Most, hogy már túl vagyunk rajta és magunk mögött hagytuk a szobatisztulással járó kínkeserves éveket, úgy gondoltam, hogy itt az ideje egy összefoglaló cikket írni a témában, hátha mások is járnak hasonló cipőben és még nem látják az alagút végét.

A terhesnapló során már írtam néhány bekezdésben a megpróbáltatásainkról, ITT elolvashatjátok, ha eddig még nem tettétek.

Ártatlanul indult az egész. Nagyjából 20-22 hónapos lehetett a lányom, amikor egyik este a fürdőkádban észrevettem, hogy olyan fejet vág, mint amikor kakilni készül, emiatt reflexből kikaptam a kádból és gyorsan a wc felé tartottam, hogy ne a vízbe essen a produktum.

Így is történt, sikeresen a „helyére” került a dolog, együtt örültünk neki, ő is jókedvűen vette tudomásul, hogy a wc-be kakilt, majd folytattuk a fürdést.

Ekkor még nem is sejtettem, hogy valószínűleg érzékenyebben érinthette a procedúra – az hogy hirtelen, már-már „ijedten” rántottam ki a kádból –, mert akármennyire nem látszott rajta, hogy megilletődött, mégis erre a pillanatra tudjuk visszavezetni a problémák kezdetét.

Az ominózus fürdést követő napokban elkezdte visszatartani a székletét, eleinte csak 2-3 napig, de a rohamosan romló tendenciának köszönhetően hamar eljutottunk odáig, hogy már több, mint egy hét is eltelt úgy, hogy nem sikerült semmit produkálnia.

Sasszemekkel figyeltük az étrendjét, analizáltuk a folyadékbevitelét, semmi nem utalt arra, hogy valami megváltozott volna, de mivel jobb ötletem nem volt, mégis arra gyanakodtam, hogy szorulása lehet.

Megjártuk vele többször a gyerekorvost, beszámoltunk mindenről, arról is, hogy amikor végre kakil, akkor a széklete normális állagú, de az a dokinak sem jutott eszébe, hogy pszichológiai eredetű lehet a gond, csak kúpot kaptunk a probléma orvoslására.

Bíztam az orvosi szakvéleményben, kipróbáltuk a kúpot, de még azzal együtt sem sikerült semmilyen eredményt felmutatnunk. Aki használt már az életében valaha kúpot, az valószínűleg tudja, hogy azzal együtt nem igazán lehetséges „megállítani a természetet”, így belegondolni is elképesztő, hogy mekkora erőfeszítés kellett ahhoz, hogy még így is napokig visszatartsa.

Eddigre már ott tartottunk, hogy foggal-körömmel tiltakozott az ürítés ellen, amikor érezte, hogy kell, akkor sírva, zokogva toporzékolt, hogy nem akar kakilni. Napok teltek el így, hogy pár óránként újra és újra jött az inger, minden alkalommal ugyanazzal a forgatókönyvvel, de egyszerűen nem tudta elengedni magát, csak akkor tudott könnyek között kakilni, amikor már abszolút nem tudta tovább tartani.

Akármennyire látványosan örültünk neki, ő ezt vélhetően nem sikernek, hanem kudarcnak könyvelte el. Bármennyire igyekezett, mégis kijött.

Ahogy teltek a hónapok, egyre több orvoshoz, szakemberhez mentünk el a problémával, akiktől persze rengeteg különböző tanácsot kaptunk, de a leggyakrabban az hangzott el, hogy igyekezzünk semlegesen kezelni a helyzetet, bármennyire is nehéz, próbáljuk meg ignorálni a sírva toporgó gyereket, hogy ne érezze rajtuk, hogy a kakilás valami rendkívüli, egetrengető dolog.

Ezt persze könnyebb mondani, mint kivitelezni – hihetetlenül megrázó volt napokon keresztül rendszeresen végignézni, hogy mennyire szenved, mennyire nem akarja ezt az egészet és úgy tenni, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne.

Közben persze felemésztett a kétségbeesés, hogy nem tudok rajta sehogyan sem segíteni és még a sikeres ürítés utáni pillanatnyi örömöt is percek alatt felváltotta a gyomorgörcs, hogy két-három nap múlva megint újrakezdődik az egész.

Az ignoráláson és magunkra erőletett, izzadtságszagú nyugalmon túl persze próbálkoztunk a Makrogol porral is, hátha végül az hozza majd el a megváltást, de több hónapnyi szorgalmas adagolás után sem értünk el vele eredményt.

Az utolsó reménysugarunk a szobatisztulás volt, hátha az fog minket kihúzni a csávából, amikor végre elhagyja a pelenkát.

Sokan, sokszor elmondták már, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a szobatisztaság nem (csak) gyakorlás kérdése, hanem az idegrendszeri fejlődés eredménye, ezért – az előzmények után – mi nem próbáltuk meg még véletlenül sem erőltetni, tudtuk, hogy előbb-utóbb megérik rá a gyerek önállóan is, nincs értelme siettetni.

A harmadik születésnapja előtt két hónappal aztán mégis vettem neki néhány tréningbugyit, hogy legalább az érzéssel kezdjen el ismerkedni, de teljes kudarc volt az összes próbálkozásunk.

Kissé csalódottan ugyan, de több hétnyi takarítás után végül felhagytunk a dologgal, mondván majd visszatérünk rá nyáron, akkor praktikusabb lesz a bilizéssel foglalkozunk, ha addig nem érjük el az áttörést.

Két hétnek sem kellett a csúfos vereség után eltelnie, hogy a lányom bejelentse, hogy akkor ő innentől kezdve nem szeretne többé pelenkába pisilni és ahogy ezt kimondta, onnantól egyetlenegy baleset sem volt, mindig szépen, időben jelezte, hogy mennie kell és valamelyikünk kikísérte a mosdóba vagy ráültette a bilire.

Hiába lett viszont egy hónappal a harmadik születésnapja előtt „szobatiszta”, a kakilást továbbra is csak a pelenkába volt hajlandó intézni. Azt ugyan elmondhattuk, hogy a toporzékolás és a sírás abbamaradt, de a normálisnál így is jóval hosszabban próbálkozott, amíg végül eredményre nem jutottunk egy-egy székelésnél.

Azon a nyáron aztán megszületett a kishúga és a babát látva teljesen önállóan, egyik pillanatról a másikra mondott le az addig imádott (bár csak alváshoz használt) cumijáról, így ismét megbizonyosodtunk róla, hogy ő a saját tempójában hagyja maga mögött a mérföldköveket és célravezetőbb, ha benne születik meg az elhatározás, mint az, ha mi erőltetjük, hogy ezt vagy azt képes legyen megvalósítani.

Egyébként is nagyon akaratos és öntörvényű gyerek, így bármennyire is zavart, hogy csak pelenkába hajlandó kakilni, nem forszíroztam a dolgot. Tartottam tőle, hogy az akkori, egészen tűrhető helyzet újra elindul a lejtőn és visszajutunk a korábbi állapotokhoz, így végül az óvodát is úgy kezdtük, hogy elregéltem a problémáinkat az óvónéniknek, akik szerencsére nagyon megértőek és támogatóak voltak.

Nem volt jellemző, hogy az intézményben intézze az ilyen irányú dolgait, többnyire „hazahozta”, de azért mindig volt benn a hátizsákjában pelenka és rá is adták a teták, ha érezte az ingert és szólt, hogy szeretné, ha becsomagolnák.

Az év során persze folyamatosan beszélgettünk a kakilásról, millió és egy könyvet elolvastunk millió és egyszer, talán ennek is köszönhető, hogy tavaszra már elég szépen beállt a „normál” székelésre, meg tudta különböztetni, hogy csak pukiznia vagy kakilnia kell és már nem teltek el órák, mire megszületett a produktum.

Ekkor, látva, hogy fizikailag maximálisan készen áll arra, hogy elhagyjuk a pelenkát, elkezdtük gyengéden a wc és a bili felé terelgetni, de sorozatosan rövidre zárta a próbálkozásainkat azzal, hogy „majd akkor, amikor négy éves leszek.”

Tudtuk, hogy ment volt hónapokkal hamarabb is, de mivel az ovi miatt csak napi néhány órát töltött itthon a délután és az este során, így nem volt lehetőségünk maximálisan erre fókuszálni és annyi ideig próbálkozni, ameddig szükségét érzi, így legbelül mi is tudtuk, hogy a nyári szünetnél hamarabb nem lesz megoldás.

Eljött és el is múlt a negyedik szülinapja, az ígéretéhez híven onnantól már nyaggatás nélkül is próbálkozott (csak a bilit akarta használni, de annak is nagyon örültünk), de a valódi áttörést az hozta el, amikor vége lett a tanévnek és annyi időt tudtunk itthon, békésen rászánni a nagyvécézésre, amennyi csak szükséges volt.

A legelső sikerélményre nem kellett sokáig várnunk, olyan boldogok voltunk mindannyian, annyira örültünk az ő örömének, hogy még egy kicsit el is érzékenyültem, hogy majd 2,5 év után már látjuk a fényt az alagút végén.

Ettől a pillanattól kezdve mindenhová bilivel együtt mentünk és minden egyes alkalommal használatba is lett véve, amikor szükségét érezte. Terveztük, hogy augusztusban ráfekszünk arra is, hogy átszoktassuk a wc-re, mert ugye az oviban is az van, de erre egy véletlennek köszönhetően végül nem került sor.

Éppen Zadarban, a tengerparton voltunk Bakával, Dedával és a lányokkal, amikor egyik délután elbambultam és elfelejtettem bedobni az utazós bilinket a csomagtartóból a babakocsi aljába. A lányomra nyilván pont ekkor jött rá a szükség, így – bár belül borzasztóan feszült voltam, hogy hogy fog elsülni a dolog – a lehető legnagyobb természetességgel és nyugalommal kísértem el a mosdóba – mintha mindig is ezt csináltuk volna. 

…és képzeljétek, egy kis bíztatás után megugrotta a feladatot!

Végtelenül büszke voltam a gyerekemre, hogy idegen helyen, nyilvános mosdóban, egyetlen hang nélkül állt elébe a kihívásnak és miközben kézenfogva, diadalittasan sétáltunk vissza a partra, még egyszer újra végigpörgettem a fejemben az elmúlt évek többtucatnyi zokogós, szorongatós pánikrohamát és el sem akartam hinni, hogy végre valahára magunk mögött hagyhatjuk ezt az egészet.

Salty