
Ugyan múlt héten azzal fejeztem be a naplót, hogy a Kicsi belázasodott vasárnap estére, de hétfőn úgy indítottuk a napunkat, hogy egyáltalán nem látszott rajta a betegség legkisebb jele sem. Ugyanolyan energikus volt, mint amilyen lenni szokott, fel-le rohangált a lakásban, folyamatosan játszani akart, így dolgoznom értelemszerűen nem sikerült túl sokat mellette.
Szerencsére az apja el tudott szabadulni két órával hamarabb a munkahelyéről, felvette itthonról a gyereket, elmentek a Nagyért az oviba és egészen estig lefoglalta mindkettejüket, hogy legalább abban a pár órában tudjak haladni valamit a munkámmal. Úgy kalkuláltunk, hogy fektetésig én dolgozom, utána pedig a férjem fejezi be a félbehagyott céges dolgait, így legalább ezt a napot kihúzzuk valahogy.
Én nagyon bizakodó voltam amiatt, hogy a Kicsi hétfőn ennyire jól volt, másnap pont délelőttös volt a gyerekorvosunk, optimistán arra gondoltam, hogy vasárnap ilyen egy napos, jött-ment láza volt, kedden reggel gyorsan beszaladunk az igazolásért az előző napra, aztán – valamivel később ugyan, de – aznap már le tudom adni a bölcsibe.
Igenám, de hétfő éjjel jött a feketeleves – az egész napos, teljesen egészségesnek tűnő viselkedése után megint felszökött a hőmérséklete, bár láza kimondottan nem volt és a minimális hőemelkedés gyógyszer nélkül, hamar elmúlt, de így kedden mégsem mehetett intézménybe.
Hétfő este tízkor a férjemmel összeültünk egy családi kupaktanácsra, hogy mégis mi a fenét csináljunk, nem linkeskedhetek el minden napot a munkahelyemen, több prezentációt is be kell időre fejeznem, valamikor aludni is jó lenne, de közben az ő cégénél is éppen extrém igénybevétel zajlik, a nagyszülőkre pedig nem számíthatunk, mert ők is dolgoznak.
A lehetőségek hiánya miatt azt találtuk ki, hogy mivel a férjemnek nem volt semmi személyes jelenlétet igénylő feladata kedden délelőtt, ezért a babával karöltve ők vitték el reggel a Nagyot az oviba, majd tizenegyig itthon maradt a Kicsivel, így én háborítatlanul tudtam reggel 6-11 között dolgozni, aztán viszont neki muszáj volt bemennie az irodába, így onnantól kezdve én voltam az ügyeletes.
Így utólag elég szórakoztató, bár ott és akkor eléggé kétségbeejtő volt, ahogy a délelőtti órákban a férjem az – ismét tünetmentes – izgőmozgó gyerekkel az ölében próbál legalább minimálisan részt venni a munkahelyi dolgaiban, én egy másik helyiségben, teljes transzban igyekszem a lehető leghamarabb végezni, miközben halálra stresszel, hogy “már csak két órám van, már csak egy óra van hátra, fél óra, ezt még gyorsan befejezem…”
Tizenegykor aztán a férjem kirongyolt a bejárati ajtón, én pedig – bár nem sikerült mindennek a végére érnem – eltettem a laptopot. Ha már így alakult, hogy ketten maradtunk a Kicsivel és érdemi munkát úgysem tudtam volna végezni, amíg le nem teszem délben aludni, ezért leteszteltem koronavírusra, majd elmentünk a gyerekorvoshoz, hogy megvizsgálja és hogy lemondjuk a másnapra tervezett bárányhimlő elleni oltási időpontunkat.
A doki végül semmit nem talált, az orrában és a torkában kívülről is hallhatóan gurgulázó trutyi ellenére azt mondta, hogy sem az arcüregei, sem a tüdeje nincsen begyulladva, tisztogassuk az orrát továbbra is minél gyakrabban, de azért ad egy beutalót vérvételre, ha a következő pár este is belázasodna.
Kifelé menet a nővérke még megkérdezte, hogy megírja-e az igazolást hétfőre és keddre, de az előző éjjel tanulsága miatt az optimizmusom alábbhagyott és mondtam, hogy inkább ne, mert teljesen felesleges, ha aznap este megint helyzet lesz. Majd telefonálok szerdán, hogy hogy állunk.
A kedd esténk is nagyjából úgy nézett ki, mint a hétfő, felváltva felügyeltük a férjemmel a gyerekeket, hogy mind a ketten tudjunk még valamennyit dolgozni, mielőtt éjfél körül hullafáradtan beborultunk az ágyba.

Szerdán már sehogy sem tudta elintézni, hogy itthonról dolgozzon, tele volt a naptára egy halom külső helyszínre szervezett tárgyalással, így úgy számoltam, hogy aznap mindenképpen egyedül leszek a Kicsivel, bárhogyan is alakul az előző éjszakánk.
Mindenesetre szerdára virradóra az univerzum megkönyörült rajtunk és egy (nálunk) meglehetősen normális éjjelt tudhattunk magunk mögött, se láz, se hőemelkedés nem rontotta tovább a túlélési esélyeinket.
Ahogy azt megígértem, szerdán délután be is jelentkeztem a gyerekorvosnál. Mivel a Kicsi utolsó hőemelkedése hétfő este volt, így másnap reggelre – az orrfolyást leszámítva – már 48 órája tünetmentes lesz, csütörtöktől ismét mehet közösségbe. Hurrá, hurrá!
Egyrészt borzasztóan megkönnyebbültem, hogy végre visszatérhetünk a normális kerékvágásba, másfelől meg rögtön gyomorgörcsöm lett amiatt, hogy 5 teljes nap szünet után hogy fogja a lányom viselni a bölcsődét. Újra be kell majd szoktatni? Megint a sírva elválósak lesznek a reggeleink?
Nem fogok hazudni. Sírt. Nagyon. Majd megszakadt a szívem, ahogy néztem, hogy mennyire nehéz bemennie a csoportszobába, de az eszemmel meg tudtam, hogy egyszer muszáj újra elkezdenie járni és jobb, ha minél kevesebb nap marad ki a szeptember eleji beszoktatás után.
A gondozókkal abban maradtunk, hogy visszalépünk egyet, megpróbálják elaltatni, de ha nem sikerül fél órán belül, akkor telefonálnak és elhozom, hogy inkább itthon aludjon. Végül aznap és pénteken is ez lett a végkifejlet, de így is nagy segítség volt, hogy legalább abban a délelőtti pár órában egyedül voltam és tudtam értékelhető minőségben dolgozni.

Azzal, hogy az utolsó két munkanapon már ment a Kicsi bölcsibe, még nem volt teljesen kinn a fejünk a vízből erre a hétre. Csütörtökön délután szülői értekezletet tartottak az oviban, így a férjemnek hamarabb el kellett jönnie az irodából, hogy addig, amíg én benn vagyok, tudjon a lányokra vigyázni; az óvodából pedig egyenesen az én cégem által szervezett vacsorára mentem, ahonnan csak a házi takarodónk után estem haza, így a gyerekek fektetését is egyedül abszolválta.
Mindig meglepődöm, hogy mennyire kevesen szoktak az ovis megbeszéléseken részt venni, még úgy is, hogy általában 16:30-17:00-kor, a hagyományos munkaidő után kezdődnek. Ezúttal összesen hatan voltunk, ebből hárman a frissen érkezett kiscsoportosok szülei, a csoportlétszám pedig idén talán 25-26 fő.
Ilyenkor, év elején nyilván nem szokott sok újdonság elhangzani azoknak, akik már tavaly is ide járatták a gyerekeiket, nekem is lett volna jobb dolgom a kisszéken ücsörgés helyett, de egy évben egyszer, maximum kétszer azért ki lehet bírni.
Mindenesetre nem bántam meg, hogy elmentem, mert akármennyire nem számítottam rá, így is lesz idén néhány olyan dolog, ami az elmúlt tanévhez képest változik. Lehet, hogy írtam már róla korábban, a mi csoportunk az óvoda rendszerében egy különálló kis blokkot képez, az óvónőknek sokkal több szabadságuk van és sokkal több területen intézkedhetnek saját jogkörben, csak hogy egy esetet említsek: például a betegségek és a távollétek kezelésében.
Korábban az volt a bevett szokás, hogy maximum három napos hiányzást nem kell semmilyen módon igazolni, akkor sem ha beteg volt a gyerek. Összeszokott társaság vagyunk, így a teták megelőlegezték a bizalmat a szülőknek, hogy nem sumákolnak el súlyos kórságokat és tudták, hogy egy-egy kisebb megfázással, hőemelkedéssel nem fog az ember rögtön orvoshoz szaladgálni a gyerekkel. Ezért ha anyuka-apuka úgy ítélte meg, hogy a csemete három munkanapon belül meggyógyult, akkor bevihette a csoportba papír nélkül.
Nem tudom, hogy mi lehet az oka, felülről érkezett-e a nyomás, esetleg valaki visszaélt ezzel (a szerintem egyébként nagyszerű rendszerrel), de ettől a tanévtől már nincs erre lehetőség, egyetlen nap hiányzás után is csak orvosi igazolással fogják bevenni reggel a gyereket. Ez azért szívás, mert a délelőtti-délutáni rendelési rendszer miatt simán előfordulhat, hogy otthon dekkol a már egyébként egészséges gyerek, mert adott napon csak 14:00 után tudja elvinni a szülő a dokihoz, hogy megkaphassák az igazolást.
A csoportot tekintve, fentieken túl minden marad a régiben, de az óvónők természetesen megint felajánlották, hogy van lehetőség személyes fogadóórát kérni, ha valaki szeretne konkrétan a saját gyerekével kapcsolatosan is beszélgetni a nevelőkkel.
A szülői értekezlet végén én rögtön jeleztem, hogy élnék is a lehetőséggel, mert több dologban is szívesen meghallgatnám az ő véleményüket. Mondták, hogy semmi akadálya, de azért tágra nyílt szemekkel néztek rám, mint a kiszántott vakond, hogy mégis mi a gond, mert ők a lányommal kapcsolatban semmilyen problémát nem tudnak megnevezni.
Említettem, hogy a túlzott empátiájával kapcsolatban lennék kíváncsi szakértői nézőpontra, valamint az is érdekelne, hogy mennyire normális, hogy nincsen domináns keze, mindkét kezével egyformán rajzol, eszik, játszik stb.
Ne vegyétek dicsekvésnek, de nekem borzasztóan hízott a májam a fentiekre kapott válaszoktól.
Rögtön, mindhárman teljes egyetértésben azzal kezdték, hogy a lányom verbálisan és szociálisan a koránál sokkal-sokkal érettebb, egyáltalán nem gond, hogy már-már túlzásba esik az empátia terén, mert ebben a korban a gyerekek többsége még nem tudja egyértelműen megnevezni és definiálni az érzelmeket, ő pedig nem csak érti, hogy mit érezhet a másik, hanem a helyzetébe is bele tudja képzelni magát, ami magas érzelmi intelligenciára utal.
Négy évesen a kétkezesség is pozitívum, mindkét agyféltekét egyformán használja és fejleszti, bőven van még ideje, hogy kialakuljon, hogy melyik lesz a domináns keze, ezért egyelőre nem érdemes az egyik vagy a másik irányba instruálni.
A fentieken túl minden teta említette, hogy egyértelműen látszik, hogy sokat foglalkozunk a gyerekkel, laikusként is könnyen észrevehető, hogy pl. mennyit olvasunk neki, milyen kiterjedt a szókincse és változatos a beszéde mindkét nyelven, sőt, odáig mentek, hogy ő azon kevesek egyike a csoportból, akivel teljesen értelmes, felnőtt dialógusokat lehet lefolytatni, mert szemmel láthatóan érdeklődve figyel, kíváncsi mindenre, ami elhangzik.
Több ovis szülő is említette már, hogy a lányunk elképesztően okos, volt, aki úgy fogalmazott, hogy „she’s bright as the sun!”, de azért nagyon jól esik, amikor ezt olyan emberek is megerősítik, akik szakmabeliként tudnak véleményt formálni.
Ezek után teljesen feldobódva indultam tovább a céges vacsorára! Bevallom, egy kicsit aggódtam, hogy hogy fog az apja elbírni a Kicsivel, el fog-e tudni aludni szoptatás nélkül, de végül mindketten ügyesen vették az akadályokat és este perceken belül kidőlt.
Valamivel tíz után értem haza, egy gyors zuhany után be is dőltem az ágyba és azon gondolkodtam, hogy milyen jó lesz 24 órával később, amikor már a pénteken is túl leszünk.
Másnap a munkahelyemen egész napos workshop-ot tartottak, amin az összes dolgozónak kötelező volt jelen lennie, így reggel 9 és délután 5 között egyáltalán nem tudtam részt venni a családi logisztikában.
Reggel a lányokkal hármasban elmentünk először a bölcsibe, majd a Nagyot is leadtam az oviba, hogy utána az iroda felé vegyem az irányt. A férjem aznap délig dolgozott, így időben haza tudott érni, hogy a sikertelen altatási próbálkozás után felvegye a Kicsit és lefektesse itthon aludni.
Úgy beszéltük meg családilag, hogy pénteken a Nagyot Deda hozza el az óvodából, ami az én hiányom és a rendkívüli időbeosztásunk miatt még a szokásosnál is nagyobb könnyebbséget jelentett aznap. Bíztam benne, hogy az elmúlt hetek ilyen-olyan okok miatt meghiúsult nagyszülős ottalvásai után ezen a héten végre sikerrel járunk és a gyerek legalább szombat reggelig kihúzza Bakáéknál.
Az egész heti küszködés után már másodjára lett szerencsénk, a több heti kihagyás után nem csak a nagyobbik lányom érezte magát remekül a nagyszüleinél, de szombaton reggel a Kicsi is csak valamivel nyolc óra előtt ébredt fel.
Az igaz, hogy éjjel többször is vissza kell még mindig fektetni, de az idejét sem tudom, hogy mikor volt utoljára lehetőségünk ilyen sokáig aludni! A férjemmel mindketten majd kicsattantunk, úgy túlbuzgott bennünk az energia, mintha legalább egy hónapig csak all-inclusive vakációztunk volna.
Ilyen lehet, amikor valaki már annyira ki van éhezve a pihenésre, hogy két óra plusz alvástól teljesen megkergül és ahelyett, hogy örülne a szerencséjének, rögtön meg akarja váltani a világot.
A hirtelen fellángolást igyekeztünk kihasználni és végre-valahára rendesen kitakarítottunk a lakásban. Igazi nagytakarításnak nem nevezném, mert legalább a függönyöket még jó lenne kimosni, de az összes ágyneműt lecseréltük, a konyhát és a fürdőt padlótól-plafonig kipucoltuk, mindenhol letörölgettünk, felporszívóztunk és még fel is mostam – mindenhol egyszerre volt rend!

Ezt megünnepelendő, másnapra elhívtuk anyósomékat vendégségbe, hogy mivel ők péntek este és szombat délelőtt unokáztak, legalább a vasárnapi menüről ne kelljen gondoskodniuk. Gyrost csináltunk, a sütőben hosszú órákig, alacsony hőfokon sütött omlós húst töltöttünk házilag készült foszlós pitákba egy rahedli friss zöldség és krémes szósz társaságában, ropogós édesburgonya körettel. Olyan finom lett, hogy mindenki többször repetázott, még a lányok is addig csipegettek ezt-azt mindenhonnan, amíg degeszre nem tömték magukat.
Miután a vendégek hazamentek és eltakarítottuk a romokat, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy végre vége ennek a hétnek, mert az elmúlt napokban istenbizony le lehetett volna forgatni valami extrém túlélőshow-t nálunk.
Tudom, hogy ez még csak a szezon eleje, fogunk még betegséggel találkozni bőven, de azért továbbra is tömöm a lányokat vitaminnal, közben meg imádkozom, hogy csak mi felnőttek ne legyünk betegek, mert ha megint annyira ledöntenek minket az ovis-bölcsis vírusok a lábunkról, mint annó a Nagy első intézményben töltött évében, akkor fogalmam sincs, hogy mit fogunk csinálni.
Szedjük szorgalmasan a Béres cseppet, ha kell ezer milligrammos C-vitamin tablettákból csinálok rózsafüzért és aranyba öntöm az orrszi-porszit, csak éljünk túl tavaszig.
Sebaj, kezdődik az új hét, újabb hét nap, amikor van lehetőségünk egyhuzamban egészségesnek lenni, juhé!
Ezzel az friss (és meglehetősen naív) lelkesedéssel készülődtünk vasárnap a fektetésre, a férjem megfürdette a lányokat, majd én feladtam a pizsamájukat a hálóban, amikor a Kicsi egyszer csak oldalra fordult és – túlzás nélkül – fél köbméter hányással borította be az egész ágyat.
Ha nem kezdtem volna rögtön öklendezni, valószínűleg elbőgöm magam.
Anyukám egyik örökbecsű mondása jutott az eszembe, amit kimondottan olyan helyzetekre lehet használni, amikor pechünk van vagy valami balszerencse ér minket: „Ez a fasza, kántor úr, holnap is ezt énekeljük!”
Salty

Kitartást, a hányós vírusokat utálom én is legjobban. Azok még a tünetmentesség után pár nappal is képesek férkőzni, tapasztaltuk.
Viszont nem teljesen értem, hogy egy esti láz, majd hőemelkedés miatt miért kell orvoshoz menni ha a gyerek amúgy nagyjából jól van, a vérvétel meg számomra már nagyon a túlparázás kategória. (Tudom, azt az orvos rendelte.)
A gyerek eü tanfolyamon azt mondták, hogy 3 napnyi folyamatos láz esetén kell orvoshoz menni, meg nyilván vannak az amúgy is ijesztő tünetek: aluszékonyság, elesettség, kiszáradás jelei, fulladás, erős fájdalom, nagyon magas (40+ fokos) láz, stb. Itthon Covid óta nagyon megy a telefonos tanácsadás, akár orvosi igazolást is ad így az orvos, ha megvan a bizalom, nem kell minden kórsággal a rendelőbe menni.
KedvelésKedvelés
Igazából nem attól tartottam, hogy a gyerek nem jön helyre a doki nélkül vagy valami olyat mond, amit magamtól nem tudok, hanem mindenképpen kellett az igazolás a bölcsibe, azt meg vizsgálat nélkül nem adják ki.
Nem vihetem csak úgy be pl. szerdán, hogy “kérek papírt hétfőre-keddre-mára, hőemelkedése volt, de amint látják, már makk egészséges”, mert akkor tuti visszarendelnek másnap vagy két nap múlva, hiába tudom, hogy már jól van a gyerek.
Már kiokoskodtam, hogy igazolás-ügyben az a legegyszerűbb, ha “látják betegen is”, mert hamarabb szabadulunk. Nem tudom szebben megfogalmazni. 😀
A régi dokinknál ment bemondásra is az igazolás, ismerte a körzetben a szülőket, tudta, hogy pl. mi normálisak vagyunk, simán kiadták a papírt úgy, hogy csak lediktáltam mi volt a baj, mettől-meddig és kész. Az új dokink nem ilyen.
Ezért imádtam az oviban, hogy eddig 3 nap hiányzás miatt nem kértek papírt, tavaly egyszer sem vittem a Nagyot orvoshoz, ennyi idő alatt mindenből felgyógyult és nem volt semmi olyan baja, amit én ne tudtam volna kezelni. Átlagos szezonális betegségekkel kapcsolatban meg úgysem tudnak semmi újdonságot mondani.
Most már sajnos nincs ez a rendszer, egy-egy nap miatt is lehet majd szaladgálni a rendelőbe.
Nem írtam, de a vérvételre nyilván nem vittem el a Kicsit, én sem láttam semmi értelmét. 🙂
Úgy tűnik egyébként, hogy az új gyerekorvosunknak mindenre ez a megoldása, eddig háromból háromszor felajánlotta a beutalót, egyszer éltünk vele. 🙂
KedvelésKedvelés
Igen, ez nagyon béna rendszer, ha csak a papír miatt kétszer is be kell menni egy alig beteg, otthon gyógyítható gyerekkel. Ez a vérvétel meg számomra vicc. Mégis mit vár egy náthától? Emelkedett CRP-t, fehérvérsejt számot, és? Jé, igazoltuk a fertőzést…
A mieink szerencsére olyan helyre járnak, ahol ezt lazábban kezelik, és amúgy sem a beteges típusok. Igaz, abból sincs gond, ha a dolgozó szülő náthásan/köhögősen viszi oviba a gyereket, csak a többi szülő küld rá valami cifra átkot a háta mögött. 🙂 (Amíg itthon voltam, addig a náthás gyereket sem vittem, de a táppénz papírt éppoly macera megszerezni, mint nálatok az igazolást. Ráadásul rosszul is fizet… )
KedvelésKedvelés
Félreértettem akkor az írást, nekem az jött le, hogy lázas a gyerek, másnap megyünk a doktorhoz. Hőemelkedés van, akkor megyünk újra. 😀
(Én a hőemelkedésre csak legyintek, ha nincs más aggasztó tünet.)
KedvelésKedvelés
Ja, dehogy, magamtól el sem vittem volna ennyivel, kipiheni itthon és kész. Csak ugye kell a papír, aztán pont “kapóra jött”, hogy dolgozni amúgy sem tudtam, amíg rá figyeltem, akkor elviszem a dokihoz, legalább az igazolást letudjuk.
Kicsit félreérthetően fogalmaztam. 🙂
A papírért már legalább nem kellett visszamenni, elküldték emailben, mintha a 21. században lennénk. 😀
KedvelésKedvelés
hát ez nagyon durva, nem semmi, hogy mit kibírtok. Nyilvan, muszáj, de azért nagyon szurkolok, hogy elmúljon ez az időszak. A bölcsis beszoktatasnak is mennyire betesz egy ilyen betegség! Viszont én megint ámulattal olvastam, milyen magától értetődő nektek is és a tetáknak is, hogy így figyeltek a Kicsire, az ő igényeire. Rengeteg melótok van benne a ferjeddel, hogy a Kicsinek tényleg jó legyen hosszú távon, nagyon tisztelem bennetek ezt az önfeláldozást!
nagyon jó olvasni, amiket a nagylányodról mondtak a teták, igazán szívmelengető! Aki olvas teged, annak nem lehet kétsége afelől, mennyi szeretetet, energiát, ötletet tesztek belee mindketten a nevelésbe, gondoskodasba, házasságba, de szuper, hogy kaptok ilyen konkrét visszajelzést is! ❤ (es szuper, hogy a tetak tudnak ilyen szakmai visszajelzést adni. Azt hiszem, itthon nem minden oviban lenne így…)
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönjük, nagyon kedves vagy! 🙂
Igazából tényleg próbáljuk a bölcsit a lehető legjobban intézni, ha – rohadt nehezen ugyan, de – meg tudjuk oldani, hogy hamarabb elhozzuk vagy lassabban, az ő tempójában haladjunk, akkor azt fogjuk csinálni, hogy minél kevésbé viselje meg.
Ez talán a legnagyobb szívás az intézményesüléssel, hogy akkor jönnek a betegségek is, amikor szokniuk kellene a gyerekeknek az új helyzetet, szóval nem elég, hogy egyfeszt betegek, de még állandóság sincsen a napi rutinban.
Tudjuk, hogy elmúlik és tavasszal ez már mind csak rossz emlék lesz, de az eleje tényleg nem könnyű. Én nagyon hiszek benne, hogy a Kicsi mostani tapasztalatai megalapozzák a későbbi hozzáállását is az ovihoz/bölcsihez, szóval próbálunk lavírozni, ahogy lehet.
Pont tegnap beszéltük a férjemmel, hogy a Nagy ovija tényleg nagyon szuper intézmény, rengetegen hordják oda a gyerekeiket, úgy is, hogy nem abba a körzetbe tartoznak (felvételi is van meg minden), a dolgozók szakmailag ezerszer erősebbek, mint az utcabeli magán bölcsi-oviban.
Viszont a bölcsivel kapcsolatosan nekünk fontosabb szempont volt a “személyre szabott”, kiscsoportos foglalkozás, az egyéni kéréseink figyelembe vétele, mert ebben a korban azért még nem a fejlesztésen van a hangsúly.
A Nagy óvónénijei mindhárman többdiplomások, kettejüknek mentálhigiénés és logopédiai képzése van, van köztük, aki kisgyermek mozgásfejlesztő, testnevelési egyetemre is járt az óvónői végzettség mellett – szakmailag tényleg le a kalappal előttük és a gyereken is látszik, hogy jót tesz neki ez a környezet. 🙂
KedvelésKedvelés
Én 8hónapja mentem vissza dolgozni 8órában, úgy hogy a kicsi bölcsis lett. Ettől a hónaptól átkértem magam 6órába… ahogy mondod nem lehet egy seggel minden lovat megülni. Folyton rohanok, sehol nem vagyok igazán mert menni kell. Ha telefonálok amikor vele vagyok panaszkodik h nem rá figyelek…. Amúgy nálunk 2hete járt a hányás-hasmenés, a kicsi hozta, aztán én utána Mama csak a férjem nem kapta el.
KedvelésKedvelés
Én esküszöm hálát adok a munkahelyemért, hogy nincs konkrét munkaidőm, hanem főleg projektalapon dolgozom, így azért jobban be tudom osztani az időmet, de így is nagyon kemény. Rendes 8 órás munkahely mellett szerintem nem tudnám az életünket ebben a formában kivitelezni.
Mi is állandóan betegek voltunk, amikor a Nagy elkezdte a bölcsit, a férjem háromszor két hét antibiotikumkúrát tolt végig november végéig abban az évben. Azt mondják, hogy ez a szülők második immunizációja, mert mi már nem vagyunk kapcsolatban ezzekkel a kisgyerekes bacikkal és elszokott tőle a szervezetünk.
Vigasztaljon az, hogy tényleg elmúlik egyszer és utána sokkal könnyebb lesz az egész! Kitartás! 😘
KedvelésKedvelés
Ne haragudj meg, de az utolsó bekezdésen hangosan felnevettem. 😀 Kitartást és le a kalappal előttetek!
Én egy gyerek mellett vagyok tiszta idegbeteg amióta 3 hónapja visszamenntem 8 órában dolgozni. Nincs időm semmire,főleg rá 😦 Szar anya vagyok aki folyton stresszes és sokszor kiabál 😦
KedvelésKedvelik 1 személy
Már mi is kínunkban röhögünk, tegnap éjjel is átneműt mostam, mint valami szobaasszony. 😀
Dehogy vagy szar anya, ne is mondj ilyet! Teljesen normális, hogy az ember nem tud egy fenékkel egy egész ménest megülni és stresszeli, hogy egyik helyen sem tud maximálisan teljesíteni. Épp most írok egy cikket az anyák/szülők kiégéséről, nagyon is valós dolog, sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Nem vagy egyedül, ez is elmúlik egyszer! 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Salty! Az utolsó mondatod király! 🙂 Ezt elteszem a repertoárba. Nagyon nevettem!
A többihez: Épp tegnap beszélgettem egy ismerőssel a kisgyerekes időinkről, ( 50 pluszosak vagyunk ) és hasonlókra emlékszünk, mint a fenti írás, azonban, most, ennyi év elteltével sem tudjuk a megoldást, hogy hogyan lehetett volna ezt akkor máshogyan / jobban / akárhogyan – csinálni. De mindenki túléli valahogy, és sajnos ennél vigasztalóbbat nem tudok írni, miközben tudom, hogy ez nem vigasztaló.
Amúgy szerintem nagyon ügyesen csináljátok.
És egy kérdés, a gyros receptet megtalálom az oldalon? Ha nem , feltennéd ? Érdekelne nagyon, Köszi !
KedvelésKedvelik 1 személy
Meg is gugliztam, mielőtt leírtam, hogy ez valami ismert mondás lehet vagy csak anyukámék családjában terjed szájról-szájra (nem egy templombajáró asszony, tuti nem saját kútfőből kezdte mondogatni :D), de nem találtam még hasonlót sem. Örülök, ha elterjed! 😀
Igen, én sem tudom, hogy mit lehetne, lehetett volna másképp csinálni. A Nagy beleszületett a Covid-járvány közepébe, a legszűkebb családon kívül embert sem látott hónapokig, amikor ő betegeskedett egészen tragikusan a bölcsi első évében, akkor arra fogtam, hogy biztos amiatt, mert a korona miatt “burokban” élt eddig.
A Kicsinél egyáltalán nem számítottam erre, legalábbis nem ennyire durván, mert ő tényleg két hónapos korától jár velem az oviba, ott mindenki összefogdosta, tavaly ősszel-télen is végig folyt az orra – szóval azt hittem, hogy azért ő már jobban meg van edződve. Erre tessék.
Sebaj, elmúlik, csak addig bírjuk ki valahogy! 🙂
A gyros receptet (igazából pulled pork) nem töltöttem fel, mert az egy órás receptjeimnek ez a többszöröse (bár a nagyrésze passzív idő, amíg sül), de bepötyögöm majd egy bejegyzésbe és felteszem, ha kipróbálnád. 🙂
(Most vasárnapra pont jó lenne! 🤔)
Olyan puha és omlós volt, hogy egy villával megkavartam és teljesen szétesett! Tényleg nagyon jól sikerült! 🙂
KedvelésKedvelés
Rákerestem. Továbbra is érdekel a Te verziód, valóban kell rá / bele ennyi cucc? Én nem ehetek, csak szárnyast, de a többieknek tetszene.
De nem azonnal gondoltam, majd egyszer, valamikor, ha belefér.
KedvelésKedvelik 1 személy
Murphy, hogy a frissen cserélt ágyneműre….
Kitartást erre a hétre is! 🌻
KedvelésKedvelik 1 személy
Az, basszus. 😦
Azóta már az új ágyneműt is lecseréltem még egyszer. 😑
Köszi szépen, hátha lesz már valami előrelépés! 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy