Nem indult valami fényesen a múlt hetünk sem, de ígérem, hogy a cikk végére már pozitívabb lesz az elmúlt napok kicsengése, mint legutóbb.

Hétfőn még – nincs mit szépíteni a dolgon – eléggé szarul voltam. Alig kaptam levegőt az orromon keresztül, az orrcseppek ideig-óráig működtek és egyre jobban fájt a mellkasom, a hátam a lapockáim között és a bordáim. Aznap délutános volt a háziorvosunk, de mire kinyitott volna a rendelő, már annyira fáradt voltam, hogy fizikailag nem bírtam magam elvonszolni odáig.

Tudtam, hogy kedden reggel a férjemnek egyébként is mennie kell kontrollra és ha úgyis családostól, az egész pereputtyal megyünk, akkor bemegyek a rendelőbe én is, legalább a tüdőmet hallgassa meg a doki, ha már ennyire fáj az egész felsőtestem. Hátha ad valami olyan gyógyszert, amire magamtól nem gondoltam!

A szoptatás ugye eléggé behatárolja, hogy mit szedhetek, így jobb híján paracetamollal próbáltam kúrálni magam és szorgalmasan ittam a teát literszámra, pedig amúgy egyáltalán nem szeretem és tényleg csak végszükség esetén fanyalodom rá.

Végül mindketten jó hírekkel távoztunk, a férjem hege is szépen gyógyul a drén lyuk (így hívják magyarul?) már majdnem teljesen beforrt és nekem is tisztának találta az orvos a tüdőmet, de azért kaptam szteroidos orrcseppet és olyan nyákoldót, ami a szoptatási időszakban is biztonságos.

Bár ezúttal nem jutott eszembe, hogy teszteljek, de a doki szerint a tüneteim alapján szinte biztos, hogy a covidot szedtem össze, azt mondta, hogy most megint járvány van; azok közül, akik mostanában felkeresik őt, tízből kilencnek pozitív eredménye lesz. Szerinte aznap már nem lett volna érdemes tesztet csinálnom, mert eddigre már ötödik napja voltak tüneteim, nem biztos, hogy még valós eredményt mutatna, de azért abban megegyeztünk, hogy ha péntekig nem leszek jobban, akkor ad beutalót vérvételre és tüdő röntgenre, biztos, ami biztos.

Valami csoda folytán az elmúlt 4 évben egyetlenegyszer sem kaptam el a rettegett vírust (még akkor sem, amikor tavaly karácsonykor a férjem pozitív lett), pedig az első időszakban és a Nagy bölcsikezdésekor tényleg mindenre teszteltünk – szóval nem is nagyon tudtam, hogy ez pontosan milyen érzés, mik a legújabb tünetek, amivel megkülönböztethető a sima felső légúti nyavalyáktól.

Valószínűnek tartom egyébként, hogy most tényleg koronás lehettem, a házirovosi látogatást követő napokban már én is észrevettem, hogy nagyon lebutítva érzem az ízeket, az illatokat pedig szinte egyáltalán nem, bár ezt a doki megjegyzéséig naívan az orrdugulás számlájára írtam.

Szerencsére a felírt gyógyszerek nagyon hatékonynak bizonyultak, az orrcsepp azonnal lehúzta a nyálkahártya-duzzanatot és még aludni is tudtam délután, amíg a lányok déleltek, lehet, hogy ennek köszönhető, hogy már a másfél óra szundi után is sokkal jobban éreztem magam.

Szerdán még mindig óriási hőség volt, így csak reggel és este mentünk ki egy-egy rövid sétára, amúgy főként itthon hédereltünk. Nem telt lassan az idő, sütöttünk közösen pizzát, főztünk a Naggyal zöldséglevest és még kenyértésztát is dagasztottunk.  

Mondtam is a férjemnek, hogy ez a hőség miatti kényszerű bezárkózás a coviddal kombinálva már kezd olyan formát ölteni, mintha 2020 lenne és éppen karanténban lennénk. Még a kenyérsütés is stimmel!

Csütörtök reggelre már szerencsére hűvösebb lett annyival a levegő, hogy reggel el tudtunk a lányokkal menni egy hosszabb játszóterezésre, de délután még mindig nagyon meleg volt és már úgy vártuk a hét második felére beígért esőt és lehűlést, mint a messiást.

A nap legmelegebb óráiban ismét a négy fal közé szorultunk, de legalább már javult annyit az állapotom, hogy aktívan tudtam a lányokkal játszani és az apjuknak sem kellett tovább erőltetnie magát.

Továbbra is nagyon hamar elfárad, ha nem jut elég ideje a pihenésre, de ezekben a napokban már tényleg mindenben részt vett: szórakoztatta a lányokat, takarított, főzött, mosogatott, még a Kicsivel is tudott úgy-ahogy foglalkozni, bár a pelenkacserét és az etetést – jobb megoldás híján – a földön intézte. Igyekezett annyi mindent levenni a vállamról, amennyit csak tudott, még úgy is, hogy emelnie még mindig nem szabad, de így, hogy én is ledőltem a lábamról, tényleg nem volt más opciónk.

Lassan, de biztosan jön helyre, már közel annyit eszik, mint az egész vakbél-kalamajka előtt, de így is nagyon lassan gyarapodik, hetek óta csak stagnál a súlya. Ő ezt abszolút nem bánja, egyébként is arra gyúr, hogy többé ne is érje el a műtét előtti számokat, de mostani 80 kilója egyértelműen elég kevés. Nem csak zsír ment le, izomtömeget is rengeteget veszített. Ezen tervez dolgozni, amint túl lesz szeptemberben a béltükrözésen (addig nem is szabad semmilyen sportba belekezdenie), de semmiképpen nem szeretne megint 93 kg körül mérlegelni. Azt mondja, hogy érezhetően könnyebb a hátának és a csípőjének is, hogy ennyivel kevesebb súlyt kell cipelnie a testén, így inkább lenne „cingárabb”, ha az hosszútávon kevesebb fájdalommal jár.

Pénteken ismét egészen kellemes időre ébredtünk és mivel eddigre már én is nagyjából felépültem, elvittem a lányokat az egyik Zágráb melletti rendezvényközpontba, hogy megnézzük az ottani pici állatkertet és sétáljunk-piknikezzünk egyet a tó partján.

Lehet, hogy a korábbi naplórészekből még emlékeztek rá, gyakran járunk vissza a Kraš, a legnagyobb horvát csokoládégyár Krašograd néven ismert parkjába, de most először csalódnunk kellett.

Talán tavaly ősszel voltunk itt utoljára, de azóta sajnos nagyon csúnyán lepusztult az egész hely, az állatok kifutói üresen, dudvával benőve árválkodnak, az étterem zárva és a játszótéri attrakciókra is igencsak ráférne egy alapos karbantartás (a trambulinok tetején is nő a gaz!). Nem is értettem, hogy mi történhetett, amikor a lagzinkat szerveztük 2019-ben, alig lehetett szabad dátumot találni hozzájuk, annyira népszerű és tökéletesen rendezett volt az egész helyszín; most, a nyár és az esküvői szezon közepén pedig ennyire elhagyatottnak néz ki?

Mi a lányokkal ettől függetlenül jól éreztük magunkat, körbesétáltuk az egész parkot, megnéztük a vadkacsákat és a békákat a víz mellett, majd a játszótér és a tó közötti árnyas fák alá leterítettük a pokrócunkat, hogy megpihenjünk.

Ugyan még csak most piknikeztünk másodjára együtt, de a Kicsinek ennyi is elég volt, hogy belejöjjön a dologba. Azonnal begázolt a pléd közepére, fenékreült és tágra nyílt szemekkel, várakozva nézett rám, miközben azt ismételgette, hogy „hamham”.

Pár falat tízórai után újra erőre kaptak és még két óra elteltével is alig tudtam leimádkozni őket a mászókákról és a csúszdákról. Nem akartam túlzottan siettetni a csomagolást, nyilvánvaló volt, hogy az elmúlt napok rövid sétái után mindketten nagyon jól érzik magukat a szabadban, de már éppen ideje volt, hogy szedjük a sátorfánkat, mert haza kellett érnünk a déli szundira (bár a Kicsinek így is sikerült bebólintania az autóban 10-15 percre), arról nem is beszélve, hogy időközben a nap is egyre erősebben tűzött és már túl meleg volt ahhoz, hogy kinn maradjunk.

Amikor a Nagy megszólalt, hogy neki nagyon melege van („Anya, én már teljesen összeizzadtam magam!”), az jó végszónak bizonyult és elindultunk hármasban hazafelé.

Az eseménydús reggeli óráknak hála, mindketten hamar kidőltek és még az elsőszülöttem is majd’ két órán keresztül durmolt. Amikor mindketten felébredtek, elszaladtunk a könyvtárba, hogy lecseréljük a legutóbbi, rongyosra olvasott adagot, majd a nap utolsó óráiban még arra is szakítottunk időt, hogy a Kicsi hathatós felügyelete mellett házi gyurmát dagasszunk a Naggyal.

Nagyon élvezte, hogy ő választhatta ki a színeket és a néhány egyszerű alapanyagot összegyúrva egyszercsak könnyen formázható, puha gombócot kaptunk. Rögtön meg is egyeztünk, hogy fogunk még másfajta receptekkel is kísérletezni, annyira tetszett mindkettőnknek a dolog.

Pénteken éjjel aztán végre-valahára megérkezett a napokkal korábban beharangozott vihar, szombat reggelre 10 fokot hűlt a levegő és végre magunk mögött hagyhattuk a fullasztó kánikula heteit. Magyarországi statisztikákat ugyan nem nézegettem, de a maga három és fél hetével itt nálunk egyértelműen ez volt a utóbbi száz év leghosszabb hőhulláma.

Már olyan érzésem volt, mintha valami téli (nyári?) hibernációban lézengenénk itthon, miközben várjuk, hogy teljenek a napok, de amikor szombat reggel sarkig nyitottuk az erkélyajtót és beáramlott a friss, hűs levegő a lakásba – szinte újjászülettem.

Ha pozitívumot kellene mondanom az elmúlt hetekről, akkor talán azt emelném ki, hogy a nagyobbik lányom kreativitásának jót tett, hogy a négy fal közé volt zárva. Egyre részletesebb, változatosabb játékokat talált ki magának, több olyan eszközt is elkezdett napi szinten használni, amivel eddig csak futólag foglalkozott, a szerepjátékot pedig a csúcsra járatta.

Mostanában még mindig az „anyukáskodás” a legkedvesebb elfoglaltsága, de komplett történeteket játszik el az időközben négyesikrekre bővült utódaival (megszaporodtak a kis bestiák!), eteti, fürdeti, pelenkázza őket, sőt, minden étkezéshez külön menüt készít nekik a kis konyhájában.

Mondtam is a férjemnek, hogy itt az idő elszégyellnem magamat, mert a gyerek négy szájat etet és még így is könnyebben veszi az akadályokat, mint én a két darab csemetémmel.

A rég várt felfrissülés a férjemnek is új lendületet adott. Amíg mi odakinn kóboroltunk parkokban és játszótereken a lányokkal, addig ő itthon lomtalanított. Átnézte és átválogatta az összes papír alapú dokumentumjainkat, kidobálta a legutóbbi szanálás óta lejárt gyógyszereket és fűszereket, sőt, még a mindkettőnk által olyan nagyon utált, de valószínűleg minden háztartásban megtalálható konyhai „mindenes fiókot” is rendbetette.

Szombat este már azt is bevállalta, hogy a Nagy hetek óta először ismét vele aludjon.

Az elmúlt időszak szarcunamija után kezd alakulni az életünk, mint púpos gyerek a prés alatt – most már csak a szeptemberi kontrollig kell várnunk, hogy teljesen gyógyultnak nyilvánítsák.

Vasárnap délelőttre megbeszéltünk egy randevút anyósomékkal a zágrábi Jarun-tóhoz, ott átvették tőlem a lányokat és négyesben, nélkülem sétáltak a vízparton majd másfél órán keresztül. Megnézték az ott eddző kajak-kenusokat, megetették a hattyúkat a Baka által gondosan elcsomagolt szikkadt kenyérdarabokkal és még az egyik helyi játszótéren is megálltak egy kis vadulásra.

Én nem mentem messzire (nem is lett volna értelme hazamennem, hogy fél óra múlva indulhassak vissza), az egyik helyi kávézóban telepedtem le, hogy kéznél legyek, ha szükség lenne rám, de végül a Kicsivel is teljesen jól szót értettek, végig jókedvűen battyogott a babakocsi mellett, még ölben is hagyta vinni magát egy darabon, csak akkor pityeredett el, amikor a bár teraszához közeledve meglátott engem.

Áldom az eget, hogy a hétvégén már kinn tudtuk a napok nagy részét tölteni – annyival könnyebb így a babával foglalkozni! A szabadban tíz négyzetméteren képes órákig csámborogni, minden egyes fűszálat, falevelet, botot és kavicsot megvizsgál, de itthon bezzeg hiába ér plafonig a játékhegy, perceken belül elunja magát és még egy cirkuszi bohócnak is fel kellene kötnie a gatyáját, hogy napokon keresztül lefoglalja.

Istenbizony, mindennél jobban szeretem a gyerekeimet, de mostanra basszus a fél lábamat odaadnám egy éjszakáért, amikor valahol máshol imitálják mindketten az alvást. Reggel 9-10 körül felébrednék (mégse legyünk telhetetlenek a délig szundítással!), aztán olyan délután kettőig csak fetrengenék a párnák között, miközben a férjem ágyba hozza a kávét, masszírozza a talpam és 15 percenként egy-egy újabb puncsos mignonnal etet.

Az ember szerint hamarosan ennek is eljön majd az ideje, legyek türelemes, január elejére már intézi a cukrászdai rendelést.

Salty