Ezen a héten végre ránk kacsintott a tavasz, minden egyes nap húsz fok körüli hőmérséklet volt kora délutánra, amit talán a kelleténél jobban élveztünk családilag. (Spoiler alert: megint jön a hideg, hogy a macska rúgja meg!)

Végre eljutottunk odáig, hogy a kutyára is jut annyi idő, amennyit megérdemel, így a kellemes napsütésben kolbászoltunk odakinn órákig hármasban, a baba a hordozóban rajtam, a blöki pedig a lábaim körül futkosva.

Bejártuk az összes környékbeli kutyafuttatót, erdőt-mezőt és nagyon jól esett a lelkemnek, hogy már ott tart ez az év, hogy végre érezhetem a bőrömön a nap melegét. Szájtátva figyeltünk a suhanó fehér felhőket az égen, a zöldülő fűben itt-ott felbukkanó lila ibolyákat és a méhek táncát a frissen nyílt virágok körül.

Nem hiába a tavasz a kedvenc évszakom.

Az egy dolog, hogy utálom a kánikulát, fizikailag is nehezen viselem a rettentő hőséget, de a borongós, szürke téli napok is meggyötrik a lelkemet. Régebben még arra is rávetemedtem, hogy egy-egy különösen sötét, hideg hét után elbaktassak egy közeli szoláriumba és álldogáljak egy kicsit a melegben, mert már a puszta fénytől jobban éreztem magam, akármennyire káros is bőrömre.

A jó idő és napfény tovább pumpálta az életkedvemet és rögtön hétfőn, miután felvettem a Nagyot az oviból, az első útunk a párszáz méterrel arébb található könyvtárba vezetett.

Nagyon ideje volt, hogy végre beiratkozzunk, mert a Li*riben már lassan annyit költünk, hogy az év végi kimutatásban külön oszlopa van a családunknak az excel táblában, de külföldön élve ez nem annyira egyszerű.

Elsősorban amiatt, mert megrögzötten olyan helyet kerestem, ahol van magyar nyelvű szekció is – az életben nem gondoltam volna, hogy mennyire elrugaszkodott gondolat ez a szomszédos országban, számottevő kisebbséggel – de sajnálatos módon csak a magyarok közösségi házában vagy az egyetemi könyvtárban vannak elvétve magyar nyelvű könyvek.

Mivel kimondottan a lányok nyelvtanulása miatt szerettem volna anyanyelvű irodalmat, ezért a fenti két opció nem hozott annyira lázba, elvégre a Révay lexikonnal talán ráérnek majd megismerkedni akkor, ha kinőnek a kiscsoportból, így kénytelen voltam kompromisszumot kötni.

Egy sima horvát könyvtárra esett végül a választás, ami az ovitól gyalogtávolságra található és óriási, gyerekeknek szóló szekciójuk van, így aztán itt váltottuk ki a tagságot. A Nagyot annyira lázba hozta a dolog, hogy a bőség zavarában azt sem tudta hirtelen, hogy mit válasszon magának először, a hagyományos mesekönyvek mellett egy természeti jelenségeket bemutató és persze az érdeklődési körében listavezető vulkános könyv is bekerült a táskámba.

Miközben a polcok között nézelődött és a könyvtáros nénikkel csacsogott, újfent rádöbbentem, hogy mennyire nagyon hasonlít rám. Nem csak külsőre, hanem a személyiségének minden egyes aspektusa, egészen a legapróbb gesztusokig.

Ha nem tudnám, hogy a férjem is közreműködött a dologban, akkor simán tálalhatnám úgy, hogy szeplőtelen fogantatás volt.

Nem csak nekem tűnik fel a hasonlóság, anyukám is többször megjegyezte már, hogy már-már déjà vu érzése van, amikor figyeli, mert egy az egyben úgy viselkedik, ahogy én ennyi idősen.

A férjem pedig szó szerint úgy fogalmazott, hogy „you’re not even two sides of the same coin, you’re the same side of the same coin. It’s a special Hungarian coin with only one side.”

A jóisten mentsen meg minket a kamaszkortól, mert vagy remekül át fogom tudni érezni a problémáit vagy előbb-utóbb megöljük egymást, de őszintén remélem, hogy a folyamatosan fejlődő birkatürelmemnek hála az előbbi verzióval fogjuk túlélni azokat az éveket.

A hét többi része a szokott módon zajlott, de azért azt észben tartottam, hogy pénteken nemzeti ünnep lesz, ami ugyan itt nem munkaszüneti nap, de mégis szerettem volna megemlékezni róla. Akárhogy gondolkoztam, egyszerűen nem jutott eszembe, hogy hová pakoltam el a kokárdákat, így végül csütörtökön nekiálltam és három különböző színű selyemszalagból varrtam egyet a lányomnak.

Nagyon tetszett neki az elkészült mű, ízlelgette a „kokárda” szót és persze arról is beszéltünk, hogy mi miatt annyira jeles ünnep március 15-e a magyarok számára. Aztán persze amilyen szerencsénk volt, péntek reggel otthon maradt a nemzeti színű kitűző – már majdnem az ovinál jártunk, amikor észrevettük -, ettől aztán keserves sírásba kezdett a gyerek, de jobb ötletem nem lévén megígértem neki, hogy ha szeretné, hétfőn is felszúrhatjuk majd a pólójára.

Végül aztán erre nem volt szükség, mert az ünnepnapra tekintettel az oviban is készültek mindenféle foglalkozással a kicsiknek – még kokárdát is készítettek maguknak papírból! A legaranyosabb viszont egyértelműen az volt, ahogy közösen és egyesével is elszavalták a Nemzeti dalt, amit az óvónénik videóra is rögzítettek, így délután mi is megnézhettük a kis forradalmárok verselését.

Annyira cuki volt a lányom, ahogy komoly arccal, erősen koncentrálva mondja egyik sort a másik után, hogy már vagy százszor megnéztem a kis filmet. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ennyi idősen pár óra alatt megtanulta a teljes első versszakot és ügyesen el is szavalta a kamerának!

Őszintén szólva kissé meg is lepődtem, hogy a verstanulás ennyire lekötötte, mert mostanában azzal van a leginkább elfoglalva, hogy nemsokára itt a szülinapja („anya, én már készen állok, hogy négy éves legyek!”), úgy tervezgeti, mintha az esküvőjére készülne. Fogalmam sincs, hogy hány meghívottnál tart már képzeletben, mennyi és milyen ízű torták(!) lesznek, mit fognak majd csinálni és úgy egyébként mennyire nagyon jól fogják mindannyian érezni magukat. (Érdekes módon arról nem sok szó esik, hogy milyen ajándékokat szeretne, de talán így is van ez rendjén.)

A végén tényleg oda fogunk kilyukadni, hogy valami lagzihelyszínt kell majd neki kibérelni, hogy elférjen az a sok ember, akiknek hétről hétre egyfolyában a szülinapjáról beszél. Bízom benne, hogy két hónap múlva már megelégszik az ovis (és néhány közelebbi bölcsis) pajtásával is, mert ekkora banzájt azért csak nem fogunk tartani.

Mindenesetre a legeslegjobb ovis barátjának az anyukájával letárgyaltuk, hogy szombaton este együtt megyünk négyesben bábszínházba, ez legalább egy kicsit elterelte a gondolatait a „közelgő” szülinapról. A Kicsi aznap egészen jó kedvében volt, így ők az apjával ketten itthon maradtak, amíg mi a Naggyal a nyakunkba vettük a várost, hogy megnézzük a „Đuro maci az oviban“ előadást.

Borzasztóan aranyosak voltak a gyerekek, ahogy egymás mellett, kézenfogva ültek a nézőtéren, pusmogva kommentálták a történteket és őszintén mondhatom, hogy nekünk felnőtteknek is nagyon tetszett a műsor. Mindent elmond, hogy a kicsik egyetlen kritikája az volt, hogy nem volt elég hosszú, ők nagyon szívesen nézték volna még tovább is.

Hazafelé két megállóval hamarabb leszálltunk a villamosról, mert a két gyerkőc nem akart még elszakadni egymástól, így egy darabig együtt sétáltunk a szombat esti sötétben, mielőtt elváltak útjaink és mindannyian hazamentünk.

Vasárnapra megint kaptam egy kis rögtönzött kimenőt, egy thai masszázs szalonba voltam hivatalos a délelőtti órákban.

A múlt heti munkahelyi találkozó nyitotta fel a szememet, hogy tavaly a születésnapomra egy nagy értékű utalványt kaptam a kollégáimtól ajándékba, ami egy évig érvényes és mivel nemsokára megint egy évvel idősebb leszek, nem akartam eltékozolni a meglepetést.

Már a hét közepén elkezdtem nézegetni a rendkívül elit, belváros hely honlapját, hogy mégis mire jelentkezzek be, mert kínálnak mindent, mi szem-szájnak ingere.

A Kicsi folyamatos cipelésétől és úgy általánosságban is annyira ramaty állapotban van a hátam, olyan rengeteg csomó van a lapockáim között és a vállaim alatt, hogy ahhoz képest az Alpok domborzati térképe kutyafüle.

Éppen ezért a mélyszöveti masszázst egyből elvetettem, mert nem volt kedvem egy hétig sírni utána a fájdalomtól, de még a sima thai masszázzsal kapcsolatban is megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha összehajtogatnak és aztán úgy maradok?

Végül egy könnyedebb, olajos, teljes test masszázsra neveztem be, de meg kell mondanom, hogy ez sem volt piskóta – egészen hihetetlen, hogy egy nálam harminc centivel alacsonyabb, pöttöm kis nő olyan bivalyerős, hogy erőlködés nélkül felemel az asztalról –, de még így is nagyon jól éreztem magam, igazán feltöltött és ellazított ez a hatvan perc kényeztetés.

A gyerekek déli alvása után anyósomékhoz voltunk hivatalosak ebédre, én balga gondoltam magamban, hogy micsoda kikapcsolódás lesz ez a családi összejövetel is, de náluk viszont – legnagyobb bánatomra – csalódnom kellett.

A Kicsi ugyan eddig is elég durván matrica-baba volt, de most még saját magán is túltett, egészen egyszerűen már attól is elsírta magát, ha valaki csak felé nyújtotta a kezét, hogy elvegye tőlem. Egy darabig reménykedtem, hogy idővel feloldódik majd, hiszen eddig sem volt problémája sem Bakával, sem Dedával, de most csak szipogva fúrta az arcát a nyakamba, mászott utánam mindenhová, fizikai képtelenség volt bármennyire is eltávolodnom tőle.

Megszakértettem, hogy ez már biztosan a korában jellemző szeparációs szorongásnak köszönhető, így az ottlétünk alatt türelmesen dédelgettem, babusgattam, majd egy óra elteltével lemondtam róla, hogy valaki másnak átadjam és beletörődve lapátoltam be az időközben kihűlt levest és hideg sült húst, mielőtt megittam a hasonló hőmérsékletű kávémat.

Anyósomék ilyenkor mindig annyira sajnálkoznak, hogy nem tudnak segíteni, bárhogy is próbálkozunk, de ők is tisztában vannak vele, hogy elmúlik majd ez a korszak is, mint minden más és utána – a Nagyhoz hasonlóan – majd le sem fogják tudni magukról vakarni a legkisebb ugrifülest.

Addig is igyekszem minél gyakrabban mantrázni magamnak, hátha előbb-utóbb valóra válik: „én hidegen sokkal jobban szeretem a kávét, én hidegen sokkal jobban szeretem a kávét…”


Salty