
A nagyobbik lányom lelkében egy rózsaszín unikornis lakik és ő tipikusan az a gyerek, akinek a szíve is aranyból van (bár szerintem az is csak rosegold lehet 😊).
Elképesztően empatikus, nagyon könnyen és természetesen éli meg mások érzéseit, látja át a helyzetüket és rezonál az általuk tapasztalt nehézségekre. Rendszeres, hogy elsírja magát, ha a családból valakit bántódás ér, de a húgához való viszonya is igazán különleges.
A bölcsődei beszoktatás előtt például többször is megkérdezte, hogy „ugye nem fog a Kicsi félni?”, „ugye vigyázol majd rá, anya, mint ahogy rám is mindig vigyáztál?”, de ez az – egyébként szívmelengető tulajdonsága – nem csak a való életre terjed ki, hanem a mesehősök problémáira is.
Már évekkel ezelőtt észrevettem, hogy nem szereti az olyan történeteket, amikben valami baj történik, ahol valaki megsérül vagy csak olyan helyzetbe kerül, ami elszomorítja. Amikor az ominózus részekhez értünk, mindig elfordította a fejét, belefúrta az arcát a mellkasomba és megkért, hogy lapozzuk át a kérdéses oldalakat vagy egyenesen hagyjuk abba az olvasást és keressünk inkább egy másik mesét.
Ezt persze könnyebb mondani, mint megvalósítani, mert mindannyian tudjuk, hogy a novellák – és a gyerekeknek szóló történetek is – alapvetően ugyanarra a sémára épülnek: bevezetés, bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, majd végül a megoldás.
…és persze egy mese pont attól jó, hogy megmutatja azokat a gondokat, amikkel a gyerekek már 3-4 éves korban is tudnak azonosulni, majd a sztori végéhez közeledve pedig olyan megoldást kínál, amivel eloszlatja a korábban keletkezett feszültséget, ezzel is megnyugvást adva a kicsiknek, hogy egy-egy nehézség nem jelenti a világ végét, szinte minden helyzetből van kiút.
A gyerekeknek már a cselekmény kibontakozása is tanulságos, a főhősön keresztül láthatják, hogy a problémákat nem minden esetben lehet elkerülni – ahogy a mesében, úgy a való életben sem -, a mindennapjainkhoz hozzátartozik, hogy szembesülünk kellemetlen, nehéz szituációkkal, amikből kiutat kell keresnünk.
Előfordulhat, hogy a végső megoldás nem tökéletesen kielégítő vagy a történet szereplői nem maradéktalanul elégedettek, de a mesék alapvetően arra törekednek, hogy feldolgozzák a problémát és mire a sztori végére érünk, helyreálljon a kezdetben megbomlott egyensúly.
Kerüljön elő az elvesztett holmi, épüljön fel a megsérült szereplő, béküljenek ki a veszekedő felek vagy a klasszikusabb, népmesei értelemben: bűnhődjön meg a gonosz, a jó pedig nyerje el a jutalmát.
De mi történik akkor, ha még mielőtt idáig eljutnánk, már attól megijed a gyerek, amikor a történet elején a főhős nehéz helyzetben találja magát?
Nem tudom. Nincs nálam a bölcsek köve, csak azt a procedúrát tudom leírni, amit én/mi alkalmazunk a lányom esetében.
Tegnap este éppen A kisvakond és nyuszi című mesét olvastam nekik elalvás előtt, ami arról szól, hogy a legkisebb tapsifüles figyelmét séta közben elvonja egy pillangó és mire észbe kap, nem találja sem a testvéreit, sem az anyukáját.
Lássuk be, hogy ez nem éppen egy vad, agresszív felvezetés, de a gyerek teljesen kiborult tőle, krokodilkönnyeket hullajtva zokogott, hogy mi lesz most szegény kicsi nyuszival.
Amikor meseolvasás közben eljutunk arra a pontra, hogy egy adott szituációra így reagál, akkor nálunk az vált be, hogy pár percre félreteszem a könyvet és beszélgetünk.
Megkérdezem tőle, hogy mi a baj, mitől ijedt meg? Attól fél-e, hogy a nyuszi végérvényesen egyedül marad? Mit gondol, ő mit érezhet? És az anyukája? A testvérei?
A csevegéstől általában abbamarad a pityergés és látni lehet rajta, hogy gondolkodik, megfontolja a válaszait, próbálja elképzelni a helyzetet a szereplők szemszögéből. Amikor már teljesen megnyugodott, akkor rávehető, hogy elolvassuk a történetet a végéig – és talán ez az egész procedúra legjelentőségteljesebb része.
Ebből nem szoktam engedni. Fontos, hogy hallja a megoldást, a főhős megmenekülését, a boldogságot, az örömöt a stresszes állapot után, ne a feszültség maradjon meg a lelkében a félbehagyott meséből, hanem az, hogy lehet, hogy különösen szomorú és nehéz helyzet adódott, de végül minden jóra fordult.
Fogalmam sincs, hogy ez mennyit segít neki a feldolgozásban, ahogy arról sem, hogy ki fogja-e ezt a fajta túlzott empátiát nőni és ha igen, akkor mikorra?
Addig is, maradunk Boribonnál, Kipp-Koppnál, Bogyó és Babócánál és az is biztos, hogy hosszabb mesefilmeket még évekig nem fogunk megnézni. Ez utóbbi, talán nem is akkora probléma.
Ti mit gondoltok? Van hasonlóan empatikus gyereketek? Milyen tapasztalataitok vannak?
Salty

Én a Bori / Berci könyveket olvasok a fiamnak. Nagyon szereti, persze ott is mindig van vmi bonyodalom pl. elveszik az úszógumi vagy Bori beteg lesz vagy a cica fenn ragad a fán, de mindig megoldódik. Én imádom h az életből vesz példákat (pl. Anya elutazik és Apa vigyázz a gyerekekre), ezzel a könyvvel készültünk az orvosi vizsgálatra h mivel hallgatják majd meg a hátát h kell mondani h Ááá… nagyon hasznos
KedvelésKedvelik 1 személy
Bori könyveink nekünk is vannak, még annó a szobatisztulással és a kistestvér születésével kapcsolatosan vettem belőlük, de nem tudtam, hogy ennyire mindenre kiterjedő a sorozat!
Köszi az emlékeztetőt, meg is nézem, hogy milyenek vannak még, biztos találunk közte lájtosabbakat, amik nem dúlják fel annyira. 🙂
KedvelésKedvelés
Van vagy 40db, biztosan találsz nekik olyat ami tetszene, ovistorna, lovaglás, kirándulás, sielni tanul, pizzát süt…tényleg temérdek mennyiség és amúgy nincs is rosszul megírva
KedvelésKedvelik 1 személy
Nekem az illusztrációi is tetszenek, nem az a Bogyó és Babóca stílusú, vad színkavalkád, de nem is kissé lebutított Marék Veronika-féle rajzok. Szépek, na. 🙂
Biztosan fogok még venni belőlük! 🙂
KedvelésKedvelés
Milyen kedves a lányod! ❤ Ugyanakkor megterhelő is lehet ez neki érzelmileg. Szerintem nagyon jól kezeled a helyzetet, és pluszban az internetnek is jót tesz egy ilyen példa. 🙂 Ami nekem is tök fontos, hogy a félelmetes dolgokat megbeszeljük, nem eldugjuk, félretesszük. De nyilvan egy 2 evessel ez még nagyon minimális, nem lehet ilyen komplex kérdéseket feltenni.
az én lányom egy koponyától ijedt meg egy illusztráción (bezartságot ábrázolt a kép, az illusztrátor fantáziaeleme volt a koponya, diszkréten). Többedik olvasásra tűnt fel neki a képen, pont este. Pár napig sokat kellett erről beszélgetni vele, de én is megálltam, megbeszéltük, hogy az neki nem tetszik, egyébként az egy csont, a mi fejünkben is van, csak bőr borítja meg izom, milyen más csontok vannak, mire való, stb. Már nem fel tőle. De nagyon meglepett az ösztönös ijedtsége, soha addig nem látott ilyesmit, zsigeri volt a reakciója.
(Csak zárójelben jegyzem meg, mert mivel tök jól kezeled a helyzetet, sokat nem tesz hozzá egy ilyen infó, de fejlődéspszichológiai szempontból a nagyon gyors mozgás-beszéd-szociális készségfejlődés járhat azzal is, hogy más készségek kicsit lemaradnak, így neki lehet extrém empátiája, úgy, hogy nem tudja teljesen szabályozni, mennyit enged be a másik érzéseiből. Egy kis önszabályozási “zavar”, jobb híján használom ezt a pejoratív szót.)
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, ez már nekem is sokszor eszembe jutott, hogy nem lehet könnyű úgy léteznie, hogy mindenki más érzelmeit is a magáévá teszi.
Milyen érdekes a koponyás sztorid! Sosem látott még ilyet, de valamiért ösztönösen ijesztőnek találja. 🤔
Jó tudni erről a fejlődéspszichológiai dologról, nem gondoltam még rá, hogy összefüggésben lehet a többi készségeivel, de utána fogok olvasni, köszi, hogy írtál róla! 🙂
KedvelésKedvelés