hogy mindennél jobban szeressem, a lehető legjobban felkészítsem az önálló életre és átadjak neki minden olyan hasznos tapasztalatot és tudást, amit én magam is megszereztem.
Tele voltam tervekkel, ötletekkel, hogy milyen anya leszek, egészen konkrét elképzeléseim voltak, hogy mikor, milyen dolgokat fogunk csinálni és mik a saját tennivalóim, hogy a lehető legsimábban belerázódjak az új szerepkörbe és elkezdjem az életemnek ezt a fejezetét.
Biztosan sokaknak ismerős, hogy amíg a terhesség idején kőbe vésett elveket határozunk meg – legyen szó akár arról, hogy a baba minden éjjel a saját szobájában fog aludni; arról, hogy csak és kizárólag házilag készült püréket fog enni a hozzátáplálás során, esetleg arról, hogy mikor és mennyit fogunk aktívan foglalkozni vele – amikor hazaérünk a kórházból és bekopogtat a valóság, ezek az elvek gyakran pillanatok alatt felülírható, homályos gondolatokká válnak.
A mámoros, babaillatú, eszik-alszik első heteket hamar felváltja a hétköznapok monotonitása, amire a folyamatos készenlét, a baby blues és sok esetben az extrém kialvatlanság is rányomja a bélyegét.
Újabb és újabb mérföldkövekhez érünk és lépünk át rajtuk, minden egyes fogatlan mosoly és vöröslő fejjel végrehajtott átfordulás új lendületet ad és próbálunk a jövőbe tekinteni, hogy vajon milyen lesz az életünk fél-egy év múlva?
Addigra már biztosan átalussza az éjszakát. Akkor már többet fogok tudni pihenni. Már járni fog és majd órákig homokozunk együtt a játszótéren. Úgy biztosan sokkal könnyebb lesz.
Jobb és rosszabb időszakok váltják egymást, együtt örülünk a mozgásfejlődés minden lépcsőfokának és együtt kesergünk minden egyes áttörő fog miatt, amikor már megint fájdalomcsillapítót kell adni a dednek, hogy legalább egy-két órát tudjon egyhuzamban aludni éjjel.
Egyik hónap telik a másik után és még mindig nem lett könnyebb, de továbbra is bizakodunk.
Majd amikor intézménybe kerül és vissza tudunk menni dolgozni valódi, felnőtt emberek közé – akkor már tényleg klasszisokkal egyszerűbb lesz! Kiszabadulunk az egyhangú mindennapokból, új kihívásokkal nézünk szembe, végre lesz időnk saját magunkra, eljárunk sportolni és elolvassuk azt a szuper könyvet, ami már időtlen idők óta várakozik a polcon – egyszerűen ki fogunk virulni!
Ezzel ellentétben a tapasztalatok viszont sajnos azt mutatják, hogy amikor az anyák visszatérnek a munkahelyükre a gyerekeikkel otthon töltött hónapok-évek után, akkor van a legnagyobb esélye, hogy utoléri őket a kiégés.
Az intézményesüléssel felszabaduló órák helyét átveszi a munka és nem elég, hogy a főnökeink felé is teljesítenünk kell, de a korábbi nyugodt, rugalmas időbeosztású napok helyett minden hétköznap reggel és délután rohanunk, hogy időben le tudjuk adni a gyereket, ne késsünk el az irodából, ne a mi csemeténk maradjon utoljára a csoportban és csak mindezek után kezdődik az otthoni élet, amikor a napi kötelezők után családként együtt lehetünk.
Akármilyen felállásban – egyedül vagy a többen – végezzük is a logisztikát, egyszerűen mindig van ok sietni, valamit észben tartani, határidőre elvégezni, bepakolni, összekészíteni, valahol megjelenni, így nem meglepő, hogy sokunknak jut az eszébe, hogy ez most már mindig így lesz?
Mire éppen felvennénk a hétköznapok ritmusát, addigra a csemete lebetegszik vagy a munkahelyünk igényel több erőfeszítést egy-egy új feladat miatt és a régóta halogatott énidő megint a priritási lista aljára kerül.
Akár hetekig, hónapokig sincs lehetőségünk még minimálisan sem kilépni a mókuskerékből és feltöltődni; ráadásul minél tovább tart az állandó igénybevétel, később annál több szabadidőre lenne szükségünk, hogy le tudjunk ereszteni, mert az itt-ott ellopott egy-egy óra már nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
A folyamatos stressz és mentális feszültség a hangulatunkon is nyomot hagy, türelmetlenebbé válunk és hajlamosabbak leszünk a családunkkal együtt töltött kevés időt is kiabálással, veszekedésekkel megmérgezni, ami utólag bűntudatot szül és még inkább elmélyíti azt az érzést, hogy „nekem ez nem megy, elfáradtam, nem tudom megcsinálni”.
Ez már a kiégés előszobája. De hogyan tehetünk ellene?
- Tarts szünetet!
Tudom, hogy könnyebb leírni, mint megvalósítani, de ha megoldható, akkor kérj (akár csak egy-két nap) szabadságot a munkahelyeden vagy minden napodba iktass be rövidebb szüneteket, amiket feltöltődésre tudsz használni, emailek, telefonhívások és bármiféle intézkedés nélkül.
- Az énidő legyen előkelő helyen a prioritási listán!
Keress egy olyan hobbit, ami feltöltene és szívesen csinálnád, járj el heti egyszer-kétszer sportolni vagy csak vonulj el olvasni, de szakíts időt saját magadra! Próbáld meg ezeket az alkalmakat úgy beilleszteni a családi naptáratokba, mintha pl. a gyerek úszásórájáról lenne szó. Ha családon belül nem megoldható, akkor kérj segítséget (pl. bébiszitter, részmunkaidő) a megvalósításhoz.
- Építs ki szociális hálózatot!
Legyen szó akár arról, hogy a nagyszülők alkalomadtán elviszik a gyerekeket délután a játszótérre, amíg a barátaitokkal találkoztok vagy csak olyan kollégákról, szülőtársakról, akikkel megoszthatod a tapasztalataidat, de ne zárkózz be. Hidd el, hogy sokan élik át azt, amit te is, már az is segítséget jelenthet, ha van akivel tudsz beszélni róla.
- Tanulj meg nemet mondani!
Nem minden feladat egyformán fontos és nem minden kérés érdemli meg, hogy a prioritási lista tetejére helyezzük. Vannak bőven olyan tételek, amik hátrébb sorolhatóak, amik megvárnak akkor is, ha nem most azonnal kezdünk nekik, legyen szó munkahelyi vagy otthoni elvárásokról. Határozz meg reális időkereteket a munka-házimunka-szabadidő háromszögben és próbáld meg betartani őket, hogy kialakuljon az egyensúly.
- Találd meg, hogy mivel tudsz leereszteni!
Mindenkinek szüksége van rá napi rendszerességgel, hogy néha kiürítse az agyát, amikor nem azon kattog, hogy milyen tennivalói vannak, mit felejtett el, mi az ami sürgős megoldást kíván. Stresszoldó hatású lehet az olvasás, a zenehallgatás, a fentebb említett sport, de akár egy forró kádfürdő is.
- Tölts minőségi időt a gyerekekkel!
Az együtt töltött, minőségi idő elképesztően fel tudja tölteni a lemerült elemeket, de csak akkor, ha nem csak fizikálisan, hanem mentálisan is jelen vagy. Igyekezz úgy játszani a gyerekkel, hogy ne a hétvégi bevásárlólista, a másnapi menü, vagy a jövő hétre esedékes céges prezentáció járjon a gondolataidban.
Nem csak a legózás lehet együtt töltött idő, már pár éves koruktól kezdve bevonhatod őket pl. a házimunkába vagy a főzésbe, így ők is játszva tanulnak, neked pedig nem kell este, fektetés után teregetned, mosogatnod stb., így azt az időt magadra-magatokra is fordíthatjátok.
- Oszd meg a feladatokat!
Nem kell mindent egyedül csinálnod! Vonj be minél több embert a sokasodó teendőkbe és bátran bízz a gyerekekre is a koruknak megfelelő feladatokat. Egy 3-4 éves csemete már a helyére teszi a cipőjét, a levetett ruháját képes a szennyeskosárba dobni, de minimális segítséggel az asztalt is meg tudja teríteni.
Ha a pároddal/férjeddel mindketten a maximumon pörögtök, akkor jó ötlet kiszervezni, amit csak lehet, hogy minél több időtök jusson a családotokra.
- Fogadd el, hogy nem lehet minden tökéletes!
Fizikai képtelenség egy fenékkel több lovat megülni, ezért ne is várd magadtól, hogy minden úgy fog menni, mint a karikacsapás. Lehet törekedni a tökéletességre, de az élet velejárója, hogy sokszor nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy azt elterveztük, éppen ezért fontos, hogy ne essünk abba a hibába, hogy az egyetlen negatívum mellett nem vesszük észre a rengeteg pozitív eseményt. Ünnepeld meg a legkisebb sikereket és mérföldköveket is!
- Kérd szakember segítségét!
Ha úgy érzed, hogy beránt a spirál és nem találod a kiutat ahhoz, hogy több időd jusson magadra vagy csak kevésbé legyél stresszes, akkor érdemes lehet szakember segítségét kérni a kiégés kezeléséhez.
A fenti listát sok, a szülők kiégéséről szóló cikkből komponáltam és – ahogy nekem is úgy tűnt elsőre – lehet, hogy eléggé klisének és szócséplésnek hatnak a fenti pontok. Bevallom őszintén, hogy én is küzdök a kiégés ellen, egyelőre korántsem úgy alakul a munkába való visszatérésem, mint ahogy azt eredetileg naívan elképzeltem és jelenleg egy merő rohanás az életünk.
Nagyon kevés időm jut valóban feltöltődni és olyankor sem tudom teljesen kiüríteni az agyamat, az pedig már-már science fiction, hogy az így is borzasztóan zsúfolt hétköznapokban találjak valahol időt sportolni is, pedig nagyon hiányzik a mozgás.
Amikor a férjem foglalkozik a lányokkal és lenne egy-két szabad órám, akkor általában annyira fáradt vagyok, hogy az is kihívás, hogy összeszedjem magam és elmenjek zuhanyozni, utána pedig végtelenül sajnálom, hogy a felszabadult időt ilyen könnyedén eltékozoltam.
Mindenesetre a fenti tanácsokból igyekszem megfogadni azokat, amiket meg tudok valósítani és tudatosan odafigyelni arra, hogy ha csak 20-30 percet is tudok egy-egy alkalommal erre áldozni, de jusson idő a feszültségoldásra, amikor valóban ki tudok kapcsolódni. Ha fizikai aktivitásra a legtöbb napon nem is vagyok képes, de legalább elolvasok egy fejezetet az éppen megkezdett könyvemből vagy csukott szemmel, csöndben relaxálok egy kicsit a hálóban.
A legnagyobb falat egyértelműen az, hogy elengedjem a tökéletességre való törekvést és elfogadjam, hogy bőven elég, ha valami elég jó, sőt, az is teljesen rendben van, ha éppen rossz, ez az élet rendje, majd helyrehozom, amikor lehetőségem lesz rá.
A prioritási lista csúcsán egyértelműen a lányaim vannak, de igaza van Vekerdy Tamásnak abban, hogy „a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki.”
Éppen ezért állandóan trenírozom magam, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásom, ha úgy érzem, hogy néhány órát nélkülük szeretnék tölteni, csak és kizárólag magammal és a saját igényeimmel foglalkozva.
Innen is üzenem minden olvasómnak, hogy nem vagytok egyedül! Rohadt nehéz ez az egész gyereknevelés biznisz, ráadásul évtizedekig tart, ezért még véletlenül se gondoljátok, hogy szar anyák vagytok, csak azért, mert szükségetek van énidőre!
Lehet, hogy nem a játszótéri homokozás idején vagy később az oviban, de egyszer tényleg könnyebb lesz!
Salty

hát nekem az intézményesülés egyelőre horrornak látszik, pláne a messzi ovi- relatíve korai bölcsis beszoktatás – munkába való visszaállás háromszögben. Nagyon tiszteletreméltó számomra, ahogyan ti csináljátok, de hihetetlen nehéz lehet!
A házimunkába való bevonás amúgy szerintem kifejezetten a gyerek érdeke is, nalunk anyukám mindent (is) megcsinált, mert szebben ment neki, mint nekünk. A vége az lett, hogy a mai napig ő csinál kb mindent, huszonéves gyerekei laknak otthon, de ő főz még este, hogy másnap a szakmai gyakorlatra tudjon ebédet vinni valamelyik tesóm, ne adj’ Isten, munkába… en egy csomó mindent rokonoktól tanultam meg. Sokszor ciki volt.
én nagyon figyelek, hogy a lányom be legyen vonva. Két éves, de pl imad turmixolni, magvajakat, humuszokat, kenceket egyedül megcsinálja. Segit palacsintát sütni, a tepsibe együtt rakjuk a sütit, stb. A mosogatógépet kipakoljuk, teriteni, teregetni is s egít sokszor. Ha kiszor valamit, kiönt, először neki adoma seprűt, szivacsot, utana csinalom meg. Szereti, ügyesen fejlődik. És persze néha nagyon nincs kedve ezekhez. Akkor csak kóstol. 😀 nekem nagyon nagy segítség, hogy be tudom vonni a leggyakoribb házimunkáimba, tenyleg lehet együtt csinálni, még ha néha nehezebb is így… kettővel majd meglátjuk, hogy megy.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem fogom szépíteni, most tényleg elég horror, ami nálunk van, levegőt venni sincs idő, de a napokban elszántam magam, hogy nagyon tudatosan fogok ezen változtatni, mielőtt teljesen elmegy az eszem. 😀
Szerintem nagyon jól csinálod, hogy bevonod mindenbe, nálunk is hasonló volt a felállás családilag, anyukám tőlem elvárta a segítséget, de az öcsémet mindenben kiszolgálta. Sosem fogom elfelejteni, amikor videóhívásban segítettem neki palacsintát sütni, hogy lássam milyen sűrű lett a tészta, mert nyilván fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi tejet kell beletenni, csak úgy szemre csinálom kamaszkorom óta. 😀
A rossz hírem az, hogy ez a nagy lelkesedés eléggé alábbhagy, az én 4 évesem is így kezdte, mi meg adtuk alá a lovat, neki is jó a gyakorlás alapon, de aztán rájött, hogy ez mégiscsak munka. 😀
Most is szívesen segít pl. főzésben, mert az érdekes és “felnőttes”, de a porszívó tologatása vagy a sepregetés már nem annyira izgalmas. Mindenesetre már vannak feladatai, amik alól nem szabad kibújnia, ha tetszik, ha nem, remélem ennyi elég lesz, hogy életképes legyen felnőttként is. 🙂
KedvelésKedvelés
Ez nagyon ismerős: “lenne egy-két szabad órám, akkor általában annyira fáradt vagyok, hogy az is kihívás, hogy összeszedjem magam és elmenjek zuhanyozni, utána pedig végtelenül sajnálom, hogy a felszabadult időt ilyen könnyedén eltékozoltam.“
De idővel tényleg javul a helyzet. Ha van ember, akinek le lehet passzolni a gyerekeket, ovis korban már több napnyi pihenőt is le lehet néha szervezni.
KedvelésKedvelés
Igen, és az elvesztegetett idő után jön az, hogy “majd holnap mennyi mindent fogok csinálni”, aztán persze másnap is ugyanaz a forgatókönyv.
Egyelőre még szoptatom az éjjeli ébredéseknél a Kicsit, könnyebben visszaalszik így meg nem is akarom elválasztani, amíg ilyen beteges, hátha ez is segít valamit. Viszont pár hónap múlva már jó lenne, ha ő is ott tudna aludni a nagyszülőknél, szerencsére szívesen is vállalnák, csak a gyereknek kell megérni rá. 🙂
KedvelésKedvelés
Igen, azért írtam ovis kort, mert addigra azért a leganyásabb gyerekeket is ki lehet szervezni, ha van egy jól működő, bejáratott alternatíva. De nálatok a korai bölcsi-kényszer, és a lelkes nagyszülők mellett ez hamarabb is meglesz. 😉
Addig pedig az is szuper, ha pl az egész szombatot ott töltik a lányok, és csak vacsorára értek oda.
KedvelésKedvelik 1 személy
Jövőre már mindenképpen fogunk ezzel próbálkozni, csak addig éljük túl ezt a hülye betegség-szezont. 😀
KedvelésKedvelés
Sajnos arra nem tudok jó tippet adni, mi a ló túloldalán ülünk: betegségek helyett allergiákban utazunk… 🙃
KedvelésKedvelés