Nem mondanám, hogy ezen a héten levettük a lábunkat a gázról – szó szerint és átvitt értelemben sem.

A kellemes 30 fok körüli időjárás (off topic, de hihetetlen, hogy ott tartunk, hogy a 30 fok mellé már a kellemes és hűvös jelzők társulnak) sajnos csak vasárnapig tartott ki, másnap már megint melegedni kezdett a levegő.

Hétfőn ugyan pont szabin voltam, de mivel 34 fokot jeleztek előre, nem mertem bevállalni az eredetileg erre a napra tervezett állatkerti látogatást. Aki járt már a Nyíregyházi Állatparkban (aki még nem, az feltétlenül menjen el!), az tudja, hogy még az ‘egész napos program’ kifejezés sem állja meg teljesen a helyét, mert mi többször is jártunk már úgy, hogy az utolsó néhány kifutót szinte futtában néztük meg, hogy minden beleférjen zárásig, ezért a 30+ fokban nem tartottam valami remekbeszabott ötletnek, hogy reggeltől estig odakinn legyünk, még úgy sem, hogy az állatkert egy erdő közepén van.

Arról már nem is beszélve, hogy én biztos voltam benne, hogy hiába bizonygatja, anyukám fizikailag nem lenne képes kibírni ennyi gyaloglást, de neki persze ezt nyilván nem mondtam, hanem simán csak a hőségre hivatkozva sztornóztam a terveket.

Helyette inkább az előző években már megszeretett közeli helyszínt és programot választottuk: megint elmentünk megnézni az ürgéket!

Ezúttal is készültünk nekik napraforgómaggal, de az amúgy is homokos élőhelyükön most olyan pusztító szárazság és szinte perzselő forróság volt, hogy egyetlenegy kis állatkát sem láttunk a felszínen. Tuti, hogy mind a föld alatti üregeikben próbálták átvészelni a kánikulát.

Mi sem maradtunk sokáig, a lányok kifutkározták magukat kicsit a játszótéren, homokoztak egy keveset a többi jelenlévő gyerekkel, aztán felvittem őket a tábor bejáratánál álló kilátó tetejére és már indultunk is haza.

A Kicsinek is mennie kellett aludni, na meg azt sem szerettem volna, ha bármelyikünk is napszúrást kap, így hétfőn ezzel a pár óra “idegenbeli” programmal kellett beérniük.

De sebaj, a pocskolda a kertben egyébként is milliószor klasszabb program volt a számukra, így nem vesztettek vele semmit, hogy a környéken kolbászolás helyett inkább otthon maradtunk.

Azzal az egyetlen probléma az volt, hogy mivel semmilyen árnyék nem lógott be a medence felé, délután 4-5 előtt nem engedtem őket fürdeni (az 50 faktor se mindenható), így jobb híján benn a házban kellett elfoglalniuk magukat.

Keddtől már dolgoztam, de kész szerencse, hogy az augusztus nálunk mindig eléggé uborkaszezon a cégnél, mert hiába mentünk házhoz a gyerekfelvigyázásért, nem nagyon tudtam úgy igazán elvonulni melózni.

Anyukám már nem érzi biztonságosnak a vezetést, ezért amikor tavaly év végén lejárt a jogsija, úgy döntött (abszolút helyesen!), hogy már nem újítja meg, így nem tudtak a lányokkal hármasban sehová elmenni, de a hőség miatt még ki az udvarra is csak limitáltan.

Egy fedél alatt pedig igyekszik az ember másik helyiségbe félrehúzódni, elvonulni, de a gyerekek úgyis mindenhol megtalálnak.

Nagyinál értelemszerűen nem érzik magukat annyira otthon, mint mondjuk Bakáéknál, ahová sokkal gyakrabban járnak, szóval természetes, hogy elsősorban tőlem várják az iránymutatást, de az is közrejátszik, hogy anyukámon is látom, hogy már nincs elég energiája hozzájuk.

Úgy érzem, hogy ő úgy unokázna a legszívesebben, mintha színházba menne, nézné őket a partvonalról, de bevonódni már nem feltétlenül akarna.

Az ilyen korú gyerekek viszont a társas, közös elfoglaltságokra buknak a leginkább, azt értékelik igazán – az enyémek legalábbis biztosan.

Azt hiszem szerdán történt, hogy Nagyi készült ki a kertbe, hogy leszedje a paradicsomot és az uborkát, a lányok pedig szerettek volna vele tartani. Mivel az uborka szúrós, összegyűjtöttek maguknak mindenféle húsforgató csipeszt és nyeles szűrőt a konyhából, hogy majd azokkal intézik a dolgot, mire anyukám nevetni kezdett, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, inkább megcsinálja ő egyedül, mert így sosem fognak végezni.

Erre megkérdeztem tőle, hogy siet-e valahová, mert ha nem, akkor hagyja, hogy részt vegyenek ők is benne, mert nekik ez állati nagy buli és sosem fogják elfelejteni, hogy megengedte nekik az eszközökkel való bohóckodást.

Végül persze kötélnek állt és amúgy nem is tartott olyan sokáig a közös szüretük, de a lányok így is magukon kívül voltak a boldogságtól, még a Kicsi is egész este a nagyanyját puszilgatta és minden kérdésemre az volt a válasza, hogy majd “az ő Nagyikája” jön és odaadja/megoldja/megöleli stb.

Nem tudom, hogy tényleg így van-e és valami korosztályos dolog lehet, hogy az óvodás korú gyerekekkel töltött MINŐSÉGI idő (tudom, hogy elcsépelt kifejezés, de nem jut jobb az eszembe) ennyire „hálássá” teszi őket – de a mi esetünkben az mindenképp igaz, hogy Nagyi borzasztóan könnyen magába tudná bolondítani őket, ha lenne energiája nap, mint nap foglalkozni velük.

Vagy ideje. Mert főzni minden egyes nap kell, hiába mondtam neki többször, hogy miattunk nem szükséges, hogy legyen mindig főtt étel vagy legalább ha már csinálja, akkor főzzön meg két napra, úgy hátha több szabadideje marad unokázni.

A lányok vele akarnak játszani, nem azért jöttünk, hogy nézzük, ahogy a konyhában robotol (hiszen még azt sem engedi, hogy segítsek neki, mert ő akar kiszolgálni minket).

Mindenesetre a hét hátralévő részében vagy az otthoni homokozóban és a medencében játszottak vagy odabenn társasoztak/babáztak a gyerekek – egészen péntekig, amikor ismét teleraktuk az autót és elindultunk hazafelé.

Eredetileg csak szombaton terveztem volna visszaindulni, de eszembe jutott, hogy a tíz napos autópályamatricánk péntekig érvényes, szóval az az egy plusz nap már igazán nem jelentett sokat és így új matricát sem kellett vennem.

Anyukám az elmúlt hónapokban telepakolt egy fél fagyasztóládát mindenféle gyümölccsel (ők nem szeretik a cseresznyét, a szilvát és a málnát sem különösebben) és persze zöldségekből is annyit küldött haza velünk, hogy alig fértünk be a csomagtartóba, pedig nem teli kocsival érkeztünk.

Nagyon hosszú és fárasztó út állt előttünk, de ennek ellenére vártam, hogy belekezdjük, mert nekem és a lányoknak is hiányzott már a férjem, na meg persze vágyik az ember vissza a saját életterébe is.

Az utazásunk első részében olyan erős szél fújt, annyira rossz volt vezetni, hogy szabályosan kellemetlenül éreztem magam, nem is mertem csak max. 100-110-zel menni, mert minden alkalommal, amikor elmentem a belső sávban egy kamion mellett, a szélárnyékból kiérve olyat dobott rajtunk a szél, hogy már majdnem féltem.

Rengeteg időt elvesztettünk így, mert csak akkor tudtam (mertem) rendes utazósebességre váltani, amikor már magunk mögött hagytuk az észak-keleti szeles ficakot és az összesen több, mint 150 km, a teljes út negyede volt.

A lányokra megintcsak egy szavam sem lehetett, ezúttal a babáikat is maguk mellé vették a hátsó ülésre és órákig szépen szerepjátékoztak velük, de nem fogok hazudni, az út második felében már a tablet és a mesék is előkerültek. Nem érzem magam olyan húdejól attól, ha a képernyőhöz kell folyamodnunk, de miután egyedül voltam velük és már másodjára nyomtunk le ~700 km-t hármasban az autópályán 10 napon belül – elkönyveltem szükséges rossznak és inkább túlléptem rajta.

Azt viszont már-már lenyűgözőnek tartom, hogy ismét sikerült az összes pisiszünetet szinkronizálnunk és mindig mindannyian tudtunk produkálni valamit, amikor megálltunk, így nem kellett hat részletben pihenőt tartanunk.

Meglepő, de pozitív fordulat volt, hogy a GPS az M0-s helyett Budapesten keresztül vitt minket ki az M7-re: már ezer éve nem voltam a pesti oldalon!

Bár az M3 bekötőtől PTSD-m van, de tök jó volt kicsit szétnézni a Városligetben (milyen király, hogy már hőlégballonozni is lehet!) és végiggurulni az Andrássy úton, majd át a Dunán mielőtt visszatértünk az autópályára.

Nagyon nehezemre esett a vezetés, most is megállapítottam, amit az előző években is: nekem 500 km a lélektani határom, utána már rohadtul unom az egészet, az utazást és csak simán az autóban létet is, szóval kb. idegrendszeri orgazmusom lett, amikor végre-valahára leparkoltam a társasházunk előtt.

Délután fél négy körül érkeztünk meg, ezért arra számítottam, hogy még jó egy óra, amíg a férjem is hazaér a melóból, de meglepett minket! Alig értünk fel a lakásba az első adag holmival, már ő is ott toporgott a lépcsőházban!

Nagyon cuki volt, hogy előző este nekem és a lányoknak is külön főzött, hogy mindenki a kedvencét ehesse, rögtön, amint megérkezünk, de a rengeteg hozott zöldség és gyümölcs így is komoly logisztikai problémát okozott.

A mi fagyónkba nem tudtuk az összeset betenni, ezért mindenféle kreatív megoldással elkezdtünk felhasználni mindent, amit tudtunk. Már aznap sütöttem egy joghurtos-málnás sütit, de a hétvégén lett két adag töltött paradicsom, két szilvás pite és gyümölcsös jégkrém is a sok-sok kincsből.

Szombatra azt találtuk ki, hogy bepótoljuk az állatkertezést és négyesben elmegyünk a mi helyi parkunkba, ami jóval kisebb (egészen pontosan ötször!), mint a nyíregyházi, ezért esélyes, hogy még a hároméves is kibírja ébren a párórányi látogatást.

Reggel rögtön a nyitásra odamentünk, hogy még a déli hőség előtt megnézzünk mindent és azt kell mondanom, hogy remekül éreztük magunkat! Nem volt éppen valami hűde kellemes idő, lehetett volna vagy 8-10 fokkal kevesebb, de így is nagyon klassz volt megint négyesben programozni.

Dél után valamivel már haza is értünk, a nap hátralévő részét pedig a családom teljesen szabaddá tette a számomra! A lányokat az apjuk átvitte Bakáék lakásába, hogy egy kicsit felfrissítsék a kecót és kitakarítsanak, mielőtt a nagyszülők hétfőn hazaérkeznek, így én magamra maradtam itthon.

Háát, nem mondom, hogy nem esett jól vénásan adagolni a testembe a csendet. Baromira élveztem, hogy egy kicsit egyedül lehetek.

A férjem – teljesen váratlanul ugyan – de ezt a remek szokását vasárnap is folytatta. Aznap csak annyi volt a terve, hogy a gyerekekkel elmennek venni ezt-azt Baka és Deda hűtőjébe, hogy ne a semmire jöjjenek haza, de útközben észrevette, hogy a városi sportcsarnokban éppen a junior torna EB zajlik, ezért megálltak, vett három jegyet és bementek bámészkodni.

A lányok (még a Kicsi is!) totális extázisban figyelték, hogy milyen akrobatikus mutatványokat csinálnak a tornászok, a Nagy pedig annyira beleéllte magát a szurkolásba, hogy utána két napig másról sem lehetett beszélni vele. (Ha nem tudtátok volna, a tornászok a legmenőbbek, náluk csak az artisták a trapézon menőbbek, de csak azért, mert az sokkal veszélyesebb és cirkuszban dolgozni amúgy is a legkirályabb munka az egész világon.)

A váratlan délutáni magányomat arra használtam fel, hogy szilvás pitét süssek (rögtön kettőt, hogy anyósoméknak is jusson egy másnap, amikor hazaérnek) és utolérjem magam a legfrissebb sorozatom részeivel.

Kellett is ez a pár óra nyugi, mert jövő héten újraindul a home office-os daráló, de semmi gond, már úgyis csak két hét van hátra a nyárból!

Most kell jól megnyomni a végét! 😉

Salty