Alig vártam, hogy nekiüljek megírni a legfrissebb beszámolómat, annyira szuper hetet tudhatunk magunk mögött! Lehet, hogy ez a poszt egy kicsit hosszú és ömlengős lesz, meg valószínűleg a képekkel is túlzásba estem, de olyan nehéz volt választani közülük!

A legutóbbi írásomat ott hagytam abba, hogy hétvégére a Kicsi elég rendesen betaknyosodott és sajnos hétfőre is változatlan maradt a helyzet. Láza ugyan nem lett, de nem számítottam így sem túl sok jóra, pláne úgy, hogy a Nagy óvodájában egész hétre szünetet hirdetettek, a férjem pedig keddtől már dolgozott.

Szándékosan nem iratkoztunk fel az ovis ügyeletre, nem akartam bezsuppolni a gyereket a megőrzőbe, ráadásul eléggé hiányzott már nekem is egy kis minőségi idő a nagyobbik lányommal, így megpróbáltuk a legtöbbet kihozni a helyzetből.

Még múlt héten kérdezte a férjem, hogy mit csináljunk az utolsó együtt töltött napunkon – azaz Húsvét hétfőn – én pedig nagy elánnal válaszoltam, hogy menjünk el négyesben túrázni! A hideg, a tél és a baba miatt már nagyon régen voltunk, de aznapra szuper, szinte nyárias idő volt előrejegyezve, mindenképpen a szabadban akartam tölteni családostul legalább pár órát, mintegy szülinapi ajándékként.

A Kicsi betegsége miatt hosszassan mérlegeltünk és arra jutottunk, hogy az eredeti – távolabbi – úticélt most kihagyjuk, inkább egy közeli, autóval kevesebb, mint egy óra alatt megközelíthető hegyet veszünk célba.

Csodálatos, tavaszi kánikulát fogtunk ki, már a délelőtti órákban 27-28 fokig kúszott a hőmérő higanyszála és a takonykór ellenére a Kicsi is élvezte a friss levegőn töltött időt. Az autóban utazva is folyamatosan melengette a nap a gömbölyű kis arcocskáját, nem csoda, hogy el is pilledt az oda- és a visszaúton is.

A túra útvonala igazán könnyű, alig észrevehető emelkedőkkel, így a Nagynak sem esett nehezére a fák közötti bóklászás, de azért a csúcson lévő kis büfénél megálltuk pihenni és elővettük a hátizsákból a gondosan elcsomagolt hazait – a Húsvét vasárnapi tízórai maradékát.

A reggeli pakolászásnál a férjem szívta a vérem rendesen, hogy úgy indulunk el 3-4 óra túrázásra, mintha napokra készülnénk, de a hegy tetejére felérve mindannyiunknak felébredt az étvágya és szinte az összes főtt tojás, kolbász, kenyér elfogyott.

Mivel a baba a távot végig a hátamon lévő hordozóban tette meg, arra is szakítottunk időt, hogy egy kicsit „szabadjára eresszük”. Óriási elánnal vetette be magát a fűcsomók közé, még a nővérét is megkergette négykézláb, mielőtt el nem vonta a figyelmét egy a zöld szálak közül kikandikáló ibolya.

Továbbra is folyt az orra és üvegesek voltak a szemei, de nagyon jót tett neki a napfény, hétfő éjjel már csak egyszer (éjfél körül) kellett kiszívnom az orrát, egyébként békésen aludt, csak fél ötkör ébredt fel enni. (Magamnál voltam annyira, hogy lecsekkoljam, a melltartóm mindkét pántja be volt kapcsolva, így nem hinném, hogy kapott más időpontokban is tejet a pult alól!)

A hirtelen jött kánikula nem maradt tartós, éjszaka megérkezett a viharos eső, ahogy az lenni szokott minden hőhullám után tavasszal. Az előrejelzés miatt számítottunk rá, de még így is elkámpicsorodtam kicsit, hogy ilyen rossz időnk lett a tavaszi szünet első napjára, de nem hagytuk, hogy kedvünket szegje a dolog!

A betegség miatt a Kicsi napirendjének egyetlen pontja sem volt állandó, de azért szakítottunk időt egy kis játszóterezésre esőnadrágban és gumicsizmában, sőt, amikor nagyon beindult a zápor, akkor még egy közeli játszóházba is bementünk, hogy a szinte néptelen szivacskupacok között a baba is ki tudja nyújtóztatni a végtagjait.

Aznap – kedden – már szemmel láthatóan jobb állapotban volt, elindult a gyógyulás útján, de étvágya még így sem nagyon volt, alig-alig evett, összesen pár falat grízgaluskát, két rizskekszet, egy szívókás tasak harmadát és egy üres croissant egyik csücskét tudtam egész nap beletáplálni. Ezeken kívül csak az anyatejet fogadta el.

Hamar elfáradt, gyakran le kellett tenni pihenni, sőt, kedden és szerdán csodával határos módon kétszer is előfordult, hogy több, mint két órát aludt egyben, szinte mozdulatlanul! Eszembe is jutott, hogy hátha ez a betegség lesz a fordulópont, normalizálódik az alvása és ha meggyógyul, majd utána is így marad. (Spoiler: nem maradt úgy.)

Minden nap megszállottan próbálkoztam, hogy legalább a két gyerek alvását több-kevésbé össze tudjam hangolni, a Nagynál már nem probléma, ha nem pontosan a megszokott időben fektetem le, így azon igyekeztem, hogy az ő – egyre rövidebb, már csak maximum egy órás – délelését igazítsam a babához, de még így sem sikerült tökéletesen a dolog. Többször is előfordult, hogy mire a Nagy elaludt, a Kicsi felébredt, majd mire őt sikerült visszaaltatnom, addigra az elsőszülött már tágra nyílt szemekkel botorkált ki a gyerekszobából.

A Kicsi alvása és a rossz idő miatt sajnos a hét elején a szabadtéri programjaink kimerültek a rövid sétákban, a játszóterezésben és a játszóházban, de legalább kihasználtam az itthoni „babamentes” időt, hogy a Naggyal is tudjak neki való dolgokat csinálni. Amíg vártuk, hogy a Kicsi felébredjen, sokat kártyáztunk és társasjátékoztunk, de a fő attrakció egyértelműen a társasházunkkal szemben lévő telken megkezdett építkezés volt.

Remekül láttuk az ablakból, ahogy jönnek-mennek a dömperek, dolgoznak a markolók és a buldózerek – mindketten teljes áhítattal figyeltük a munkálatokat. A lányomat nyilván a munkagépek kötötték le, engem pedig a tudat, hogy mit építenek!

A kerületi forródróton már értesültünk róla, hogy egy óriási Sp*r fog méterekkel a lakásunk mellett nyílni, ettől aztán teljesen lázba jöttem! Végre nem kell majd minden bevásárláshoz autóba ülnünk! Ez aztán az s-büdzsé boldogság, kérem szépen!

A hét többi részére visszatért a jó idő – bár annyira meleg nem volt, mint hétfőn – és a Kicsi állapota is sokat javult (helyette én kezdtem köhögni, tiszta csoda, hogy eddig tartott mire engem is utolért a dolog), így csütörtökre azt találtam ki, hogy a délelőtti órákban kimegyünk a lányokkal az egyik város széli erdőbe kutyástól kirándulni. A baba a hátamra, egyik kezemben a kutya póráza, a másikban a Nagy keze – aztán uzsgyi neki!

Maga az erdő igazából egy kastélypark, de mivel egy használaton kívüli, félig-meddig elhagyatott épületről van szó, így a körülötte lévő természet szinte érintetlen, szabadon bejárható az egész, óriási terület.

Keresztül-kasul körbekolbászoltuk az egész helyet, megvizsgáltuk az össszes vadvirágot és az útunkba kerülő bogarakat, sőt, a parkon átzubogó kis patak mentén is végigsétáltunk egészen a torkolatig (a kutyánk még egy jót futkározott is benne)!

A telek másik végébe átérve észrevettük, hogy az egyik ottani épületcsoport nem gazdátlan, egy karmelita apácakolostor üzemel benne. Hiába szabadkoztam a zavarásért, a kinn kertészkedő nővérek mosolyogva fogadtak minket, a Nagy pedig tudjátok, hogy nem szégyellős, kedélyesen el is beszélgetett velük.

Alaposan szemügyre vette, majd megdicsérte a kerti klumpájukat, kijelentette, hogy nagyon szép helyen laknak, aztán pedig természetesen meghívta őket (is) a szülinapjára.

Időközben persze a nőgyógyászati ijedelmemről sem feledkeztem el, de sikerült viszonylag hamar kiderítenem, hogy a rendes SZTK-s orvosom április közepéig szabadságon van, én pedig nem akartam addig várni, hogy egyáltalán időpontot kapjak.

Nem volt mit tenni, még a hét elején felhívtam a szokásos libanoni magándokimat, aki végül csütörtök este tudott fogadni. Ha már úgyis mentem, akkor befizettem egy ultrahangra is a szűrésen felül, de szerencsére szervileg mindenem rendben van. Az orvos szerint annyi a „gond”, hogy a Kicsi érzelmileg túlfűtött, még mindig sokat szoptatok, ne vonjak le messzemenő következtetéseket a rendszertelen ciklusomból, de azért megsürgeti a PAP-teszt eredményét, biztos, ami biztos.

Jól esett, hogy próbál nyugtatni, de igazán csak akkor fogom tudni magam mögött hagyni a dolgot, ha megérkezik a szűrés eredménye. Remélem, hogy mindent rendben találnak!

Péntekre nem készültem semmiféle különleges programmal. Délelőtt a lányokkal elmentünk virágföldet és fűszernövényeket venni (idén sajnos nem élték túl a tavalyiak a telet), majd a legkisebb szupervízor felügyelete alatt a Naggyal közösen elültettük őket az erkélyen.

Igazán tetszett neki a ragacsos, fekete földben való matatás és roppant fontosnak érezte a munkáját: le is fotóztam a kis kertészt és elküldtem a képet a férjemnek, hozzátéve, hogy a munkálatok utáni állapotokat inkább nem örökítem meg. Csak annyit kérdezett, hogy „azért, hogy meglepetés legyen?”

„Nem, azért, hogy ne ijedj meg a mindent beterítő dzsuvától annyira, hogy benn éjszakázz a munkahelyeden!”

Higgyétek el, hogy nem túlzok – még a cipőinket is ki kellett mosni!

(Lehet, hogy észrevettétek a mellékelt képen a remek hazai virágföldünket  – ha más nem is, de annyi biztos ebben az országban, hogy a virágföld és a pecsenyekacsa mindig, minden boltban magyar!)

Szombat délelőttre megint jutott egy kis kimenőm, ismét masszázsra voltam hivatalos. A legutóbbi alkalom után az ajándékkártyámon maradt egy akkora összeg, amiből futotta még egy szeánszra, így még akkor be is jelentkeztem ennek a hétnek a végére.

Akkor nagyon bátornak éreztem magam és thai masszázst rendeltem, de amikor megérkeztem az időpontomra, szóltam, hogy vegyük kissé lájtosabbra a figurát, nehogy végül tényleg úgy kelljen lehajtogatni az asztalról.

Annyit érdemes tudni rólam, hogy nagyjából annyira vagyok hajlékony, mint egy betonoszlop, férjhez is azért mentem, hogy mindig legyen kéznél valaki, aki megmossa a hátam, de ezt persze a masszőröm nem tudta előre.

Próbálkozott egy darabig, de két-három sikertelen kör után rájött, hogy a létezéshez szükséges kötelező minimumon túl semennyire nem hajlik egyik végtagom sem.

Ennek ellenére egészen jól megnyújtott, recsegtem-ropogtam, mint az ötven éve lerakott cikkcakkos szalagparketta és meglepően jól éreztem magam az egy órányi kényeztetés elteltével, még úgy is, hogy nekem minden ilyen alkalom komoly koncentrációt igénylő feladat.

Az a probléma, hogy egészen egyszerűen nem tudom teljesen elengedni magam, fókuszálnom kell, hogy ne tartsak ellent, ne mozdítsam magam, haggyam, hogy kedvükre húzzanak-vonjanak – nem nekem való műfaj ez az ellazulós masszázsosdi, az egészen biztos.

A tavaszi szünet utolsó napját négyesben töltöttünk, hogy egy kicsit mind feltöltődjünk mielőtt újra visszaszállunk a szokásos hétköznapi mókuskerékbe. A családból senkinek nem volt kedve főzni, de hogy mégis találkozzunk, abban maradtunk, hogy a gyerekek délutáni alvása után a nagyszülőkkel és a férjem unokatestvéreivel közösen beülünk egy étterembe.

Miután befalatoztunk, még arra is jutott idő, hogy a sötétedésig hátralévő napfényes órákat a játszótéren töltsük és a kellemes melegben lejárassuk a lányokat, hogy otthon már csak annyi tennivalónk legyen, hogy ágyba dugjuk őket, majd mindent összekészítsünk az óvoda első napjára.

A kezdeti betegeskedés ellenére bizton állíthatom, hogy nagyszerű hetet tudhatunk magunk mögött. Az már csak ráadás, hogy a napokban a Kicsi kilenc hónapos, én pedig harmincegy éves lettem!

A sok jövés-menéstől és az állandó éjszakai műszaktól elfáradtam persze, de mentálisan és érzelmileg úgy fel vagyok töltődve, hogy megállíthatatlannak érzem magam. Ebben biztosan közrejátszik az is, hogy a tavaszi nap első sugaraitól rendszerint én is úgy kivirágzom, mint egy cseresznyefa (télen is pont olyan kérges a bőröm), de leginkább mégis a lányaim számlájára írom a pompás hangulatomat.

Nem volt minden egyes óra fáklyásmenet a két gyerekkel egyedül, pláne úgy, hogy a Kicsi beteg volt, de én mégis jobban éreztem így magam, mint amikor csak a babával vagyok kettesben itthon. Nagyon jókor jött ez a tavaszi szünet, már majdnem lejöttem az életről a hétköznapok monotonitásától, a mindennapos „hóc, hóc, katona!” és a „hol a baba? Kukucs!” szintű csevejtől, tök jó volt a nagylányommal is minőségi időt együtt tölteni.

Nála nagyobb gyerekeim ugyan még nincsenek, de nekem eddig egyértelműen az ovis korosztály fekszik a legjobban.

Imádom, hogy érdeklődő és kíváncsi, hogy lehet vele mindenféléről beszélgetni, könyveket olvasni, társasjátékozni, villámokat és tornádókat megszakérteni, majd büszkén hallgatni, ahogy este magyarázza az apjának, hogy a fény gyorsabban terjed, mint a hang és a felszálló pára a hidegben „kondeszálódik” (ez azt jelenti, apa, hogy megint víz lesz!”), együtt sütni-főzni-kézműveskedni. Még lenyűgözi, hogy felismerek egy virágot a mező szélén és megmondom a nevét, hogy fejből eldarálom a palacsinta receptjét és katicabogarasra tudom festeni a patak partján gyűjtött köveket.

Hálás, hogy mindenben részt vehet, hogy segíthet főzni és porszívózni, hogy bekapcsolhatja a mosógépet, hogy ő csippentheti rá a csipeszeket a kiteregetett ruhákra, hogy simogatom a haját a déli alvás előtt, de legfőképpen azért, hogy nap nap után ott vagyok vele.

Nem mindig könnyű, de ezen a héten nagyon-nagyon jó volt anyának lenni.

Salty