A héten döbbentem rá, hogy nemsokára itt a Húsvét! Eddig valahogy nem volt eszemben, hogy idén március végére esik, az pedig csak újabb két nap elteltével tudatosult bennem, hogy ebben az évben a szülinapom is az ünnepekkel egy időben lesz.

Kíváncsiságból megnéztem az öröknaptárat és észrevettem, hogy 11 évente esik ugyanarra a napra a Húsvét, mint idén, de valamiért nekem mégis a negyedik születésnapom a legemlékezetesebb, talán mert az az első igazi emlékem.

A naptárban történő kutakodás után kiderült, hogy valójában nem is pontosan Húsvétkor lettem négy éves, hanem pár nappal hamarabb, de az emlékeimben így is a legnagyobb tavaszi ünnephez kötődik a napja.

Tisztán emlékszem a kókuszos, cica formájú tortámra, amiről csak a marcipándíszeket csipegettem le, mert maga a sütemény nem ízlett és arra is, hogy milyen boldog voltam, hogy legalább volt otthon csokitojás, így kaptam helyette olyan édességet, amit tényleg szeretek.

Olyan furcsa belegondolni, hogy idén pedig már a nagyobbik lányom negyedik születésnapját fogjuk ünnepelni. Még mindig óriási lázban ég, nem apad a lelkesedése, most ott tartunk, hogy már az útunkba kerülő szomszédokat is „meghívta” a bulijára, pedig még ő maga sem tudja hogy hol és milyen formában fog ünnepelni.

Mindenesetre megemlítettem neki, hogy ha megengedi, akkor először én ülném meg a harmincegyediket, mert az már tényleg „nemsokára” lesz, de ettől csak még jobban bezsongott. Azóta délutánonként „szülinapi szeánszokat” tart, mindannyiunknak le kell ülni az étkezőasztal köré, magára köti a piros pöttyös kötényét, kiosztja az evőeszközöket, majd születésnapi torta gyanánt felszolgálja a fából készült, tépőzáras szeletekből álló pizzáját, kukorica és uborka gyertyákkal a tetején. Utána közösen elénekeljük a „Boldog, boldog, boldog születésnapot…” kezdetű örökbecsű dalocskát, mielőtt anya kötelezően elfújja a zöldséges gyertyákat.

Ha padlizsánnal is ér kívánni, akkor már nagyon sok kívánságon leszek túl, mire valóban egy évvel öregebb leszek.

Hiába kértem több gyertyafújásnál is, hogy haladjunk valamerre, a Kicsivel sajnos eléggé meg voltam lőve a héten és – így vasárnap estére – egyelőre nem tűnik úgy, hogy lenne bármiféle előrelépés.

Múlt héten írtam róla, hogy már egyre többször marad ébred az autóban – hétfőtől péntekig mindössze egyszer aludt el –, viszont ez nem jelenti azt, hogy a reggeli power nap nélkül kibírja a következő alvási időpontig.

Így aztán az eddig is döcögős napirendünk – huss! – elillant, most ebben a szerencsétlen ahogy-esik-úgy-puffan limbóban vagyunk, valahol a napi három és két alvás között. A legnagyobb gond az, hogy időközben rákapott a korábbi ébredésre is, egyre ritkább, hogy hétkor még durmol, sőt, van, hogy már hatkor kinyílik a szeme és esélytelen visszaaltatni.

Így persze – pláne, ha nem alszik el az ovifuvar alatt, akkor – már 9-fél10 körül álmos, úgy pedig sansztalan, hogy estig kihúzzuk két szundival.

Nem akarom elkiabálni, de öröm az ürömben, hogy legalább az éjszakáink beérni látszanak, most már ritkán ébred óránként, egyre gyakrabban fordul elő, hogy három órán keresztül is nyugton van, így azon a téren legalább van valami előrelépés. (De az is lehet, hogy csak nem vagyok teljesen magamnál minden ébredésnél.)

A szoptatás továbbra is létkérdés, ha kitartok és nem kínálom meg egyből, akkor addig erőlködik, amíg nem talál csupasz bőrfelület rajtam és oda cuppan rá, majd pár másodperc erőszakos szipákolás után mérgesen sír, hogy a felkaromból nem jött semmi.

Nagyon érdekes, hogy az elsőszülöttemhez képest mennyire függő. Ha fél óránként tenném mellre, akkor fél óránként inna pár kortyot, olyan még soha nem fordult elő, hogy elfordítsa a fejét és elutasítsa, hogy most inkább nem kér. A Nagy annó még jól meg is harapott, ha számára nem megfelelő időpontban ajánlkoztam.

Mindenesetre van fény az alagút végén, tudom, hogy nem marad így örökre és előbb-utóbb egyre kevesebbszer fogja igényelni, mígnem végleg elhagyja, csak addig húzzam ki ép ésszel.

A mozgása viszont rohamosan fejlődik, oldalazik a bútorok mellett, már egészen sokáig tud önállóan állni, sőt, már arra is képes, hogy kapaszkodás nélkül leguggol, majd feláll. Villámgyorsan járja körbe a lakást, szerda délelőtt elég volt pár másodpercre elfordulnom és még a frissen érkezett csomagomat is kibontotta.

Megnéztem a három évvel ezelőtti jegyzeteimet, amikor a Nagy már produkálta az önálló állást, onnantól már csak két hetet kellett várni az első lépésekig. Nem lennék meglepve, ha a Kicsi azelőtt járni kezdene, mielőtt eléri a kilencedik hónapfordulót, aztán persze simán lehet az is, hogy ezeket fogja a következő hetekben gyakorolni és csak jóval később indul majd el.

A szeparációs szorongással kapcsolatban nem tudok semmi jóról beszámolni, úgy tűnik, hogy a napokban indult csak be igazán a dolog. Mondtam is a férjemnek, hogy szintet lépett a gyerek, már nem mondhatjuk rá, hogy matrica-baba, ez már egészen biztosan a pillanatragasztó kategória.

Érdekes dolog ez, oda-vissza működik, nagyon hamar kondícionálódik az ember, hogy az a gyereknek a legjobb, ha ott vagyok vele, így minden és mindenki más mellékvágányra kerül.

Igényli, hogy állandóan kartávolságon belül legyek, az sem jó, ha egy helyiségben, látótávolságon belül, de valamivel mégis távolabb vagyok vagyok tőle. Akkor érzi magát a legjobban, ha kézben vagy hordozóban van rajtam, de ez nyilván nem mindig kivitelezhető. Most már túl nehéz ahhoz, hogy előre kössem fel, borzasztóan fájnak a vállaim, ha pár percnél tovább lóg a mellkasomon, így kénytelen voltam a hordozónk háton cipelős alkatrészeit előszedni és átalakítani „hátizsákká”.

Szerencsére még megvan az eredeti csomagolása, benne a használati utasítással, de szégyenszemre így is majd fél óra volt, mire rájöttem, hogy mit hová kell beakasztani és összekapcsolni. Nem tudom, hogy csak én vagyok ennyire tökkelütött, vagy másokkal is előfordul-e hasonló, de mindössze három év telt el a két gyerek között és én közben minden ilyesmit elfelejtettem.

Pár hónapja még a babakocsink márkaboltja által feltöltött ismertető videót is meg kellett néznem, mert ha fegyvert fogtak volna a fejemhez, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy pontosan hogyan kell kinyitni és összezárni azt a monstrumot, hiába használtuk a Naggyal is hosszú hetekig.

A szeparációs móka és az alvásnyűgök miatt eléggé túltelítődtem a héten, csütörökre már tényleg csak hálni járt belém a lélek, így aztán amikor a férjem hazaért délután, szemrebbenés nélkül vonultam be a hálószobába, bekapcsoltam a fehér zajt és aludtam másfél órát. Egyben. Egyedül.

Nem tűnik soknak, de ennyi éppen elég is volt, hogy jobb lábbal keljek pénteken és előkészítsem a Nagy „kincskeresés a természetben” játékát szombatra. A babával és a kutyával hármasban kivonultunk az egyik közeli erdő szélére és számot vetettem mindenféle ott található „kincsről”, hogy a lányom a hétvégén meg tudjon találni mindent, amit listáztam neki.

Az előzetes terepfelmérésen kívül a játékhoz mindössze egy üres tojástartó szükséges amibe beleragasztottam a tíz darab növény és tárgy képét, majd szombaton délelőtt ötösben (a blökivel kiegészülve) elindultunk a vadászatra.

A gyerek annyira izgatott volt a rá váró feladattól, hogy végig szökkelt az odaúton, majd a mezőre érve rögtön belevetette magát a kincskeresésbe. Hasonlítgatta a leveleket, számolta a szirmokat, rakosgatta a kavicsokat, közben pedig legalább háromszor a nyakamba ugrott, hogy mennyire élvezi ezt a játékot és nagyon szépen köszöni, hogy elkészítettem neki.

Körülbelül másfél óra telt el, mire minden rekesz megtelt, de még utána is büszkén vitte a kezében a teli dobozt, többször is ellenőrizve, hogy minden a helyén van-e.

Remekül éreztük magunkat mindannyian és én ugyan tudtam, hogy nagyjából hol érdemes keresni egy-egy „kincset”, de a mit sem sejtő férjemet is teljesen magával ragadta a feladat, ugyanolyan lelkesen kutatott egy-egy virág vagy levél után, mint a Nagy.

Ekkor még nem sejtettük, hogy a hétvége más meglepetést is tartogat. Vasárnapra a helyi magyar közösség családi napot szervezett az egyik legnagyobb városi parkban, még paprikás csirkét is terveztek bográcsban főzni, erre pedig természetesen mi is teljes erőbedobással készültünk.

Aznap reggel a Kicsi csodával határos módon pár perccel hét óra előtt ébredt, kissé még kómásan kimásztam az ágyból és felhúztam a redőnyt, majd hunyorogva pislogtam, hogy jól látom-e, hogy odakint minden fehér.

Oké, biztosan nem vagyok még teljesen ébren. Nem lett igazam, valóban leesett egy viszonylag nagyobb mennyiségű hó vasárnap reggelre, úgy, hogy előző nap még pólóban kolbászoltunk odakinn és kánonban nyírták a füvet a szomszédok.

Sándor, József és Benedek biztosan nem vállalták ezt a körzetet vagy szabadnaposak voltak aznap, de nem hogy meleg nem volt, hanem 2-3 fok körüli zimankóban találtuk magunkat.

Mivel délelőtt 11-re volt a családi nap ütemezve, a lányok pedig mindketten elég taknyosak voltak, így arra jutottunk, hogy jobban járunk, ha ezt most inkább kihagyjuk, pár hét múlva már úgyis elő van jegyezve a következő találkozó időpontja.

A szabadtéri program helyett gyúrtam egy nagy adag tésztát a kedvenc csokis kekszünkhöz és a Nagy közreműködésével végre kipróbáltuk az új dínós sütikiszúróinkat. Mire észrevettük magunkat, már olyan mennyiségű brontoszauruszt, triceratopszot és sztegoszauruszt gyártottunk, hogy egy kisebb település élelmezési gondjait megoldaná, így végül elhatároztuk, hogy hétfőn beviszünk az oviba is belőle egy nagy dobozzal.

Lehet, hogy nem a „leghúsvétibb” megoldás, de végülis a dínók is tojnak tojást, szóval arra jutottam, hogy minimum kapufa a dolog így az ünnepek előtt.

Salty