Erről a hétről (majdnem) csupa jó hírekkel szolgálhatok, már kezd hasonlítani ahhoz a nyarunk, mint amilyet pár hónapja látatlanban elképzeltem magunknak.

Végre már csak maximum harminc fokok vannak kint napközben, így a hétfőt rögtön egy maratoni játszóterezéssel indítottuk. Alaposan elfáradtak a lányok mire hazaértünk ebédidőre, de a szokásos rövid szieszta után visszatért az energiájuk és ismét menni akartak, én pedig a jó időt kihasználva ráharaptam a lehetőségre.

Sokat segített a döntésben, hogy sokkal könnyebb velük a szabadban eltölteni az időt és a Kicsi is olyan aranyosan toporgott a bejárati ajtó előtt a szandáljával a kezében, hogy nem tudtam nemet mondani.

Végül aztán a vártnál hamarabb megunták a mókát, így jobb ötletem nem lévén azt találtam ki, hogy még van két óránk, mielőtt neki kellene kezdenünk a fektetési procedúrának, akkor menjünk el hármasban a könyvtárba is, úgyis kiolvastuk az összes pénteki zsákmányt a hétvégén.

A könyvtár az ovi mellett van, de valamivel távolabb parkoltam le, hogy a kellemes nyáresti időben még sétálni is tudjunk egy kicsit, így lettem fültanúja annak, hogyan kell ártatlan négy éves módra felnőtt embereket leoltani.

Az a helyzet, hogy párszáz méterrel arrébb egy igencsak megkérdőjelezhető közönségű bár is van az utcában (mondjuk ki: talponálló kocsma) és a könyvtár felé ballagva pont előttünk botorkált egy eléggé lelakott kinézetű és khm… láthatóan nem szomjas úr a járdán.

A Nagy végignézett rajta egyszer, kétszer, majd felém fordult és megjegyezte: „Anya, ez a bácsi szerintem biztosan nem a könyvtárba megy.”

Nagyon igyekeztem, hogy ne nevessem el magam, de azért annyit sikerült kinyögnöm, hogy „szerintem sem”, de mire megkérdeztem volna tőle, hogy ő mégis hogyan jutott erre a következtetésre, már elvonták a figyelmét a galambok.

A könyvtárhoz megérkezve viszont azzal szembesültünk, hogy ettől a héttől kezdve átálltak a nyári nyitvatartásra, már nem lehet egész nap kölcsönözni, hanem váltott műszakban dolgoznak, vagy csak a délelőtti vagy csak a délutáni órákban. Egyet találhattok, hogy milyen napot fogtunk ki hétfő este fél hatkor.

Ugyan az elsődleges célpont zárva volt, de mégsem akartam rögtön hazaindulni, mert az volt a tervem, hogy körülbelül hét körül érünk majd haza, hogy már csak a vacsora és a fürdés legyen hátra a fektetés előtt.

Így történt, hogy bementünk a szomszédos turkálóba – ahol  éppen készletkisöprés volt, minden holmit 2 euróért lehetett megkaparintani – egy kicsit nézelődni.

Lehet, hogy nem valami menő dolog, de én egészen kicsi korom óta szeretek turizni (igaz, hogy akkor még kényszerűségből jártunk), szinte kincskeresés érzésem lesz tőle, ahogy nézegetem a vállfákat és végtelenül feldob, amikor egyszercsak találok valamit, ami szép állapotú, tetszik, az én méretem és még jól is áll.

Lehet, hogy ezt a nagylányomra is átörökítettem, mert amint beszabadult a boltba, úgy vetette be magát azonnal a sorok közé, mint aki egész életében ezt csinálta és csak a hangját hallottam a ruhaállványok közül, ahogy magyaráz: “Jajj, de szép! Ez nagylányoknak való! Hú, ez óriási!”

Azt hiszem, hogy a látogatásunk során a „babydoll” elnevezés új értelmet nyert, amikor egy neonrózsaszín, csupa csipke darabot a levegőben maga mögött húzva száguldott felém, hogy nézzem meg milyen aranyos kis ruhácskát talált a húgának.

Ezúttal magamnak semmit nem leltem, de a Nagy kapott egy flamingós nyári ruhát, a Kicsi pedig egy citromzöld kantáros rövidnadrágot – összesen 4 euróért. A hülyének is megéri.

A kedd is hasonlóan pozitívan alakult, sok telefonálgatás és egyeztetés után úgy néz ki, hogy sikerült a következő hetek összes programját leszervezni úgy, hogy semmit nem kellett lemondani.

A korábbi bejegyzésekben már említettem, hogy minden összeesküdött ellenünk, a vakbélműtéttől kezdve, anyukám bokatörésén és a koronavíruson át, egészen a kocsi keményedő kuplungjáig, így valódi logisztikai bravúr volt, hogy végül úgy néz ki, hogy mindent meg tudunk úgy oldani, hogy időben megfelelő legyen.

Mivel anyósom most egy darabig szabadságon van, azt tervezte, hogy jövő héten elutazik az egyik – foglalkozását tekintve óvónéni – barátnőjével a tengerpartra és pár hete felajánlotta, hogy elviszik magukkal a Nagyot is.

Akkor még nem igazán tudtam rábólintani, mert anyukám iskolában dolgozik, így eléggé korlátozott, hogy mikor vehet ki szabadságot és mivel a sérült bokája miatt nem akartam, hogy idén nyáron ő utazzon hozzánk, ezért azt találtam ki, hogy mi látogatjuk meg őt a lányokkal hármasban.

Igenám, de anyósom tengerparti kiruccanása pont Nagyi szabadságának az idejére esik. Nem szerettem volna azt sem, hogy a gyerek lemaradjon a strandolás lehetőségéről, de mindenképp el akartam jutni Magyarországra is, így megindult a körbetelefonálás, hogy anyukám valahogyan át tudja szervezni a szabadnapjait és mire utaznánk, a bokasérülés miatt felírt tíz alkalmas fizioterápián is túl legyen, mert nincs értelme úgy látogatóba mennünk, hogy még mindig kezelés alatt áll.

Az utolsó megoldandó tétel az autó volt, sajnos eddig nem volt lehetőségünk megcsináltatni, mert errefelé nyáron a fű sem nő, senki nem dolgozik, így a szerelő is csak annyit tudott ígérni, hogy hívjam július második felében és akkor esetleg már tud augusztus elejére időpontot adni, de az nekünk már túl késő lett volna.

Szerencsére mivel közeli családi barátunkról van szó, végül sikerült egy nagy adag csirkepaprikással és nokedlivel lekenyereznem és valahogy besuvvasztott minket jövő hét elejére, így éppenhogy össze tudtam rakni a következő hetek programjait a következő módon: vasárnaptól szombatig a Nagy a tengerparton van Bakával és Svjetlanával, hétfőn kicserélik a kuplungot a kocsinkban; amíg a nagylányom nyaral, addig anyukám azon a héten letudja a maradék pár alkalom fizioterápiát, majd ha hazaért a gyerek, akkor vasárnap gyorsan kimosom és átteszem a holmijait a közös táskánkba és hétfőn elindulunk Nagyihoz, hogy az utolsó a hetet, amikor még szabadságon tud lenni nála töltsük.

Úgy örülök neki, hogy végül minden program és tennivaló a helyére került! Még a könyvtárba is eljutottunk kedd este, hogy ezúttal a délutáni nyitvatartás során elhozzunk egy új olvasnivaló kupacot.

Szerdán délelőtt ismét játszótérre készültünk, de mivel a Nagy mindenképpen homokozni akart (amit egyébként a Kicsi is nagyon szeret), igyekeztem felidézni, hogy melyik általunk ismert játszótéren van homokozó.

Már tavaly is nagyon gyéren, el-elszórva találkoztunk kifejezetten ilyen célra épített részekkel a játszótereken, mindenhol az EU-komform gumiborítás van és idén még inkább csalódnunk kellett, mert még azt a két homokozót is elbontották, amiket egy évvel ezelőtt még gyakran látogattunk.

Nem akartam csalódást okozni – ha már megígértem a homokozást –, így végül kénytelenek voltunk elmenni az egyik legelitebb, távoli városrész játszóterére, hogy a kissé kinyúlt, itt-ott esetleg foltos, játszós ruhába öltöztetett, pacuha lányaim Ralph Lauren gyerekmodellek mellett turhassák a földet.

Már a Nagy babakorában sem értettem azt a fenomenont, hogy a sárban tapicskoláshoz és a fűben hentergőzéshez miért kell százeurós, tökéletesen összeillő együttesbe öltöztetni a járni éppencsak tudó kölköket, de biztosan van az a szint, amikor a ded minden ruhája egy vagyonba kerül, így kénytelenek a játszótérre is ilyen cuccokban járni.

Hazaérve alaposan lecsutakoltuk a gyerekeket (még a ruháik alatt is csupa homok volt minden!), majd délben lefektettem őket aludni, a felszabadult időt pedig arra szántam, hogy átnézzem a Nagy ruhatárát, hogy mi mindent kell neki beszereznünk őszre.

A Kicsit két egész doboznyi kinőtt, szép állapotú holmi várja, amint hidegebbre fordul az idő, de az elsőszülött rövid idő alatt borzasztóan sokat nyúlt – másfél hónap sem kellett hozzá, hogy majd’ 5 centivel magasabb legyen –, így a tavasszal még hordott hosszú nadrágjai már mind kicsik és annak is elérkezett az ideje, hogy a tavalyi 92-98-as pulóvereit lecseréljük. A rövid ujjú pólóit eléggé leamortizálta és hosszú ujjúakból is kellene pár darab, így végül arra jutottam, hogy gyakorlatilag mindenből újat és nagyobbat kell vennünk.

Másnap a lányokkal rögtön be is vetettük magunkat az üzletekbe és meglepve szembesültem vele, hogy hiába járunk a nyár második felében, szinte mindenhol egy halom (gondolom tavalyról megmaradt) őszi-téli holmit árulnak egészen elképesztő kedvezményekkel.

Délután a férjemmel kiegészülve még a város melletti outletbe is elmentünk, hogy az egyik ottani gyerekruházati boltban megvegyük a szokásos és már jól bevált márkájú nadrágokat. Végül annyira jó árakkal és választékkal találkoztunk, hogy ez az egy nap elegendő is volt ahhoz, hogy az utolsó darabig mindent beszerezzünk.

Cipő még biztosan kell majd mindkettőjüknek, a Nagy kinőtte az ovis benti papucsát is, csóri Kicsi meg hónapok óta a kis rózsaszín szandáljában tolja; de legalább a vásárlás nagyját már letudtuk.

Sőt, ha már úgyis boltról-boltra jártunk, még egy drogériába is beszaladtam, hogy vegyek a Nagynak egy csomag koraszülött pelenkát. Az anyukás játék a négyesikrekkel még mindig nagyon lefoglalja, egyre gyakrabban nyúlja le a Kicsi pelenkáit, amiket a móka végeztével persze mindig visszatesz, de ez azért mégsem az igazi. Arra pedig senki a világon nem fog rávenni, hogy 6 euróért vegyek neki egy három darabos játékpelenka szettet, mert azért ennyire nem vet fel minket a pénz – így maradt az egyébként tökéletesen szuperáló koraszülött pelenka.

Péntekre semmi különleges elfoglaltságot nem terveztünk, végül ad-hoc jelleggel a játszóházba készültünk délután és a férjem úgy döntött, hogy ő is elkísér minket. Elszoktunk már attól, hogy négyen együtt megyünk valahová, lehet, hogy emiatt, de sikeresen össze is vesztünk még azelőtt, hogy elhagytuk volna a lakást.

Ő szépen, kényelmesen elkészült, segített megcsinálni a Nagy haját, miután felöltöztettem, majd kijelentette, hogy akkor ők ketten lemennek az autóhoz és ott várnak rám és a Kicsire.

Persze eddigre még a babát sem öltöztettem át, arról nem is beszélve, hogy én magam sem álltam sehogy, a Kicsi folyamatosan a sarkamban, így minden kétszer annyi ideig tartott (pedig egyébként sem szoktam sokáig flancolni), így aztán mielőtt kiléptek volna az ajtón, megjegyeztem, hogy nem tudná-e esetleg lefoglalni a totyogót addig, amíg én is elkészülök.

Bevallom nőiesen, hogy kissé bunkó hangnemben kértem segítséget, amit persze a férjem is észrevett és jól meg is sértődött rajta. Én meg azon voltam halálosan felpörögve, hogy hogy nem veszi észre, hogy nem tudok normálisan haladni semmivel, ha a gyerek ott lohol a nyomomban, magától miért nem veszi észre, hogy jó lenne legalább addig elvonni a figyelmét, amíg felöltözöm, ehelyett inkább úgy dönt, hogy lemegy a Naggyal a kocsiba.

Utálom egyébként, amikor lenn várnak ránk vagy csak rám, mert mindig úgy érzem, hogy kapkodnom kell, hogy ne miattam üljenek a végtelenségig az autóban – pláne, hogy volt már, hogy megkaptam, hogy miért nem szóltam, hogy még sok idő, amíg utánuk tudok menni, ne menjenek le olyan hamar –, de ilyenkor persze azt mondja, hogy ne érezzem úgy, hogy siettetnek, készülődjek csak a nekem kényelmes tempóban.

Könnyű azt mondani! A fene se tudja, hogy adott napon éppen melyik forgatókönyv fog bejönni.

Mire odaértünk a játszóházba, addigra tűzszünetet hirdettünk (bár a kocsiban jó pár percig síri csöndben ültünk egymás mellett tüntetőleg), abban maradtunk, hogy én is egyértelműbben és normális hangnemben fogok szólni, ha azt szeretném, hogy segítsen valamiben és ő sem fog azzal szívatni, hogy fogja magát és lelép a lakásból, mielőtt legalább abban a fázisban tart a készülődés, hogy már csak a cipőmet kell felvennem.

Ugyan még nem telt el nyolc teljes hét a műtéte óta, de már mindenképpen meg akarta próbálni, hogy milyen érzés felemelnie a Kicsit, így a játszóházi móka során már egyszer-egyszer arrébb tudta rakni, minimális, de érzésre még normálisnak minősíthető fájdalommal.

Rögtön fel is lelkesült az első sikeres próbálkozástól, annyira, hogy szombat délelőtt már ő vitte a lányokat a játszótérre. Az autóba persze levittem neki a Kicsit és amikor megérkeztek, akkor is lementem eléjük, hogy én hozzam fel, de egyébként problémamentesen zajlott a pár órányi kintlét.

Közben én itthon elkezdtem listát írni, hogy mi mindenre lesz szükség a Nagy tengerparti vakációjához, majd az azt követő héten a magyarországi úthoz és az elsőszülött kis bőröndjét össze is pakoltam.

Az elmúlt hetekben már elszoktam tőle, hogy teljesen egyedül vagyok, hogy sehol nincs körülöttem egyetlen gyerek sem, még a babakamerát sem kell figyelnem; így miután becipzároztam az útra kész bőröndöt, kicsit elveszettnek éreztem magam, fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek a hirtelen jött magányomban.

Újdonsült érzés ez, hogy van időm unatkozni, hogy éppen semmi tennivalóm nincsen, de azért jól esett nyugodtan lezuhanyozni, hajat mosni és meglepő módon az is, hogy teljes csöndben és egyedül tudtam kiteríteni a frissen lejárt mosógépből a ruhákat.

Sajnos anyósom szabadsága végül nem pont úgy alakul, ahogy azt eredetileg tervezte, rengeteg hirtelen jött tenni- és intéznivalója van napközben, amire munka mellett nem igazán jutott ideje, így a Kicsit az elmúlt napokban egyáltalán nem tudtam ott hagyni náluk. A hét elején többször is rákérdeztem, hogy mikor lenne neki jó vagy hogyan tudnánk úgy csinálni, hogy kényelmesen be tudjon vállalni egy-egy órát a babával, de sosem jött ki jól a lépés, én pedig nem akartam tovább forszírozni, így is nagyon sokat segítenek nekünk, nem szerettem volna, ha azt érzi, hogy még egy gyereket a nyakába akarok varrni.

Annak mindenesetre nagyon örültem, hogy felajánlotta, hogy elviszi magukkal a Nagyot a tengerhez, mert biztos voltam benne, hogy mindkettőjüknek (mindhármójuknak) szuper élmény lesz egy kicsit együtt vakációzni.

Vasárnap délelőtt meg is érkezett Baka és Svjetlana, hogy felvegyék a lányomat és meginduljanak a tengerparti kiruccanásra. A gyerek már régóta számolta, hogy hányat kell még aludni, így nem meglepő, hogy aznap már álltában rázta az izgalom, reggel hat óra be nem állt a szája, folyamatosan arról beszélt, hogy mennyit fog pancsolni és milyen nagyon jó lesz neki a tengernél, mi pedig örültünk az örömének és egy-egy utolsó ölelés és puszi után szélnek eresztettük.

A locsifecsi elsőszülöttünk nélkül elcsöndesült a lakás, csak a Kicsi harci kiáltásai és röfögő nevetése törte meg néha-néha a csendet, miközben arra vártunk, hogy bejelentkezzenek anyósomék, hogy sikeresen megérkeztek.

Végül aztán egy úszógumis, lubickolós képpel tudatták, hogy minden rendben, majd egy gyors telefonhívás során azt is megtudhattuk, hogy a lányunk magán kívül van a boldogságtól, Baka és Svjetlana nem is tudnak mást tenni, mint mosolyogva figyelni, hogy mennyire elképesztően felszabadult és vidám, hogy ott lehet velük.

Remélem, hogy végig nagyon jól fogja érezni magát és a nyár hátralévő része még sok ilyen élményt tartogat mindannyiónknak.

Salty