Már nem tudom hanyadjára találkozom azzal a „végtelenül szellemes” megjegyzéssel online, hogy a mai gyerekek hajtogassák csak, hogy six-seven, majd ha felnőnek, akkor rá fognak jönni, hogy ez bizony nekik is azt jelenti, hogy reggel hattól este hétig kőkeményen melózni kell!
Majd meglátják! – mondogatják baljóslóan, mint a kávézaccból jövendölő balkáni öregasszonyok.
Nekem meg ez az egész annyira visszás és rosszindulatú, hogy nem hogy viccesnek nem találom, hanem inkább sajnálom azokat, akik így gondolkodnak.
Mert mi másért akarná valaki, hogy a következő generációknak is ugyanolyan kőkemény élete legyen, mint amilyen nekik maguknak volt, ha nem a saját nyomorukat akarnák továbbadni? Ha nem arról szólna ez az egész, hogy nekem nehéz, ezért dögöljön meg a te tehened is?
Ez pedig végtelenül szomorú.
Lehet, hogy én nem nőttem még fel eléggé vagy csak túl jó a memóriám, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, hogy milyen volt, amikor én voltam ennyi idős.
Nekünk is megvoltak a magunk hülyeségei és mi is abban a hitben keltünk fel minden reggel, hogy már régesrég megfejtettük a világot, mindent tudunk és mindig nekünk van igazunk.
Előttem van, amikor 13 évesen meg voltam róla győződve, hogy én vagyok a következő Honey Daniels, trottyos gatyákban jártam és vártam, hogy elég idős legyek ahhoz, hogy 50 cent felhívjon és felajánlja, hogy a háttértáncosa legyek.
(Utána meg ebben a cuccban fogtam magam és elmentem a délutáni zongoraórámra Csajkovszkijt játszani, de ez mellékes.)
Hát nem mi voltunk az a generáció, aki egyfeszt a „ne nézz bele”-féle rendkívül értelmes elfoglaltságokkal töltötte az idejét? Nem mi mondogattuk, hogy „keresett a Feri”?
40-50-60 évesen könnyű felállni a piedesztálra és elbábozni, hogy mi úgy születtünk, hogy volt tizenöt év munkatapasztalatunk és már az oviban is egy felelősségteljes felnőtt volt a jelünk, de azért nézzünk bele néha a tükörbe is – mi nem csináltunk soha semmi baromságot?
Atyavilág! Annak az egynek örülhetünk, hogy akkoriban még nem láttunk mindent viszont az interneten!
Igen, elhiszem, hogy a six-seven-özés idegesítő (bár valószínűleg ez a célja) és igaz az is, hogy objektíven nézve egy értelmetlen hülyeség. Pont annyira, mint ezer más dolog, amiket mi vagy a korábbi generációk hajtogattak évtizedekkel ezelőtt.
Attól még, hogy egy kistinit most éppen ez szórakoztat, még egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy munkakerülő, lusta léhűtő lesz belőle.
Meg amúgy is, csak abból lehet értékes ember, aki mindenért vért izzadt az élete során?
Az pedig, hogy sokan ezt a saját gyerekeiknek, unokáiknak kívánják, mert azt tartják kívánatosnak, hogy gebedjenek bele ők is a munkába, pont úgy, mint a felmenőik, egészen szánnivaló.
Miért a mostani kamaszoknak kellene felnőve azt az adósságot törleszteniük, amit nem is ők halmoztak fel?
Ez az a mentalitás, ami visszafogja az emberiséget.
Nem inkább azért kellene drukkolnunk, hogy minden generációnak egyre könnyebb és könnyebb legyen, hogy fejlődhessünk, hogy javuljon az életszínvonal, hogy ne kelljen senkinek negyven évig tizenkétóráznia?
Hol tarthatna a világ, ha nem akarnánk folyton mások jószágait is holtan látni?
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
A six-seven-nek én sem hallottam még ezt a magyarázatát, a gyerekek, akik rendszerint csinálják, nem tudták elmondani, hogy mit jelent, és mi benne a poén. (Engem ezért zavar leginkább, hogy csinálják!)
Abban nagyon igaza van Murmur-nak, hogy a munka kezd egy nemkívánatos, szar, túl kell élni valahogy dolog lenni, pedig szerencsés esetben élvezhetnénk is. Sajnos felnőtt egy olyan generáció is, akiket a munkavállalók kizsigereltek, és ez a tendencia itthon még mindig elég erős. Így aki élvezettel, lelkesen beleugrik huszonévesen, 10-15 év múlva már a kiégés szélén áll. Emiatt sokan próbálnak “okosban” gazdagodni, a kevés munkával sok pénz a cél, az a menő, akinek ez összejön.
A dögöljön a szomszéd tehene nagyon mérgező, de sokan nem kívánnak rosszat az utódaiknak, simán csak irigykednek rájuk, hogy nekik mennyivel könnyebb, jobb. Ez is nagyon káros, nálunk komoly gondot okoz a kötődésben!
A mostani nagy jóléttel meg az a bajom, hogy a jövő generációk kárára élünk ilyen remekül. Csak ezt (túl) sokan nem akarják tudomásul venni. 😦
KedvelésKedvelés
Nekem nincs bajom a munkával, ha az értelmes és eredménye van. Nem vagyok biztos benne, hogy a “könnyebb élet” nem éppen most jár csúcsra a világnak ezen a táján.. Soha még egyetlen generációt sem szolgált ki még ennyire a technika, az ipari fejlődés szerintem. Hová lehet ezt még fokozni? Egyáltalán kell-e még ezt fokozni?
Ha valakinek egyáltalán nincs hasznos elfoglaltsága céltalanná válik az élete.
Néha eszembe jut az engem felnevelő anyai nagymamám mondása: “Aki nem dolgozik, az az ördöghöz imádkozik”. A sok deviáns, drogos, kallódó fiatal, aki nem találja a helyét a világban. Talán ott csúsztak félre a dolgok, hogy a munka egy rémes, elkerülendő, kibírhatatlan dolog lett. Pedig szerintem pont a munka az ami nem csak megélhetést biztosít, hanem tartást, önbecsülést, fegyelmet és belső békét ad.
Engem úgy neveltek, hogy mindig törekedni kell a hasznos életre, az energiáimat hasznos dolgokba kell csatornázni, kreatívnak, építőnek kell lenni. Nem volt ez rossz élet, a semmiről a valamire jutni, három gyereket felnevelni, minden lehetőséget megragadni a család boldogulása érdekében reggel hattól este nem hétig, inkább 10-ig helyt állni amiben kellett.
A six-seven értelmetlenségére sok magyarázatot hallottam már, de a reggel hattól este hétig dolgozni jelentést még nem. Szerintem szellemes, bár tényleg meg lehet rajta ütközni. Pedig az szerintem nem akkora baj, ha reggel hattól este hétig úgy tudjuk magunkat elfoglalni, hogy büszkék vagyunk a nap végén arra, amit aznap megcsináltunk.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ennek amit mondasz megvan az a hátránya is h felnőtt egy olyan mit egy több generáció is aki nem tud pihenni, lazítani. Mert mindig minden pillanatban valami az a belső késztetése h valami értelmeset,alkotót,maradandót kell csinálnia. Pedig pihenni, kikapcsolódni ugyanolyan fontos és nem kellene emiatt bűntudatot érezni. És igazad van a léhaság marha káros, sőt egyenesen rossz, az életnek kell h legyen célja, törekedni a jobbra de nem kellene megszakadni sem benne.
KedvelésKedvelés
Ha az olvasás, fim- színház nézés, kirándulás, tengerparton sétálás/gyönyörködés a nyugágyról a látványban, úszás, séta a világ különböző helyein, múzeum látogatás, beszélgetés a barátnőkkel /sajnos most már a férjemmel csak egyoldalú társalgást lehet folytatni, mióta meghalt/, beszélgetés a gyerekekkel, unokákkal, regény- elbeszélés- próza írás is “valamit csinálás” kategória, akkor valóban csak akkor pihenek, ha alszom. 😉
KedvelésKedvelés
Nem erre gondolt szerintem ToZorka.
Nagymamán pl sokat tévézett, közben vagy kötött, vagy diót tört, vagy borsót pucolt. 🙂 Nincs is ezzel semmi gond. De anyósom pl képtelen ezek bármelyikére, szerintem “bálba” (=falusi akármilyen rendezvény) is csak úgy ment, hogy közben ügyelt a folyamatos süti-ellátásra, vagy körbejárt, hogy mindenki (más) is(?) jól érzi-e magát, és most is kifejezetten irritálja, ha a gyerekeim nem rohannak segíteni bármiben (akár a szerintünk felesleges tennivalókban), mert olvasnának. Ő az, aki a Karácsony meghitt pillanatában elkezdi összeszedni a papírt (és azt is kidobja, amit mi még újrahasználnánk), az ünnepi asztalhoz nem ül le, mert folyton valamit igazgat az asztalon, vagy azt nézi, hogy mi hiányzik még, stb. Tényleg képtelen lazítani, és ez már az alvására is kihat, tehát ő még akkor sem tud már lazítani! 😦
KedvelésKedvelés
Nem ismerem anyósodat, csak általánosságban írom, saját példámból kiindulva, hogy az idősödéssel nehéz megélni, hogy sorban elveszíti az ember a felnőtt életében betöltött szerepeket.
Már nem vagyok feleség, nem vagyok kolléga, nem vagyok főnök, nem vagyok tanácsadó, nem vagyok mentor, nem vagyok diák, nem vagyok testvér, igen korlátozott mértékben vagyok szülő /50 év fele járnak a gyerekeim/, igen korlátozott mértékben vagyok barát /tíz házaspárból álló baráti körünkből többen meghaltak már, többen súlyos betegek, többen elköltöztek külföldön élő gyerekeikhez, másokat olyan súlyos gondok nyomasztanak, amiket megélni is nehéz nekik, nem akarnak beszélni róla ezért megszakadt a kötelék/, igen korlátozott mértékben vagyok rokon /nagynénéim, nagybátyáim meghaltak, rengeteg unokatestvérem közül is sokan meghaltak, vagy külföldön élnek és megszakadt régen a kapcsolat/ egy unokatestvéremmel tartom a kapcsolatot. Már csak egy szerepem maradt: a nagymama szerep.
Ahogy az élet elveszi sorban a betöltött szerepeket, amik meghatározták a mindennapjainkat és az önazonosságunkat, nehéz “talpon maradni”, hasznosnak és fontosnak érezni magunkat.
Anyósod is csak azért vette fel valószínűleg ezt a szerepet /vagy most idősen, vagy már fiatalabb korában/, mert ebben találta meg a fontosságát, a hasznosságát.
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos, amit írsz, nyilván ezek nehéz helyzetek. Igyekszünk fenntartani a nagymama szerepét, de a többire nincs ráhatásunk.
Sajnos ő úgy lett nevelve, hogy restnek lenni bűn, és mindenfajta ma pinehésnek, kikapcsolódásnak mondott dolog restség volt a falusi életben. Ebből nagyon nehéz kilépni, és úgy sejtem nincs egyedül a problémával.
KedvelésKedvelés