
Most, hogy már túl vagyunk rajta és magunk mögött hagytuk a szobatisztulással járó kínkeserves éveket, úgy gondoltam, hogy itt az ideje egy összefoglaló cikket írni a témában, hátha mások is járnak hasonló cipőben és még nem látják az alagút végét.
A terhesnapló során már írtam néhány bekezdésben a megpróbáltatásainkról, ITT elolvashatjátok, ha eddig még nem tettétek.
Ártatlanul indult az egész. Nagyjából 20-22 hónapos lehetett a lányom, amikor egyik este a fürdőkádban észrevettem, hogy olyan fejet vág, mint amikor kakilni készül, emiatt reflexből kikaptam a kádból és gyorsan a wc felé tartottam, hogy ne a vízbe essen a produktum.
Így is történt, sikeresen a „helyére” került a dolog, együtt örültünk neki, ő is jókedvűen vette tudomásul, hogy a wc-be kakilt, majd folytattuk a fürdést.
Ekkor még nem is sejtettem, hogy valószínűleg érzékenyebben érinthette a procedúra – az hogy hirtelen, már-már „ijedten” rántottam ki a kádból –, mert akármennyire nem látszott rajta, hogy megilletődött, mégis erre a pillanatra tudjuk visszavezetni a problémák kezdetét.
Az ominózus fürdést követő napokban elkezdte visszatartani a székletét, eleinte csak 2-3 napig, de a rohamosan romló tendenciának köszönhetően hamar eljutottunk odáig, hogy már több, mint egy hét is eltelt úgy, hogy nem sikerült semmit produkálnia.
Sasszemekkel figyeltük az étrendjét, analizáltuk a folyadékbevitelét, semmi nem utalt arra, hogy valami megváltozott volna, de mivel jobb ötletem nem volt, mégis arra gyanakodtam, hogy szorulása lehet.
Megjártuk vele többször a gyerekorvost, beszámoltunk mindenről, arról is, hogy amikor végre kakil, akkor a széklete normális állagú, de az a dokinak sem jutott eszébe, hogy pszichológiai eredetű lehet a gond, csak kúpot kaptunk a probléma orvoslására.
Bíztam az orvosi szakvéleményben, kipróbáltuk a kúpot, de még azzal együtt sem sikerült semmilyen eredményt felmutatnunk. Aki használt már az életében valaha kúpot, az valószínűleg tudja, hogy azzal együtt nem igazán lehetséges „megállítani a természetet”, így belegondolni is elképesztő, hogy mekkora erőfeszítés kellett ahhoz, hogy még így is napokig visszatartsa.
Eddigre már ott tartottunk, hogy foggal-körömmel tiltakozott az ürítés ellen, amikor érezte, hogy kell, akkor sírva, zokogva toporzékolt, hogy nem akar kakilni. Napok teltek el így, hogy pár óránként újra és újra jött az inger, minden alkalommal ugyanazzal a forgatókönyvvel, de egyszerűen nem tudta elengedni magát, csak akkor tudott könnyek között kakilni, amikor már abszolút nem tudta tovább tartani.
Akármennyire látványosan örültünk neki, ő ezt vélhetően nem sikernek, hanem kudarcnak könyvelte el. Bármennyire igyekezett, mégis kijött.
Ahogy teltek a hónapok, egyre több orvoshoz, szakemberhez mentünk el a problémával, akiktől persze rengeteg különböző tanácsot kaptunk, de a leggyakrabban az hangzott el, hogy igyekezzünk semlegesen kezelni a helyzetet, bármennyire is nehéz, próbáljuk meg ignorálni a sírva toporgó gyereket, hogy ne érezze rajtuk, hogy a kakilás valami rendkívüli, egetrengető dolog.
Ezt persze könnyebb mondani, mint kivitelezni – hihetetlenül megrázó volt napokon keresztül rendszeresen végignézni, hogy mennyire szenved, mennyire nem akarja ezt az egészet és úgy tenni, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne.
Közben persze felemésztett a kétségbeesés, hogy nem tudok rajta sehogyan sem segíteni és még a sikeres ürítés utáni pillanatnyi örömöt is percek alatt felváltotta a gyomorgörcs, hogy két-három nap múlva megint újrakezdődik az egész.
Az ignoráláson és magunkra erőletett, izzadtságszagú nyugalmon túl persze próbálkoztunk a Makrogol porral is, hátha végül az hozza majd el a megváltást, de több hónapnyi szorgalmas adagolás után sem értünk el vele eredményt.
Az utolsó reménysugarunk a szobatisztulás volt, hátha az fog minket kihúzni a csávából, amikor végre elhagyja a pelenkát.
Sokan, sokszor elmondták már, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a szobatisztaság nem (csak) gyakorlás kérdése, hanem az idegrendszeri fejlődés eredménye, ezért – az előzmények után – mi nem próbáltuk meg még véletlenül sem erőltetni, tudtuk, hogy előbb-utóbb megérik rá a gyerek önállóan is, nincs értelme siettetni.
A harmadik születésnapja előtt két hónappal aztán mégis vettem neki néhány tréningbugyit, hogy legalább az érzéssel kezdjen el ismerkedni, de teljes kudarc volt az összes próbálkozásunk.
Kissé csalódottan ugyan, de több hétnyi takarítás után végül felhagytunk a dologgal, mondván majd visszatérünk rá nyáron, akkor praktikusabb lesz a bilizéssel foglalkozunk, ha addig nem érjük el az áttörést.
Két hétnek sem kellett a csúfos vereség után eltelnie, hogy a lányom bejelentse, hogy akkor ő innentől kezdve nem szeretne többé pelenkába pisilni és ahogy ezt kimondta, onnantól egyetlenegy baleset sem volt, mindig szépen, időben jelezte, hogy mennie kell és valamelyikünk kikísérte a mosdóba vagy ráültette a bilire.
Hiába lett viszont egy hónappal a harmadik születésnapja előtt „szobatiszta”, a kakilást továbbra is csak a pelenkába volt hajlandó intézni. Azt ugyan elmondhattuk, hogy a toporzékolás és a sírás abbamaradt, de a normálisnál így is jóval hosszabban próbálkozott, amíg végül eredményre nem jutottunk egy-egy székelésnél.
Azon a nyáron aztán megszületett a kishúga és a babát látva teljesen önállóan, egyik pillanatról a másikra mondott le az addig imádott (bár csak alváshoz használt) cumijáról, így ismét megbizonyosodtunk róla, hogy ő a saját tempójában hagyja maga mögött a mérföldköveket és célravezetőbb, ha benne születik meg az elhatározás, mint az, ha mi erőltetjük, hogy ezt vagy azt képes legyen megvalósítani.
Egyébként is nagyon akaratos és öntörvényű gyerek, így bármennyire is zavart, hogy csak pelenkába hajlandó kakilni, nem forszíroztam a dolgot. Tartottam tőle, hogy az akkori, egészen tűrhető helyzet újra elindul a lejtőn és visszajutunk a korábbi állapotokhoz, így végül az óvodát is úgy kezdtük, hogy elregéltem a problémáinkat az óvónéniknek, akik szerencsére nagyon megértőek és támogatóak voltak.
Nem volt jellemző, hogy az intézményben intézze az ilyen irányú dolgait, többnyire „hazahozta”, de azért mindig volt benn a hátizsákjában pelenka és rá is adták a teták, ha érezte az ingert és szólt, hogy szeretné, ha becsomagolnák.
Az év során persze folyamatosan beszélgettünk a kakilásról, millió és egy könyvet elolvastunk millió és egyszer, talán ennek is köszönhető, hogy tavaszra már elég szépen beállt a „normál” székelésre, meg tudta különböztetni, hogy csak pukiznia vagy kakilnia kell és már nem teltek el órák, mire megszületett a produktum.
Ekkor, látva, hogy fizikailag maximálisan készen áll arra, hogy elhagyjuk a pelenkát, elkezdtük gyengéden a wc és a bili felé terelgetni, de sorozatosan rövidre zárta a próbálkozásainkat azzal, hogy „majd akkor, amikor négy éves leszek.”
Tudtuk, hogy ment volt hónapokkal hamarabb is, de mivel az ovi miatt csak napi néhány órát töltött itthon a délután és az este során, így nem volt lehetőségünk maximálisan erre fókuszálni és annyi ideig próbálkozni, ameddig szükségét érzi, így legbelül mi is tudtuk, hogy a nyári szünetnél hamarabb nem lesz megoldás.
Eljött és el is múlt a negyedik szülinapja, az ígéretéhez híven onnantól már nyaggatás nélkül is próbálkozott (csak a bilit akarta használni, de annak is nagyon örültünk), de a valódi áttörést az hozta el, amikor vége lett a tanévnek és annyi időt tudtunk itthon, békésen rászánni a nagyvécézésre, amennyi csak szükséges volt.
A legelső sikerélményre nem kellett sokáig várnunk, olyan boldogok voltunk mindannyian, annyira örültünk az ő örömének, hogy még egy kicsit el is érzékenyültem, hogy majd 2,5 év után már látjuk a fényt az alagút végén.
Ettől a pillanattól kezdve mindenhová bilivel együtt mentünk és minden egyes alkalommal használatba is lett véve, amikor szükségét érezte. Terveztük, hogy augusztusban ráfekszünk arra is, hogy átszoktassuk a wc-re, mert ugye az oviban is az van, de erre egy véletlennek köszönhetően végül nem került sor.
Éppen Zadarban, a tengerparton voltunk Bakával, Dedával és a lányokkal, amikor egyik délután elbambultam és elfelejtettem bedobni az utazós bilinket a csomagtartóból a babakocsi aljába. A lányomra nyilván pont ekkor jött rá a szükség, így – bár belül borzasztóan feszült voltam, hogy hogy fog elsülni a dolog – a lehető legnagyobb természetességgel és nyugalommal kísértem el a mosdóba – mintha mindig is ezt csináltuk volna.
…és képzeljétek, egy kis bíztatás után megugrotta a feladatot!
Végtelenül büszke voltam a gyerekemre, hogy idegen helyen, nyilvános mosdóban, egyetlen hang nélkül állt elébe a kihívásnak és miközben kézenfogva, diadalittasan sétáltunk vissza a partra, még egyszer újra végigpörgettem a fejemben az elmúlt évek többtucatnyi zokogós, szorongatós pánikrohamát és el sem akartam hinni, hogy végre valahára magunk mögött hagyhatjuk ezt az egészet.
Salty

[…] és mivel nekünk egyébként is meggyűlt a bajunk a kakilással a nagyobbik lányommal (ITT olvasható részletesebben), ezért szinte azonnal megrendeltem. Csak pozitívumokat tudok róla […]
KedvelésKedvelés
Tudom miről beszélsz. Én nem tudom konkrétan felidézni,hogy hol mehetett félre a dolog. Talán ott,hogy 2 éves kora körül ráültettem a bilire vagy amikor hasmenése volt és kicsípte a popsiját a kaki. Onnan kezdve tartotta vissza,kúp majd macrogol. A pelenkát most januárban hagytuk el ,addig oda kakilt. (Áprilisban múlt 4) A macrogolt még mindig kell adnom 😦 Ha egy-két nap kimarad,akkor kezdődnek a gondok és a nem akarok kakilni,mert ha kicsit is keményebb a széklet már fáj és nem akarja kinyomni. Aki ebben nincs benne az nem tudja,hogy ez milyen nehéz.
KedvelésKedvelik 1 személy
Sajnálom, hogy ti is átéltétek ezt, tényleg borzasztó az egész, telnek a hónapok, az ember meg már azt sem tudja milyen szakrendelésre vigye, hogy segítsen neki, amikor ennyire szenved egy teljesen természetes folyamattól. 😦
Nálunk a macrogolra már nincs szükség, de az ovitól egy kicsit azért még tartok. Ott ilyen hülye nyitott wc-k vannak, nem tud rendesen elvonulni, aki akarja odamehet, nem is nagyon hiszem, hogy ott valaha is fog kakilni.
Pont tegnap reggel láttam rajta, hogy mintha kellene neki, tartottam egy kis pep-talk-ot az autóban, hogy semmi gond, ha az oviban fogja úgy érezni, hogy mennie kell, akkor ott is ügyesen el tud menni, kakilt már wc-be, nem lesz semmi gond. Az óvónéniknek is mondtam, hogy kísérjék el, maradjanak ott vele – szerencsére ebben nagyon segítőkészek, az egyik óvónő fia is hasonló cipőben járt -, aztán mégsem ment el benn, inkább hazahozta.
Ezen mondjuk már nem pörgök, felnőttek közt is vannak bőven, akik nyaraláson, munkahelyen nem tudnak wc-zni, ha így marad a dolog, akkor sem fogok a kardomba dőlni.
Azon viszont meglepődtem, hogy milyen sok szülőtől hallom, hogy ők is átélték ugyanezt, koránstsem olyan ritka és különleges dolog (sajnos), mint ahogy én azt eredetileg gondoltam.
KedvelésKedvelés
Az én nagyom ősszel már 6 lesz, és a mai napig Dulcosoft-on van (makrogol tartalmú). Anélkül egyszerűen erősebb a tartogatás, ezer helyen voltunk már és mindenki arra jutott, hogy pszichésen érzékenyebb. Kizárólag itthon, de itthon 100%-os, megy wc-re és kakil. Sehol máshol, senkivel, semmilyen körülmények között nem működik, bekakil a mai napig. Az ovival mennek úszni, már előre rettegek, mert úszópelust kéne adni rá (vagy magyarázhatom meg neki is, meg a többi 15 másiknak, hogy ő miért nem úszhat..) A mai napig még egy bevásárláshoz, játszóterezéshez is csere cuccot kell magammal hordani, és nem látjuk a fényt az alagút végén. Talán ha kap fejlesztést az oviban, és elkezdjük a pszichológussal a munkát, túl jutunk rajta iskolakezdésre. Pokoli nehéz.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hú, nagyon sajnálom! Kiszámítható esetleg, hogy mikor szokott menni? Nem működne, hogy valamit rendszert találtok ki rá? Mondjuk minden nap ovi után otthon megpróbálja?
Ennyi idős korban szerintem már működhet a gyermekpszichológus is, egy 6 éves gyerek már sok mindent megért, lehet, hogy szakember el tudna vele beszélgetni és segítene oldani a szorongását.
Nagyon sajnálom, tényleg! Remélem ebben a tanévben javulni fog a helyzet! Szorítok nektek!
KedvelésKedvelés
Nálatok egyik lány sem tipikusan fejlődik, de úgy tűnik nekem, mintha ez lett volna az egyetlen olyan pont, amiben a Nagyod nem gyorsabb volt a kortársaknál. Köszi, hogy megosztottad ezt is, nagyon nehéz lehetett azert nektek is ez a sok szorongás. Ügyes a Nagylányod, hogy így tartja a szavát, 3-4 evesen is! 🙂
KedvelésKedvelés
Hát igen, ez a kakilás neki nagyon beakadt és rettenetesen kétségbe voltunk esve mindannyian, hogy mi rontottunk el valamit és nem tudjuk hogy hozzuk helyre.
Igen, ha megígér valamit (az ő feltételeivel, nem a mi hatásunkra), akkor ahhoz szinte mindig tartja magát. Nagyon örülök, hogy túljutottunk végül rajta, mert volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy sosem lesz vége.
Azért is írtam meg a cikket, mert az első említés óta rengeteg szülőtől hallottam, hogy ilyen “visszatartós” gondja volt a gyereküknek (pl. az óvónénink fiának is), biztos vannak még olyanok, akik egyelőre kilátástalannak érzik a helyzetet és azt hiszik, hogy sosem fog elmúlni. De van remény! 🙂
KedvelésKedvelés