A hullámvasút nyáresti lovaskocsikázás ahhoz képest, hogy milyen hetet tudhatok magam mögött.

Hétfőn reggel rögtön remekül indítottam, a szokásos ovis fuvar után hazaérve megetettem a Kicsit, majd amíg ő a szőnyegen játszott, főztem egy kávét és magamnak is csináltam valami harapnivalót. Egy darabig békésen eszegettem, amikoris észrevettem, hogy az egyik hátsó fogamnál valami lötyög.

Jobban szemügyre véve a dolgot, kiderült, hogy ugyanaz a gyökérkezelt fog a ludas, mint legutóbb, csak most nem egy pici darab tört le belőle, hanem egészen konkrétan félberepedt és a levált darab most ott lifeg; se ki, se be. Úgy megijedtem, hogy az étvágyam is elment. Mi a fészkes fenét fogok most csinálni?

Sajnálatos módon hazajárok a fogorvoshoz, annyit és annyiszor ültem már a székben, hogy egy fogászati asszisztensi diplomát már csak az ott töltött idő miatt megítélhetnének nekem, így aztán eléggé képben voltam vele, hogy mi mindennel járhat egy ilyen malőr.

Mivel egy régi, már nem élő fogról van szó, szinte biztos voltam benne, hogy ki kell majd húzni. Miközben a labdát gurítgattam a Kicsinek a szőnyegen, próbáltam megbarátkozni a foghúzás gondolatával, úgy hiányzott ez most nekem, mint sántának a púp.

Sebaj, nekem a nyuszi implantátumot hoz Húsvétra és a szülinapomra is ajándékkártyát kérek majd mindenkitől a fogorvoshoz.

Sajnos a dokim aznap délutános műszakban dolgozott, nem lehetett reggel felhívni, de tudtam, hogy az első kérdése úgyis az lesz, hogy szeretne egy röntgent látni a helyzetről, ezért jobb híján a babával együtt elmentünk az egyik közeli, azonnali röngten-központba.

Senki nem várakozott, rögtön sorra is kerültem, de a sugárzás miatt a Kicsi nyilván nem jöhetett be velem, így jobb ötletem nem lévén a recepciós hölggyel az üveges ajtó előtt hagytam, ahonnan én ugyan ráláttam, de ő a babakocsiból engem nem tudott szemmel tartani. Felesleges mondanom, hogy hiába készültem minden itthon fellelhető játékkal, a régóta vágyott kulcscsomómmal és hiába tartott az egész művelet összesen harminc másodpercig, így is úgy ordított a gyerek, hogy szerintem az egész kerületben hallották.

A szemem sarkából láttam, ahogy a recepciós beszél hozzá, próbálja megnyugtatni, de ez persze csak olaj volt szegény babának a tűzre, ő a fejébe vette, hogy eljöttünk erre a furcsa helyre, én pedig itt hagytam egyedül és nem fogok visszajönni érte. A sírás kerülgetett, majd kiugrott a szívem a helyéről, minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy mozdulatlan maradjak és ne kelljen megismételni a procedúrát, mert azt nem bírnám ki.

Abszolút meg voltam róla győződve, hogy borzasztó helyzetbe kerültem a hülye fogammal és még aznap délutánra akartam SOS időpontot kérni, ezért valahogyan muszáj volt megejteni a röntgent még a látogatás előtt. A Kicsi szerencsére megnyugodott mire hazaértünk, itthon kárpótoltam rengeteg közös játékkal és ölelkezéssel, de így is alig vártam a rendelés kezdetét, hogy végre tudjak a dokinak telefonálni.

Öt perccel a nyitás után már tárcsáztam is a számukat, de sajnos csak szerda estére tudtak időpontot adni, mivel a baba miatt napközben semmiképpen nem tudtam volna elmenni. Vertem a fejemet a falba rendesen, megúszhattuk volna az egész röntgenes mizériát, ha ezt tudom előre, de legalább azt a részét már letudtam a dolognak, már „csak” a foghúzás volt hátra.

Ebben a tudatban érkeztem meg a rendelőbe pár perccel a 7 órai időpontom előtt, de képzeljétek, a legnagyobb megdöbbenésemre a doki nem javasolta a húzást, sőt, szerinte egész jó állapotban van a fogsorom, egy koronával még hosszú évekig fogja bírni a strapát ez a problémás nagyőrlő is. Ilyesmit persze egyből nem lehet csináltatni, így szerdán csak megigazította a törés éleit és újra felépítette a fogat olyan villámgyorsan, hogy el sem akartam hinni, hogy háromnegyed nyolckor már frissen zuhanyozva, terpeszben álltam a nappali közepén, miközben a Nagy a lábaim között bújkált és teli torokból énekelte, hogy „bújj, bújj zöld ág!”

Annyira pozitív élmény volt az egész, hogy gyorsan kértem időpontot egy másik töméscserére is. Eredetileg azt terveztem, hogy akkor fogok a fogaimmal foglalkozni, amikor már abbahagytam a szoptatást, de most, hogy kényszerből egyébként is muszáj volt mennem, legalább túl leszek minden javítgatnivalón.

Jókedvűen, feldobódva mentem aludni, de másnap reggel érkezett a következő hidegzuhany. Megint megjött, most 21 nappal az előző menstruációm után. Az előző ciklusom még rövidebb, 15 napos volt, de az még nem igazán érte el az ingerküszöbömet, gondoltam, hogy a szoptatás még biztosan bezavar, de így másodjára már eléggé megrémisztett a dolog. Mi van ha méhnyakrákom van?

Nem vagyok hipochonder, nem teljesen alaptalan a félelmem, a legutolsó szűrésemen egy P3-as értéket produkáltam, aminek az ismétlése ugyan ennél jobb lett, de már az is több, mint másfél éve volt. Amikor legközelebb esedékes lett volna a szűrés (P3-as eredmény után fél évvel kell menni), akkor már terhes voltam, így abban maradtunk, hogy majd a szülés után pár hónappal jelentkezzek időpontért. Szégyenszemre mostanáig még nem jutottam el, bár folyamatosan eszemben volt, hogy a tavaszi szünetben már tényleg be kell jelentkeznem időpontért, de a rendszertelen menstruáció miatt most már semmiképpen nem halogathatom.

Szoptatás ide vagy oda, a szülést követő első ciklus után fél évvel már helyre kellene rázódnia a dolognak – ez mostanában lenne esedékes –, nálam pedig egyre össze-visszább időpontokban érkezik az áldás. Megmondom őszintén, nagyon be vagyok rosálva, hogy ki fog derülni, hogy valami bajom van. Sokszor eszembe jutnak az egészségesnek csak jóindulattal nevezhető étkezési szokásaim és az is, amikor pár hete a férjem mesélte, hogy az egyik kolléganőjét a gyereke születése utáni hónapokban diagnosztizálták méhnyakrákkal.

Nem akarok teljesen belebolondulni, amíg nem lát orvos, de abba a hitbe sem szeretném ringatni magam, hogy ilyesmi csak másokkal fordulhat elő. Mindenesetre most úgysem tudok szűrésre menni, kénytelen vagyok kivárni a menstruáció végét, addig pedig megy tovább az élet.

A reggeli sokk után csütörtökön körbenéztem az ünnepekre késznek nem éppen nevezhető lakásban és megállapítottam, hogy inkább hasonlít egy használtruha lerakathoz, mint négy ember lakóhelyéhez. Egyik adagot a másik után pakoltam be a mosógépbe, ha már így belejöttem, még az ágyneműket is lehúztam, de kisgyerekekkel egy háztartásban a mosás nem valami olyasmi, amit egyszer csak úgy befejez az ember.

Folyamatosan, megállás nélkül csinálod, amíg vagy te vagy a mosógép ki nem nyiffan.

A Kicsi is hozta a formáját, össze-vissza aludt egész héten, de azért már jobb napjaink és éjszakáink is voltak. Mostanában az a sztenderd, hogy valamikor 22:30 és 23:00 között rendszeresen felébred és fizikai képtelenség kaja nélkül visszaaltatni. Elalszik kézben, csak nem marad úgy. Rögtön kipattan a szeme, amint leteszem.

Megállapítottam magamban, hogy biztosan hozzászokott, hogy ez az időpont „étkezési idő”, így minden erőmmel azon voltam, hogy leszoktassam erről és ne szoptassam meg, de egyelőre kettőnk közül ő a kitartóbb. Ettől függetlenül 4-5 alkalommal rendszeresen próbálkozom, de ha ötödjére is felébred, akkor megetetem és utána már elő-előfordul, hogy csak hajnali négykor kel legközelebb.

Nagyon bizakodó voltam két-három ilyen egymást követő éjszaka után, de aztán elkezdtem azt is megfigyelni, hogy hajnalban gyanúsan ki van kapcsolódva a melltartóm hol egyik-hol másik pántja. Lehet, hogy időközben alvaszoptató lettem, csak nem tudok róla?

A férjem szerint az is előrelépés, ha „nem veszem észre”, hogy megetetem, mert az igazából olyan, mintha aludnék és abban tényleg igaza van, hogy ezeken a jeles napokon valóban kipihentebben ébredtem.

Csütörtökön viszont nem tudom mi jött rá, az aznapi utolsó vacsora (pun intended) vagy csak egyszerűen a csillagok állása zavarta, de egészen egyszerűen nem volt hajlandó elaludni. Viszonylag hamar elpilledt a szokásos 8 órai fektetéskor, de fél órával később úgy nyílt ki a szeme, mintha reggel lenne. Amikor már 45 perce próbálkoztam elringatni, rájöttem, hogy jobban járok, ha bedobom a törölközőt, így kivonultam vele a nappaliba, hogy még játsszon egy kicsit a következő etap előtt.

Másfél órán át tökéletesen éber és energikus volt, szokás szerint jött-ment, rendezkedett, rakosgatott, csak pár másodpercre fordultam el, amíg egy tányért beraktam a mosogatógépbe, már a kutya ágyában találtam meg, ahogy éppen arra készül, hogy lerágja szegény blöki fülét.

Az ebet nem különösebben hozta lázba a dolog, de én úgy döntöttem, hogy ez a mozzanat jó lesz aznapra végszónak, próbáljunk meg újra elaludni. Végül sikerült kidőlnie, de éjjel is hasonlóképpen folytatta a programot, folyamatosan fészkelődött, nyüglődött, négykézláb állva(!) aludt, mint akit megszállt valami.

Péntek reggel persze olyan fáradtan ébredtem, hogy alig álltam a lábamon, eszembe is jutott, hogy aznap estére hívatok egy papot. Azt, hogy az én utolsó kenetemet vagy a Kicsi ördögűzését csinálja, rá bízom.

Aznap már éreztem rajta a jellegzetes „betegségszagot” és egy-két órán belül sajnos be is indult a buli, istenesen betaknyosodott, étvágya alig volt és még a szokásosnál is jobban ragaszkodott a jelenlétemhez, de a testhőmérséklete legalább a normál tartományban maradt.

Sajnos a férjem pénteken még dolgozott, de a helyzetre való tekintettel hamarabb eljött a munkahelyéről és elvitte a Kicsit egy hosszú sétára mielőtt együtt felvették a Nagyot is az oviból, így tudtam hunyni egyet, hogy életet leheljek magamba az előttünk álló hosszú hétvégére.

A szombat reggel már tényleg az ünnepre való készülődés jegyében zajlott: tojást festettünk, elővettük a szokásos húsvéti dekorációt, sőt, sógyurmából linzerformával még virágokat is szaggattam a Nagynak, amit sütés után ki tudott festeni. Amíg ő művészkedett, addig megcsináltam a csokival töltött, fonott kalácsot, hogy a másnapi családi batyus reggelire mi is el tudjuk vinni a szokásos hozzájárulásunkat.

Az elmúlt években már hagyománnyá vált, hogy valamikor a délelőtti órákban anyósoméknál találkozik a szűk család Húsvét vasárnap és közösen jól belakmározunk sajtból, sonkából, franciasalátából, hónapos retekből és mindenféle földi jóból. Idén sem volt ez másképp, bár az óraátállítás miatti későbbi ébredés után kisebb csodaként éltük meg a férjemmel, hogy időben oda tudtunk érni.

A Kicsi persze most sem lelkesedett érte különösebben, hogy lemásszon az ölemből, de mivel ez nem ért váratlanul, ennek ellenére nagyon élveztük mindannyian az összejövetelt. Eléggé elhúzódott a dolog, de a különleges napra való tekintettel a Nagy alvásidejét valamennyivel eltoltuk, a délutáni szunyát már itthon ejtették meg a babával együtt, így mi szülők is tudtunk szusszanni egyet.

Az orrfolyás miatt jól felpolcoltam párnákkal a Kicsi fejét, talán ennek is köszönhető, hogy több, mint egy órát sikerült egyben aludnia, így arra jutottunk, hogy mivel mindannyiunknak jót tenne egy kis friss levegő, bepróbálkozunk vele, hátha nem lesz túlzottan nyűgös odakinn.

A kellemes tavaszi időt, az óraátállítás miatti koraesti világosságot és a baba nagyjábóli jókedvét kihasználva szinte fektetésig kint kolbászoltunk az egyik legnagyobb helyi parkban.

Estére azért már rendesen elfáradtunk mindannyian, mi a férjemmel már számoltuk a hátralévő perceket nyolc óráig, de a gyerekek is elég hamar kidőltek a mozgalmas nap után.

Az utolsó „éber” szoptatás közben azért megpróbáltam a Kicsi tudtára adni, hogy közeleg a szülinapom, ha szeretne valami ajándékot adni, akkor az lenne a legnagyobb meglepetés, ha mondjuk reggelig aludna nyugodtan, legalább egyetlenegyszer a következő héten.

Hiába mondtam neki, hogy pislantson kétszer gyorsan egymás után, ha egyetért; vagy nem vette az adást, vagy szándékosan ellenkezik, de erre a szülinapi meglepetésre valószínűleg keresztet vethetek.

Sebaj, jövőre is ugyanezt kérem majd!

Salty