Régóta gondolom, hogy *a férj* az egy külön állatfaj, de most már bizonyítékom is van rá.

Azzal kezdődött az egész, hogy bekrepált a ragasztópisztolyom. Ragasztópiszoly nélkül meg ugye lehet élni, csak nem feltétlenül érdemes, ezért a drága társam, szerelmem, a gyerekeim apja felajánlotta, hogy majd ő beszerez nekem egy újat.

Oké, legalább addig sem nekem kell ezzel foglalkoznom. Gondoltam, hogy úgyis akar valahonnan rendelni valamit, aztán hozzácsapja ezt is. Tök jó.

Tegnap hazajön – miután elment vadászni a csomagautomatához – és prezentálja a szerzeményt.

Nézem, nézegetem, forgatom, szép is, biztosan jó is, de csak nem bírtam ki, rákérdeztem:

– Nagyon tuti, köszönöm szépen, de tényleg Bosch ragasztópiszolyt kellett venni? Nekem simán megtette volna a Temus is…

Mert legyünk őszinték, azért ez mégsem az ipari forradalom reneszánsza, egyetlen funkciója van a cuccnak, egy könnyen olvadó ragasztóropit felmelegíteni pedig nem akkora kunszt, hogy ahhoz rögtön a németeket kelljen segítségül hívni, de a történetünk főhőse természetesen azonnal megmagyarázta a dolgot:

– Ugyan, ne viccelj! Ez csak egy sima ZÖLD Bosch, az meg gyakorlatilag olyan, mint a Parkside a Lidlből!

Ja jó. Akkor én kérek elnézést.

Szóval most van egy Bosch (de csak zöld!) ragasztópisztolyom. Különlegesnek érzem magam.

Salty