Olyan csodásan indult a múlt hetünk, hogy csak na! Legalábbis számomra, mert mégiscsak elég ritkán van olyan több egymást követő nap is a kalendáriumban, amikor megengedhetem magamnak, hogy elfeledkezzek arról, hogy kicsi gyerekeim vannak.
Hétfőtől kezdődően pedig gyakorlatilag ez volt a helyzet, mert onnantól kezdve, hogy a lányok felébredtek, az apjuk kitessékelte őket a hálóból, hogy én még alhassak egy keveset, mielőtt becsengetnének a melóba és le kellene ülnöm a laptop elé.
Nem akarok izélni, én tényleg nagyon gyakran kapom ágyba a kávét (hétvégén szinte mindig, mert olyankor ha már ébren vagyok sem akaródzik kikászálódnom az ágyból, a férjem meg fetrengeni utál), de azért az elég menő volt, hogy reggel nyolc előtt 15 perccel, beklaffogtam pizsamában a dolgozószobába, lehuppantam a forgószékre, majd valamelyik gyerekem megjelent egy tálcával, amin a reggelim volt, a másik pedig a kávémat hozta.
Sőt, csak hogy tovább borzoljam a kedélyeket, amikor valamelyik munkanapomon egy SOS probléma miatt nem tudtam kimenni az étkezőbe, hogy együtt együnk, akkor az ebédet is ilyen módon szervírozták nekem és a negyedév legcukibb díját tutira az zsebelte be, amikor egy-egy konyhai kendővel a kezükben a lányok azon tanakodtak mellettem, hogy melyiket terítsék a combjaimra és melyiket akasszák a nyakamba, mintha legalábbis valami kézzeltépős homárlakomára készültem volna.
Ezeken az interakciókon kívül viszont teljesen magamra voltam hagyva és kis túlzással pont úgy tudtam dolgozni, mintha benn az irodában ülnék.
Ők hárman elmentek bevásárolni, megfőztek, összetakarítottak, kimostak, kivasaltak, ágyneműt cseréltek, én pedig most napokon keresztül tényleg csak azzal tudtam foglalkozni, amiért a munkaidőmben fizetnek: dolgoztam.
Nagyon jól esett az elmúlt hetek rohantempója és váltott műszakjai után egy kicsit lelassítani és egyszerre csak egyfelé figyelni, szerintem milliószor hatékonyabb is voltam így, csak hát az egyfelé figyelést valószínűleg kicsit túlzásba vittem.
Az történt ugyanis, hogy annak megingathatatlanul a tudatában voltam, hogy a nyaralásunk július 9-től van lefoglalva, ahogy abban is szentül hittem, hogy ez egy szép pénteki napot jelent.
Hallgattam, ahogy a férjem a teljesen bezsongott Naggyal együtt számol visszafelé, hogy “igen, holnap már végre összepakolhatod a ruháidat”, de nem szóltam semmit, gondoltam, biztos csak időben el akar mindent rendezni, hogy ne az utolsó nap kelljen.
Kedden, vacsora közben azért csak rákérdeztem, hogy hogy-hogy szerdán már telerakjuk a kocsit, nem lesz baja a cuccoknak a melegben két napig az autóban?
Elég meggyőző lehettem, mert még a férjem is elgondolkodott, aztán még szegény gyerekkel is megbeszélte, hogy mégiscsak az lenne a legjobb, ha csak holnapután pakolnának össze és végül ebben is maradtunk.
Másnap délelőtt én ismét nagyban dolgoztam otthon, ők közben elmentek venni ezt-azt az útra, amikor a férjem felhívott, hogy az oké, hogy kilencedikén indulunk és az is oké, hogy ma szerda van, de nézzek már rá a naptárra, hogy mégis, a július hónap hanyadik napját írjuk?
Fú bakker, hát ránéztem és teljesen lefagyott az agyam, újra kellett indítanom az egész rendszert, annyira megborított ez az új információ!
Nem elég, hogy azt hittem, hogy még van egy teljes napunk készülődni, de a melóval is úgy kalkuláltam, úgy osztottam mindent el, hogy a csütörtököt még munkanapnak vettem, ezért igencsak bele kellett húznom, hogy befejezzem a tennivalóim valami értelmesnek mondható időpontig, hogy még pakolni is legyen időm.
A Nagy közben már annyira csúcsra járatta az izgalmakat, hogy szó szerint belázasodott.
Ez egyébként egyértelműen az apja génje, neki minden nagyobb utazás előtt hőemelkedése van már gyerekkora óta, az esküvőnk előtt meg konkrétan annyira izgult, hogy full lázas volt.
Mivel azonban nem voltunk ezer százalékig biztosak abban, hogy ez a hirtelenjött láz tényleg csak izgalom, ezért feltételes módba helyeztük az indulást annak függvényében, hogy másnap reggel mire ébredünk.
Csütörtökön a gyereknek végül már semmi baja nem volt, ami azért várható volt annak tekintetében, hogy tényleg semmilyen más tünete nem volt, még csak az orra sem folyt, így bedobáltuk még a maradék holmikat és elindultunk.
Megmondom őszintén, most tényleg úgy utaztam, mint egy „passenger princess”, mert a világon semmivel nem járultam hozzá ahhoz, hogy minden készen álljon a nyaralásra.
Mivel most először mentünk négyesben kempingezni, tudtuk, hogy a meglévő sátraink kicsik ennyi embernek, ezért a lányok az apjukkal még új sátrat is vettek a héten, persze azon túl, hogy a garázsba is el kellett menniük összeszedni a többi szükséges cuccot (matracokat, kempingasztalt és székeket, hálózsákokat, utazós hűtőt stb.), miközben én békésen melóztam a klimatizált irodánkban otthon.
Élelmiszerből is bevásároltak mindent, amire szükség lehet, így nekem már tényleg csak annyi dolgom maradt, hogy átnézzem a Nagy önállóan bepakolt hátizsákjában a ruhákat, valamint összecuccoljak a húgának és magamnak.
Így indultunk útnak csütörtökön a Kicsi délutáni alvasidejének kezdetén, azzal a nem titkolt céllal, hogy majd az autóban elpilled útközben és végül sikerült is valamivel több, mint egy órát aludnia.
Szavunk sem lehet egyikőjükre sem, a Nagy is szuperül nézelődött, beszélgettünk mindenféléről és barchobáztunk sutyorogva, amíg a testvére aludt, így nagyon gyorsan eltelt az öt órányi kocsikázás.
Ilyenkor, amikor több órányi autóutakat lehozunk egyetlen hiszti és nulla percnyi képernyő nélkül, akkor azért eszembe szokott jutni, hogy az, hogy évek óta szívunk az oviba és vissza napi kétszer biztos megedzette őket arra, hogy kibírják az ilyesmit.
Már régóta beszélgettünk róla, hogy amikor lehetőségünk lesz rá, akkor biztosan visszamegyünk Ausztriába az egyik Wolfgangsee melletti kempingbe, mert amikor 8 (talán 9?) évvel ezelőtt a barátainkkal sátraztunk ott, akkor imádtuk minden percét és ez feltétlenül meg akartuk osztani a lányokkal is.
Idén jött el ennek az ideje, így lefoglaltunk egy parcellát az egyik kisebb, gyerekbarát kempingben a csodás, türkizkék tó mellett az Alpokban.
Csütörtökön a koraesti órákban meg is érkeztünk és mivel a férjemmel mi már kellően rutinosak vagyunk, kevesebb, mint egy órán belül már állt a sátor és minden holmink is az őket megillető helyükre került, így még egy gyors csobbanásra is jutott időnk a takarodó előtt.
A Kicsi nem akart fürdeni, én pedig este már egy picit hidegnek találtam a vizet, de az izgalomtól az egész testében vibráló Nagynak (és az apjának) a hőmérséklet természetesen nem okozott problémát.
Vele tényleg érdemes bárhová elmenni, mindennek annyira örül és a legapróbb dolog miatt is olyan lelkes, hogy teljesen feldobódik tőle az ember és a kedvéért még a 20 fokos vízben is hajlandó teljesen alámerülni, mert úgy kacag, hogy még a könnye is elered a boldogságtól.
Ezzel szemben a Kicsi én nem tudom, hogy milyen gyerek, mert ő mindent utál.
Nem akar fürdeni, nem akar papucsban lenni, nem akarja, hogy vizes vagy sáros legyen a lába és úgy általában minden piszlicsáré dolog miatt képes berágni…
Mi az apjával tényleg megértőek vagyunk, ha nem akar bemenni a vízbe, nyilván nem fogjuk megerőszakolni vele, majd eljátszik a parton, de azért arra sem vagyunk hajlandóak, hogy az egész nyaralásunkat az ő szeszélyei köré szervezzük, mert van egy másik gyerekünk is, akinek ugyanúgy jár a szórakozás és hogy olyan dolgokat csinálhasson, amit ő szeretne.
Azt szoktam mondani, hogy ha állatokhoz kellene hasonlítanom őket, akkor a nagyobbik lányom egy hiperaktív, mindig boldog, ugribugri golden retriver lenne, a kisebbik pedig egy 10 éves nyugdíjas macska – néha nézni is olyan megvetően tud, hogy még a szembeszomszéd is elszégyelli magát!
De legalább a sátorban alvásban még a hároméves „mini-hater” sem talált semmi kivetnivalót!
Olyat vettünk (királyi többes, nekem semmi közöm nem volt hozzá azon túl, hogy előtte már beszéltünk róla meg nézegettük együtt a modelleket online), amiben két külön “hálószoba” van, így a Naggyal az apja, a Kicsivel pedig én aludtam, hogy biztosan nyugi legyen.
Akármennyire is bosszant, hogy az éjjeli szobatisztasággal kapcsolatban nem tudunk egyről a kettőre lépni, most kimondottan áldásosnak találtam, hogy éjszaka pelenkában van és nem kell végtelenszer elbattyognom vele a mosdóba a sötétben.
Ahhoz képest, hogy ő igazi kényelmes “homebody”, nagyon jókat aludt a sátorban (és napközben a tó mellett a napsátorban is), bár azt hozzá kell tennem, hogy a nappali fény miatt a szokásosnál később is feküdtünk le minden nap.
Végülis mégiscsak nyaralunk vagy mi!
A harmadik kempingezős napunkra már elkezdett valamennyire feloldódni és még Boribonná is átvedlett! Csak a harmadik-negyedik alkalom után esett le, hogy miért olyan ismerős, amikor délutánonként és esténként szóról-szóra ugyanúgy jelentette be, hogy “éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok”, aztán persze azt is hozzátette, hogy “gyere anya, menjünk alszani a sátorba!”
Mindenesetre nagyon szép időnk van, mi hárman remekül érezzük magunkat, a Kicsi (szerencsére egyre mérséklődő darabszámú) durcázásait meg próbáljuk ignorálni, mert nem árt, ha elkezd hozzászokni, hogy nem mindig körülötte forog a világ.
Én azért bízom benne, hogy lesz ez még jobb is és a nyaralás hátralévő pár napjában megéljük a pálfordulást.
Jövő héten megírom! Addig is felváltva pancsizunk a Naggyal!
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Nekem az jutott eszembe, hogy az egyik régebbi bejegyzésben írtad, hogy a Nagynak van/volt 2 olyan ovis társa, akik nem voltak éppen jó hatással rá, ennek ellenére szeretett velük lenni, mert irányítani tudta őket. Nem lehet, hogy a Kicsit is irányítani próbálja – persze anyáskodva? Tudom, hogy ez ebben a korban nem tudatos, ahogy abban is biztos vagyok, hogy imádja a húgát, és hogy ti is remekül nevelitek a lányokat.
KedvelésKedvelés
A Kicsi nem hagyja magát irányítani, ő annál sokkal erősebb akaratú és önérzetesebb, de a Nagy persze próbálkozik – ebben van tényleges segíteni akarás meg persze olyan helyzetek is, amikor csak a saját akaratát akarja ráerőltetni. Olyankor szokott balhé lenni. 🙂
KedvelésKedvelés
“Vele tényleg érdemes bárhová elmenni, mindennek annyira örül és a legapróbb dolog miatt is olyan lelkes, hogy teljesen feldobódik tőle az ember és a kedvéért még a 20 fokos vízben is hajlandó teljesen alámerülni, mert úgy kacag, hogy még a könnye is elered a boldogságtól.
Ezzel szemben a Kicsi én nem tudom, hogy milyen gyerek, mert ő mindent utál.”
Mivel a tökéletes nővére mellett úgysem tud labdába rúgni, nem marad más figyelemfelkeltés, mint az opponálás.
KedvelésKedvelés
Ezt most rosszul látod. Mióta megszületett, folyamatosan a nővére alkalmazkodik hozzá, ő az, aki rendszeresen lemond dolgokról csak azért, hogy a kistesó ne nyávogjon.
Tavaly ugyanez volt Albániában a tengernél is, nem tetszett neki a víz, nem tetszett neki a homok, ezért 90%-ban a hotel medencéjében voltunk, hiába élvezte volna a Nagy borzasztóan a tengert.
Most nem akartuk, hogy neki kelljen a saját szórakozását a háttérbe szorítania azért, mert a Kicsinek a tó vize meg a füves part sem tetszik, ezért felváltva fürödtünk vele.
(Erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy “nem tudom milyen gyerek”, mert se a homokozás, se a pancsolás, se a kavicsdobálás, se a kagylógyűjtés, se a kishalakra vadászás nem tetszett neki, az meg azért elég ritka ennyi idős gyerekeknél, hogy ezek közül semmi nem elég jó…)
Mivel arányaiban sokkal több figyelmem jut a még mindig elég anyás Kicsire, most szándékosan igyekeztünk egyenlően elosztani a gyerekek között az időt, hogy a Nagynak legyen olyan élménye is, hogy az anyjával pancsol, akkor is, ha amúgy én tényleg el tudtam volna viselni, ha pár fokkal melegebb a víz, mert a Kicsi már nem csecsemő, neki is meg kell tanulnia, hogy nem lesz mindig minden úgy, ahogy ő megálmodta.
A Nagy attól nem lesz tökéletes gyerek, hogy ő imádja az ilyen élményeket, az utazást, a kirandulásokat, a fürdést (még hideg vízben is), ez csak szimplán tény, ahogy az is, hogy örülünk az ő örömének.
A Kicsinek is igyekeztünk megtalálni azokat az elfoglaltságokat, amit viszont ő csinál szívesen (pl. hangyákat szedtünk vele órákon keresztül, amikor ahhoz volt kedve), de nem a testvére szórakozásának a kárára, mert az meg vele szemben nem fair.
KedvelésKedvelés
Bezzeganya óta read only-ban vagyok, de most én is hozzászólnék. Pont valami ilyesmit gondoltam én is mint sztroberi, hogy a nagy még tüsszenteni is csak úgy tud, hogy annak csodájára jártok, a kicsinek így nem marad más útja mint az ellenkezés, hogy helyet követeljen magának. És lehet nyilván a természete is más, kevésbé egyszerű, mint ahogy egyébként minden gyereké különbözik. Ettől nekem még átjön hogy őt is nagyon szeretitek, de nem lehet egyszerű kisebbik gyerekként, úgy hogy ő nem olyan zseniális, (legalábbis tőletek nem ez a visszajelzés jön) és még ráadásul a nagy tesója is olyan hogy mindent jobban tud. Lehet mondani, hogy gondoskodó vagy anyáskodó, de majdnem biztos vagyok benne hogy a kicsinek nem így jön le, hanem kontrollként, amit így 3 irányból kap, a szüleim kívül a tesójátol is. Másképp fogalmazva míg a nagy dolgait mindig pozitívan keretezed, a kicsivel a bejegyzéseid alapján sokkal kritikusabb vagy.
És azért most szólok hozzá, mert nálunk is volt hasonló helyzet, és kaptam is ilyen visszajelzést, amivel jó volt hogy foglalkoztam, foglalkoztunk, mert magamtól belülről nem vettem észre. Az ilyen családi dinamikák egy részével úgysem tudsz mit csinálni, a gyerekek születési sorrendjén, alaptermészetén, pl nem tudsz változtatni, de igenis jó tudatosítani ezeket. Hogy a gyakorlatban mit tudsz tenni az meg más kérdés, de az biztos hogy gondos és agyalós anyuka vagy, aki jól akarja csinálni és ez a legfontosabb.
Itt nem arról van szó, hogy a nagy hogyan alkalmazkodik, szerintem arra reagáltunk, ami az írásaidból lejön külső szemlélőként. Remélem sikerült konstruktívan fogalmazni, egyáltalán nem kötözködni akartam, pont mivel nekem sokat segített anno egy ilyen külső észrevétel.
KedvelésKedvelés
Nem veszem kötözködésnek, sztroberi kommentjét sem vettem annak, elfogadom, hogy abból, amit leírok, így jön le olvasóként.
Nekem egyébként gyakran tűnik úgy, hogy pont a Nagy van háttérbe szorítva és – ez rossz szó – de kicsit “kihasználjuk” azt, hogy olyan, amilyen, empatikus és hajlandó magát a többedik helyre tenni, hogy a Kicsi ne drámázzon.
Sokszor van, hogy nem tudnak megegyezni milyen mesét nézzenek, akkor mindig a Nagy adja be a derekát, hogy az legyen, amit a Kicsi akar. Vagy múltkor volt egy olyan helyzet, hogy kaptak egy-egy joghurtot a boltban, a Kicsi már itthon véletlenül leejtette az övét és egy picit megrepedt a doboz. Nyilván őrülten sírni kezdett, hogy neki ez így nem kell, de mire közbeléphettem volna, a Nagy már felajánlotta neki, hogy cseréljenek.
Ezért nem érzem úgy, hogy a Kicsi folyamatosan azt hallaná, hogy a nővére így vagy úgy, mert ilyen összehasonlításokat tényleg nem szoktunk csinálni, nem mondogatjuk, hogy bezzeg a testvéred stb.
Igen, neki tényleg sokkal nehezebb természete van és abban biztosan igazad van, hogy a tesó felől érkező “anyáskodást” inkább idegesítő kontrollnak érzi.
KedvelésKedvelés
ez: “Nekem egyébként gyakran tűnik úgy, hogy pont a Nagy van háttérbe szorítva és – ez rossz szó – de kicsit “kihasználjuk” azt, hogy olyan, amilyen, empatikus és hajlandó magát a többedik helyre tenni, hogy a Kicsi ne drámázzon.” megint a nagyot pozicionálja a kicsi fölé.
nem egyenrangúak, nem testvérek, hanem van a feljebbvaló nagy, aki enged a kicsi, csacsi, butusnak, hogy az ne “drámázzon”, és újra el lehessen mondani, hogy mennyire “empatikus”, tökéletes a nagy.
KedvelésKedvelés
a nagy mindig mindenben kiemelkedő, csodálatos, tökéletes, ügyes, okos, népszerű, sztár. a kicsi ügyetlens, suta, visszahúzódó. egy dolog nincs, amiben ügyesebb, jobb, gyorsabb, akármibb lenne a tesójánál. a kicsi nem hülye, pontosan érzi, hogy másodhegedűs ebben a sztoriban, és mára az is látszani kezd, hogy ez meg se fog változni. mivel a kicsi nem olyan, mint a nagy, és a nagy a tökéletes prototípus, sose érhet a nyomába, csinálhat, amit akar. ezen ront tovább, hogy mivel sokkal nagyobb a nagy, nyilván helyzeti előnye van, csakmár okosabb egy 6 éves egy 3 évesnél, de ezt ám kompenzálni kell és igenis kell legyen, amiben a kicsi a jobb.
olvasd vissza, hogy melyik gyerekről mit és hogy írtál.
KedvelésKedvelés
Vissza is fogom olvasni, mert tényleg nem látom úgy, hogy a Kicsiről állandóan negatívan nyilvánulnék meg, miközben a Nagyot meg ajnározom.
Nagyon más a természetük és én amúgy szeretem, hogy a Kicsi olyan, amilyen, nem megalkuvó, nem “people pleaser” és nem is akarom ezt karakterjegyet még véletlenül sem “kinevelni” belőle, mert a Nagynál viszont elég erősen jelen van az, hogy ő gyakran mások miatt csinál dolgokat, magát a háttérbe helyezi és ez nagyon veszélyes lehet a saját mentális egészségére.
Amúgy arányaiban annyival többet foglalkozok a Kicsivel, hogy nagyon nincs pariban a Naggyal összehasonlítva, ezért tűnik furának, hogy ti másodhegedűsnek látjátok őt.
Ma is pl. egész délelőtt neki olvastam meséket, vele kártyáztam, nemsokára megyek altatni, közben a Nagy meg teljesen egyedül játszik benn a szobájukban.
Ez is nyilván a korukból adódik, hogy a Nagy mostanában már szereti egyedül is elfoglalni magát (egyébként erről is írtam már, hogy a Kicsi ebben mindig is sokkal jobb volt, ezerszer önállóbb, ő ügyesen játszott már totyogóként is egyedül, míg a Nagy sosem tudta elfoglalni magát – ez mostanában kezd változni), ezért nyilván több időt töltünk a kistesóval.
Ilyet viszont biztos nem írtam: “a kicsi ügyetlen, suta, visszahúzódó” – visszahúzódó, igen – de nem úgy, hogy akkor ő szégyellős és elbújik a szoknyám mögé, hanem úgy, hogy ő nem szeret a társaság középpontja lenni és hogy ha nem akar másokkal játszani, akkor azt nem fél megmondani nekik, mert képes kimondani azt, ami zavarja és nem csinál semmi olyat, ami nem komfortos neki. – ez pedig egyáltalán nem negatív.
Viszont se nem suta vagy ügyetlen, ilyet biztos nem mondtam, mert nem így van. Sőt, sokkal önállóbb, mint a testvére és sokkal jobban kiáll saját magáért.
Egészen irigylésre méltónak tartom azt, hogy semennyire nem megalkuvó típus, mert nekem sem ment könnyen gyerekként, hogy ne akarjak “jó gyerek” lenni, akár annak az árán, hogy olyasmit is megcsinálok, amit amúgy nem akarok.
Sajnálom, ha ez nem így jött le az írásaimból, tényleg vissza fogom olvasni őket.
KedvelésKedvelés
“Amúgy arányaiban annyival többet foglalkozok a Kicsivel, hogy nagyon nincs pariban a Naggyal összehasonlítva, ezért tűnik furának, hogy ti másodhegedűsnek látjátok őt.”
ennek semmi köze ahhoz, hogy a nagyot jóval a kicsi fölé pozicionáljátok-e vagy sem.
KedvelésKedvelés
Ebben igazad van és el is fogok gondolkodni rajta. Az tény, hogy a Kicsit még mindig “babának” látjuk és lehet, hogy az ebből adódó szerepkülönbség miatt nincsenek egy szinten kezelve, ami viszont tényleg nem jó.
KedvelésKedvelés
Tudod pont a múltkor olvastam egy pszichológus irását a neten ahol azt írta (és ez nagyon megfogott) h a nyár nem javító intézet és a gyerek nem egy projekt. Mert h sok szülő beleesik abba h itt ez a 2hónap azalatt majd szobatiszta lesz, majd egyedül alszik, majd bátrabb lesz stb stb mert h mikor ha nem most és ezen elkezdenek pörögni h egy javított Pistike 2.0at visznek majd vissza az oviba szeptemberbe, de h nem kell. Szerintem ezt a jótanácsot te is megfogadhatod a kicsi szobatisztulása kapcsán 😉
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem nyomasztom vele, mert végülis nem sok vizet zavar, hogy éjszaka még pelenkában van. A vizet most biztos nem fogom tőle elvenni, esetleg ősszel majd kezdünk vele valamit.
Mostanában már ő mondogatja, hogy bugyiban akar aludni menni, de elmagyaráztuk neki, hogy azt csak akkor lehet, ha reggel már üres lesz a pelus és egész jól megértette, szóval most ezen a téren nyugi van. 😊
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy durcás, lehet, hogy hisztis, de nagyon cuki a Kicsi!
KedvelésKedvelik 1 személy
Amúgy tényleg az, csak hát megvannak a saját kis elképzelései arról, hogy mit csinál szívesen és azokon nem hajlandó változtatni. 😅
KedvelésKedvelés
Olvastam a fenti hozzászólásokat, és én abszolút nem vezetném vissza ezt az eltérést a gyerekekhez való hozzáállásotokra. Nekem három (immár nagy) fiam van, a legkisebb 16,5 éves, a legnagyobb 21,5. Mindig is máshogy fogadták a programokat, közös tevékenységeket, és ez mostanra sem változott. Nem lehet megúszni azzal, hogy akkor majd én változtatok a szülői magatartásomon. Biztosan lehet finomhangolni, de a gyerekek személyiségét nem lehet ezzel felülírni.
KedvelésKedvelés
Jó pihenést, kikapcsolódást nektek!
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönjük! ❤️
KedvelésKedvelés
További jó pihenést itt a közelünkben! A Wolfgangssee tényleg nagyon szép, remek a környezet és most az idő is!
A durcás magánszámokat valóban hagyjátok figyelmen kívül, fog változni a dolog! Kitartás!
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönjük! Alakult azért valamennyit a dolog, de megfürdetni így sem sikerült! 😁
KedvelésKedvelés