„Szerintem az én anyámnak nehezebb dolga volt, mint neked; nekem pedig nehezebb dolgom van, mint apámnak volt.” Ez a mondatot a férjem mondta pár héttel ezelőtt, amikor a gyereknevelésbeli különbségekről beszélgettünk a generációk között.
Tudom, hogy már lerágott csont a téma, de bízom benne, hogy találtam egy olyan új nézőpontot, ami érdekessé teszi majd ezt a cikket.
Az szerintem mindenkinek egyértelmű, hogy régebben az apák kevésbé vették ki a részüket a gyereknevelésből, de ahogy a több generációs nagycsaládokból átállt a világ a nukleáris családmodellre és két keresőre is szükség lett egy-egy háztartásban, a nők munkába állásával az utódok gondozása részben áthárult a férfiakra is.
Manapság már-már természetesnek hat, hogy apukák is kuporognak az ovis székeken a szülői értekezleten, hozzák-viszik a porontyokat és az otthoni teendőkből is kiveszik a részüket, legyen az háztartásbeli feladat vagy a gyerekek pesztrálása.
De valóban igaz az, hogy a nőknek, 21. századi anyaként könnyebb dolguk van, míg a férfiak helyzete nehezebbé vált?
Én úgy gondolom, hogy almát hasonlítunk körtével, mert bár változott a világ, a nők-férfiak szerepe és a feladatok megosztása is; ami a leginkább szembetűnő, az az, hogy a családok köré szerveződött szociális háló is teljesen átalakult.
Azt nem vitatom, hogy a nagyapáink (és sok esetben az édesapáink) nem igazán járultak hozzá a gyerekneveléssel járó terhek cipeléséhez, de az édesanyák sem voltak annyira magukra hagyva, mint ahogyan az manapság jellemző.
Egy-két generációval korábban – a mai állapotokkal ellentétben – az ötvenpár éves nagyszülők már nyugdíjba vonultak, akár maguknak a szülőknek is több testvérük, szorosabb rokoni kapcsolataik voltak és többnyire egymás közelében élve alapítottak családot, így lehetőségük volt arra, hogy a csemetéiket „falkában” neveljék és ne egyetlen személy roppanjon össze a gyereknevelés súlya alatt.
Szerencsére ez a kiterjedt rokoni hálózat nem tűnt el teljesen, én is ismerek olyan anyákat, akiknek megadatott a könnyen megközelíthető, nagy család és az unokatestvéreknek, nagynéniknek, nagybácsiknak, nagyszülőknek, dédiknek már az első pillanattól kezdve szoros a kapcsolata az újszülöttel, de sokan mások viszont csak a párjukkal kettesben kénytelenek az egyre sokasodó teendők között lavírozni.
Ennek ezer különféle oka lehet a még aktív nagymamától kezdve a sokszáz kilométerrel távolabbi lakhelyig, de a társadalom berendezkedése is megváltozott amióta a kortársaink vagy a szüleink kikerültek a pelenkából.
Én azt veszem észre, hogy elidegenedtek az emberek egymástól. Fiatal felnőttként, szülőként, egyre több elvárásnak kell megfelelni, egyre nehezebb – valóban – saját lábra állni, megteremteni azokat az egzisztenciális feltételeket, amelyekről 2024-ben azt gondoljuk, hogy elengedhetetlenek a gyerekvállaláshoz és talán a pénz- és karrier – kényszerű – hajszolása miatt egyszerűen nem marad idő a kapcsolatok ápolására.
Mindenki saját magával és a legszűkebb családjával van elfoglalva, igyekszünk a lehető legjobban boldogulni, miközben nem ismerjük az utcánkban lakókat, a gyerekek ovis csoporttársainak a szüleit is csak látásból, már nem vigyáz a szomszéd a kisiskolásunkra, a távolabbi rokonokkal pedig csak esküvőkön és temetéseken találkozunk.
Az vitathatatlan, hogy a most felnövő generációknak sokkal több lehetőségük van, már nem álom külföldön tanulni, élni, munkát vállalni és akár minden évben más tengerparton nyaralni, de párhuzamosan azzal, hogy kitágult előttünk a világ, a szociális hálónk viszont beszűkült.
Tény, hogy az általános életminőség-javulás és a technikai vívmányok miatt a 21. századi anyáknak részben könnyebb dolguk van, mint a felmenőinknek, de abban is biztos vagyok, hogy sokan elcserélnék a mosogatógépüket szorosabb rokoni kapcsolatokért, hogy legyen kire támaszkodni, amíg átvészeljük az gyerekeink életének az első 15-20 évét.
Nem véletlenül szokás azt mondani, hogy egy egész falu kell egy gyerek a felneveléséhez.
…de mi a helyzet a férfiakkal? Valóban nehezebb most nekik?
A félreértések elkerülése végett: én azt gondolom, hogy naponta 8-10 órát lehúzni egy szellemileg (és/vagy fizikailag) megterhelő munkahelyen egyáltalán nem pihenés.
Aki „csak” dolgozni jár, az sem a lábát lógatja, de manapság ez pont ugyanannyira igaz a nőkre, mint a férfiakra. Így értelemszerűen az a fair, ha a munkából hazaérve mindkét fél egyenlően veszi ki a részét az otthoni teendőkből is, mert a fifty-fifty pénzgazdálkodás úgy nem tud működni, ha anya az ajtón belépve felveszi a bejárónő műszakot is.
Fizikailag biztosan megterhelőbb a férfiaknak, hogy az irodából kilépve manapság már nem lehet kipipálni az aznapi to-do listát, de a férjem szerint mentálisan rendkívül megterhelő az is, ha a család minden tagjának a boldogulása és a jóléte egyedül az ő munkahelyi teljesítményén és a bérjegyzékén lévő nullák számán múlik.
A fentiekből számomra az a tanulság, hogy a gyereknevelésbeli különbségekre nem lehet minden kétséget kizáróan ráhúzni a generációs sablont.
Lehet, hogy a dédi idejében nem volt bölcsőde meg robotporszívó, de a család egy emberként terelgette a csemetéket, így mindenre jutott kényelmesen idő; viszont az is megeshet, hogy semmi segítsége nem volt és vért izzadt nap, mint nap, mire tisztességesen felnevelte a legkisebb porontyot is.
Egyéni sorsok, egyéni életutak.
Ti mit gondoltok? A szüleitekkel összehasonlítva nektek vagy nekik volt könnyebb dolgotok?
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
[…] Nem olyan régen írtam a női-férfi szerepekről és arról, hogy ma mennyivel magányosabbak, mennyivel jobban magukra vannak hagyva az anyák, mint az egy-két generációval korábban gyereket szülő nők és azt a gondolatmenetet folytatva: talán a postpartum dúla a modern kori megoldás arra, ha nincs rá lehetőségünk, hogy összetrombitáljuk az egész falut a csemeténk felneveléséhez. […]
KedvelésKedvelés
Szerintem más volt. A szüleink idejében is, de még nekem is más volt, mint neked, aki a lányom lehetnél. Sok dolog könnyebb most, mert van automata mosógép, mosogatógép- ez utóbbi pl.akkor még nekem nem volt,amikor kicsik voltak az enyémek, de most már legalább 20 éve van, és nagyon nagy könnyebbség. Nem azért,mert leesik az aranygyűrű az ujjamról, hanem az idő faktor miatt. A nagyszülők akkor 55 évesen mentek nyugdíjba – az én anyósom meg pláne 51 évesen- és ez nagyon jó volt. Az ő segítsége nélkül nagyon nehéz lett volna pl.az ovi- iskola menedzselése a betegségek miatt, vagy a nyári szünetben, amikor én nem voltam szabin. És azért is jó volt,hogy ennyi idősen elmehettek, mert nagymamaként nem mindegy, hogy hány évesen kell a földön kúszni, vagy hogy munka mellett mész segíteni, vagy otthonról – tapasztalat. Beleszólást lehet kezelni, nyilván nem mindenkivel, nálunk ez ritka volt, cserébe én sem szóltam bele, mit csinálnak, ha ott vannak. Tudtam, hogy jó helyen vannak, imádják egymást, hát ha neki jó,hogy sötétben megy ki nekik zseblámpával ribizlit szedni, ám tegye. Azt fel kellett persze dolgozni, hogy ugye ott “sose hisztiztek”- persze,mert a gondolatukat is kitalálták, és csak velük foglalkoztak olyankor. De mérlegeltem, és több volt a plusz, mint a mínusz. Amit most látok, az az, hogy a közösségek valahogy nem olyanok, mint 30 éve, vagy csak nekem volt szerencsém. Stabil ” gárda” volt a játszón, ahova jártunk, van,akivel még azóta is van kapcsolatom. Ez nagyon jó volt, mert igen, gyerekes a gyerekessel tud igazán összejárni. És hát a szétfutás, vagy hogy mondjam. Az én unokám se itthon él, igaz, relativ közel, de még igy se ugyanaz. Pláne, ahol 1000-2000- 10000 km a távolság. A legnehezebb szerintem az egyedüllét,amikor valóban 2 szülő van a gyerekekre. Az nagyon nehéz lehet.
KedvelésKedvelik 1 személy
Lehet, hogy az is közrejátszik a dologban, hogy azok az igazi “kisebb közösségek” eltűnőben vannak.
Nem megyünk minden nap ugyanarra a játszóra, nem találkozunk rendszeresen ugyanazokkal az emberekkel, “nagyobb területen” éljük az életünket és így nehezebb kialakítani olyan maradandó kapcsolatokat, akikkel gyerekfelvigyázásban is tudnánk egymásnak segíteni.
Marad a bölcsi, ovi, iskolai osztálytársak szülei, mert az egy elég fix közösség, talán könnyebb szorosabb kapcsolatokat kialakítani.
Kistelepülésen, falvakban gondolom ez magától alakul, mert már azelőtt ismersz mindenkit mielőtt egyáltalán gyereked születne. Ez nagy előny lehet, de pont ugyanez a hátránya is. 😀
KedvelésKedvelés
de miért nem? ha fontos, hogy alakuljon közösség, akkor elég egyszerűen megoldható, hogy legyen fix pontok. heti 5-6 nap ugyanaz a játszó, baba-mama torna, ringató/csiribiri/tökömtudja. én nem azt mondom, hogy életre szóló barátságokat kötöttem ezeken a helyeken, de arra a 2-3-4 évre szuper volt, voltak ismerősök, akiknek az enyémekkel egyidős vagy hasonló korú gyerekei voltak, akikkel együtt mentünk-örültünk egymásnak. az élethelyzet változásával ezek a kapcsolatok megszakadnak jellemzően, de ez egy ilyen műfaj. az életre szólót barátságokhoz nem elég, hogy ugyanakkorák a gyerekeink.
KedvelésKedvelés
A Naggyal ugye megszívtuk abból a szempontból, hogy ő pont beleszületett a covidba, akkor sehol semmi nem volt, se babaúszás, se ringató, semmiféle közösségi kapcsolódás – sőt, emlékszem, hogy még a játszótereken is általában egyedül voltam vele, amíg bölcsibe nem ment.
A bölcsiből már lettek kapcsolatok, onnan több szülővel/gyerekkel is összejártunk, még ha csak közös játszóterezésre is, de nem ott folytatta tovább az ovit, megint új közösségbe került.
Most az oviban már sokkal szorosabb kapcsolataink vannak (ez az ő életkorából is adódik, hogy erősebben kapcsolódik más gyerekekhez), már gyakrabban szervezünk az ovin kívül is programokat nekik, sőt, most először fog a héten itt aludni nálunk a legjobb barátja (az én lányom még nincs azon a szinten, hogy “idegen” helyen aludjon, de a kisfiú szívesen jön).
Én igyekszem a játszótéren is “ismerkedni”, ha látom, hogy a gyerek nagyon jól eljátszik valakivel, akkor simán megszólítom a szüleit, kérek telefonszámot, hogy legközelebb is tudjanak együtt játszani, de ezek nem olyan szoros kapcsolatok, ahhoz túl felületesek, hogy mondjuk rájuk is bíznám, hogy vigyázzanak rá.
Lehet, hogy évek alatt alakulna és elérné azt a szintet, csak addig meg nem tart ki a “közös játék”.
Azt nem vitatom, hogy biztosan lehetne több energiát is beletenni, de “ráakaszkodni” sem akarok senkire. Itt eléggé magának való a többség, nem is nagyon szólítanak meg másokat a játszón, akkor sem, ha már fél órája együtt homokozik a gyereke az enyémmel.
Az én tapasztalatom szerint itt is látszik a generációs különbség, tök érdekes, hogy ha a nagymama van kinn a gyerekkel, akkor ők mindig próbálnak beszélgetést kezdeményezni, nem csak annyit szól hozzám, hogy “játszhat Pertezsely a körteformával?”
KedvelésKedvelés
Salty, újra szuper téma!
en nagyon erzem a “falu” hiányát. Elsősorban a sorsközösség, azok a pici gesztusok, hogy tudjal vécére menni napközben is, mert valaki 5 percre megfogja a babádat. Vagy atmesz sírni kicsit a szomszedba, ahol pontosan tudjak, miben vagy, mert tegnap ők sírtak nálad. Nem panaszkodni kell, meg dagonyazni együtt a rosszban, hanem megérteni, validalni egymás nehézségeit. Nem összehasonlítani… se a férj feladataival, se az anyank eletével, se máséval.
nekem nagy csaladom van, közel laknak, de kb csak a szüleim jönnek most, hogy muszaj volt segítséget kérnem a várandósságom vége felé (nem magamtól, hanem a bábám szólt rám). A tesóim ugyanúgy nem keresnek, de a szüleimtől meg elvarják otthon ugyanazt a jelenletet, főzést, stb… szóval még az otthoni terheket se veszik le a vállukról, akik egy helyen laknak (gimis-egyetemista korosztály). En ugyanott nőttem fel, de nekem ez nonszensz.
ugyanakkor az elmagányosodás a kisgyerekes szülőknel szerintem irtó gyakori. Nagyon nehéz megmaradni a nem gyerekes közegben, mert ezt a fajta kötöttséget nehéz lenne érteni. Es a szüleinken is azt látom, totál másban vannak már, nem érzik, a ketévesre mennyire kell fogyelni akkor is, ha történetesen az en kétévesem nagyon megbízható, óvatos kislány. De két éves. Neha nem figyel, vagy vannak hülye ötletei. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon egyetértek! Írtam már szerintem valahol, hogy a mi legközelebbi barátaink mind gyerektelenek (a többségük valószínűleg már nem is fog vállalni), el sem tudják képzelni, mennyire beszabályozza az embert egy pár éves kölök.
Csak olyan apróságokra gondolok, hogy az én gyerekem nem fog nyugiban üldögélni másfél óráig a babakocsiban, amíg mi békésen kávézunk és beszélgetünk. Hiába mondják mindig, hogy “hozzátok őket is!” – akkor nekünk – részben – a lányokat kell szórakoztatni, mert egyikük sem fog türelmesen (és csöndben!) arra várni, hogy mi trécseljünk. A Nagy már alakul, de a Kicsivel még semmi esély nincs rá.
Pont tesóm mondta, amikor 6 napon keresztül premier plánban nézte, hogy mennyi meló van a két lányommal, hogy ő azért most elgondolkodott, hogy kell-e neki gyerek. 😀
A nagyszülőkkel kapcsolatban is igazad van, mintha már elfelejtették volna, hogy milyen egy 1-1,5-2 éves, hogy nem lehet nyitva hagyni a forró sütő ajtaját, hogy nem teszünk az asztal szélére tányérokat stb.
A 3-4 éves már megugorja, hogy ne rántsa le, ne nyúljon ahhoz, amihez tudja, hogy nem szabad, de az ennél kisebb gyerekeket bizony folyamatosan felügyelni kell. Főleg a nagyi lakásában, ahol az élettér nem olyan, mint otthon, nincs minden a totyogóra optimalizálva.
Szóval tényleg csak azok értik ezt, akik éppen benne vannak, 🙂
…és hát ugye azok közül sem mindenki szimpatikus. 😀
KedvelésKedvelés
na ez az utolsó mondat, nagyon találó… 😀 en eléggé kilógok több iranyba a megszokott gyerekes dolgokból (pl nincs babakocsink). És nehéz hasonlóan gondolkodó szülőtásakat találni, vagy inkább kiválasztani, mi az a pár dolog, ami mentén szeretnénk kapcsolodni. Ha van a családunknak 3-4 alap értéke, vagy elve, akkor hogy válasszam ki, melyik igazán fontos, ha barátokat keresünk. Nekem pl nagy nehézség, hogy katolikusok is vagyunk, de igyekszünk minél környezettudatosabban is élni. Ez a kettő, igen nagy meglepetésemre, nem annyira gyakran jár együtt. És nekem nehéz dönteni, mert nálunk annyira evidens, hogy a felelősségünk megvédeni a teremtett világot, nem is beszelve arról, hogy a gyermekeinknek mivel tartozunk a jövöjükre nézve. Sokat nyilván nem számít az én törekvésem a klímaváltozáson, de a hitem szerint a törekvés is számít. Es a gyerekeim is egy fenntarthatóbb eletbe nőnek bele, aztan döntenek, persze, de az alap tudásuk meglesz. Na, ezt csak példanak hoztam, nekem tenyleg nehéz elengedni a fontos értékeket, de muszáj. Lehet, hogy ovival mar ezek nagyobb dózisban, vagy természetesebben jönnek, es megszokom majd én is. Meg lehet, hogy másoknak sokkal könnyebb ezeket elengedni. 🙂
ja, es a tesóimtól en is megkaptam már, hogy amit latnak, az elveszi a kedvüket a gyerekezéstől. En egy kicsit megsértődtem, mert 1, ne kérdezd meg, hogy vagyok, ha utana ennyire nehéz meghallgatni, 2, NEM LATOD, MILYEN CSODALATOS A GYEREKEM?? 🙂 3, de ha ez az igazság, akkor nem jobb tudni? Irtó fárasztó 5x szoptatni egy éjjel, de a gyerekért komolyan megéri. Voltak rémes pillanatok, persze sokminden ismerős az éjjeli szoptatásos-felkelős törteneteidből, de közben en soha nem voltam ilyen boldog és elegedett, mint most, a családommal. Remélem, ez is latszik néha rajtam. Mert altalában véve nagyon-nagyon boldog vagyok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Tesómtól nagyon jól esett, amikor azt mondta, hogy mi vagyunk a legjobb szülők, akikkel eddig találkozott. 🙂
Szóval látja, hogy szuper gyerekeink vannak és élvezzük a mostani életünket, boldogok vagyunk, de azért kár lenne tagadni, hogy rohadtul fárasztó. 😀
A szülő-barátságok szerintem a kompromisszumra épülnek, ha alapvetően vannak közös pontok és a legfontosabb értékek megegyeznek, akkor könnyebb kialakítani valami maradandót. Csak hát ugye ott van pluszban az is, hogy kikkel barátkozik a gyerek. Lehet, hogy más szülőkkel kompatibilisabbak lennénk, de a gyerek nem játszik az övékkel, vagy fordítva, a kicsik nagyon jól elvannak, de mi nem tudunk semmiféle közös időtöltést elképzelni a szülőkkel. Mi most abban a fázisban vagyunk, hogy az utóbbi a jellemzőbb, de lehet, hogy csak nagyon “válogatósak” vagyunk. 😀
KedvelésKedvelés
nekem még szerintem sose fordult elő, hogy random játszóteres/ovis/iskolás szülős beszélgetésnél kiderült volna a másik fél vallása.
KedvelésKedvelés
Szerintem is, minden sors más, minden életùt más. Nem lehet almát a kortehez hasonlítani. A cél a tudatosság lenne. ÉN ezt azért csinálom így, mert ÍGY akarom/akarjuk. Ki lehet kergetni a világból a ” más is kibírja, majd csak vége lesz” dolgokkal. Az életet nem kibírni kéne, hanem élni. Minden döntés tele van kompromisszumokkal, nem fekete vagy fehér.
KedvelésKedvelik 1 személy
Bennem eléggé erős a “más is kibírja” vonal, van amikor ez erőt ad, hogy “én is meg tudom csinálni”, de tény, hogy belesulykolja az emberbe a megfelelési kényszert is.
Én nem akarom elvitatni, hogy nagyon nehéz volt anyámnak (egyedül nevelt minket) és anyósomnak is (apósomat elvitték katonának), de akkoriban azért mégiscsak kevesebb elvárás volt egy szülő felé, mint manapság.
Plusz ugye nálunk nagy hátrány, hogy nincsenek gyerekes közeli barátaink, a rokonok szerte a világban, így a mindennapokban tényleg magunk vagyunk.
KedvelésKedvelés
En évekkel ezelőtt befejeztem a megfelelést, főleg ha a gyerekről van szó. De én öreg vagyok mint az országút. Nagyon nehéz egyedül, vagyis ketten messze, de az sem lehetett egyszerű, amikor a felügyeletért cserébe el kellett tűrni olyan nevelési elveket, amiket te magadtól sosem alkalmaznal. A szociális kulturális védőháló része mindig a Kopftuchkommando, a mindenbe bele beszélő nénibácsi.
KedvelésKedvelés
Abszolút igazad van, hogy a segítséggel sokszor együtt jár a beleszólás is, szerencsére mi ezt az elején nagyon gyorsan rövidre zártuk és a nagyszülők is maximálisan partnerek mindenben, úgy, ahogy mi meghagyjuk, amikor a lányomra vigyáznak.
Én a “más is kibírja” dolog alatt nem a megfelelési kényszert értem, hanem inkább azt, hogy mindig, amikor nagyon sajnálnám magam, hogy pl. megint 3-4 órát aludtam, akkor eszembe jut, hogy tuti nem vagyok ezzel egyedül és ha más is túlélte, akkor “én se panaszkodjak”, meg tudom oldani én is.
Hiszek abban, hogy mindenkinek a saját baja a legnagyobb, de közben nem akarok “mártírkodni” sem, mert vannak, akiknek nálam sokkal nehezebb dolguk van, hiába “lenne jogom” nekem is panaszkodni. Nem tudom, hogy érthető-e ez így. 🙂
KedvelésKedvelés
Érthető, persze. De igenis jogod van panaszkodni és nehéznek érezni a saját helyzetedet és megoldást keresni, találni. Nem szép, de a gyerekeidnek kipihent, egészséges szülőkre van szüksége, neked meg el kell engedni az elvárásokat magaddal szemben. Még annak árán is, hogy nem minden a gyerek körül forog.
Mi is csak ketten voltunk a gyerekre külföldön, nagyon önállóra is neveltem. Csak előnyét látjuk a mai napig. Ami alapvetően nem fér bele a személyiségébe vagy az életkorába, azt természetesen figyelembe vettük. De neki is nagyon részt kell vennie a családi dinamikában. Senki popijából nem süt ki a nap mások kárára.
KedvelésKedvelés
Elolvasva a saját irományomat, egy szadista állatnak tűnök, de azért neeeem. Én pedagógusként pontosan láttam és látom hogy mi szolgálja a gyerek hosszú távú érdekét, nem a saját szórakoztatásomra szivattam😁
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem gondoltam semmi rosszra! 😛
Az első hozzászólásodnál azt jutott eszembe, hogy az elején mindenképpen ” a gyerek popójából süt a nap”, mert csak úgy marad életben, ha 100%-ban gondoskodunk róla, nekem mindkétszer ez volt a legnehezebb: 3-11 hónap között, amikor nem beszél, nem elég ügyes a mozgása, nő a foga stb.
Az önállóságra nevelés nálunk is tök jól működik, az elején állati szívás negyed órákat várni, mire felveszi a cipőjét vagy nagytakarítani minden evés után, de később ezerszer megtérül. 🙂
KedvelésKedvelés