
Mélyen tisztelt olvasók, lányok, hölgyek, asszonyok (és urak, ha vannak itt), a héten nálunk csoda történt, kérem szépen!
Nem nagyon akartam elhinni, megszólalni meg pláne nem mertem, nehogy visszakozzon, de a Kicsi teljesen egyedül és önállóan magára húzott egy egyberuhát!
A nővére imádta (és még mindig imádja) a kis ruhácskákat, így nagyjából félmillió példánnyal rendelkezünk méretenként, de akárhogy igyekeztünk meggyőzni a kistesót, hogy milyen csinos lesz bennük, mióta öntudatra ébredt, azóta egyszerűen nem volt hajlandó felvenni őket.
Vele alapból is elég nehéz ez az egész öltözködős biznisz: a Nagyról megmaradt nadrágok legalább fele amúgy is kuka, mert a Kicsit nem olyan ropilábakkal áldotta meg a sors (meg a gasztronómia), mint a testvérét, így a szó legszorosabb értelmében nem tudjuk feladni rá őket, csak maximum az alsó végtagok keringésének az árán, de az meg nyilván nem opció.
Viszont cserébe a farmergatyákat sem szereti (bár ez tavasszal már valamennyire alakulni látszott, kíváncsi leszek ősszel mi lesz a helyzet), így jobb híján többnyire csak trottyos mackógatyákba öltöztettem, mert azokban a lábujjaiba is jut vér meg el is viseli őket magán.
Amikor azonban kiderült az idő, arra gondoltam, hogy na, most már lehet szép ruhácskákat hordani, azok szellősek meg lazák, nem szorít sehol és az anyaguk is puha, de azokra is csak fújt, mint egy feldühödött macska, szóval már azt is rendkívüli eredményként éltük meg, hogy a rövidnadrágokra sikerült rábeszélni.
További egy hónap múlva pedig a férjem emberfeletti erőfeszítéseinek kőszönhetően azt is elértük, hogy zokni nélkül is hajlandó volt létezni (a fürdés időtartamán kívül), ezért arra jutottunk, hogy jobb, ha nem erőszakoljuk tovább a szerencsénket és örülünk annak, ami van, de azért én csak nem tudtam megállni, hogy néha fel ne ajánljak neki egy-egy cuki ruhácskát.
Sőt, mivel nagyjából fél éve bejelentette, hogy neki a kék a kedvenc színe és emellett megingathatatlanul ki is tart , ezért direkt kékes mintájú cuccokkal próbálkoztam, hátha majd valami ilyesmi lesz a nyerő, de olyan megvetéssel nézett még azokra is, hogy nem mertem tovább firtatni a dolgot.
Erre, a héten egyszer csak fogta magát, egyik reggel áttúrta a fiókját és felvett közülük egyet! Csak úgy! Magától!
Mi meg csak néztük egymásra a férjemmel, miközben zárt szájjal sziszegtük a másiknak, hogy “ne merészeld megdicsérni, mert akkor tuti leveszi!”
Ez a hét egyébként már nem volt logisztikailag annyira megterhelő, mint az előző, mert bár a férjem még nem teljesen szabad, de minden nap hazajött az irodából már délután egy körül, így onnantól kezdve ő volt a lányokkal, én pedig tudtam normálisan dolgozni.
Mivel általában el is mentek itthonról, a szokásos munkaidőm után is jutott egy-két óra békebeli csönd és egyedüllét, a lakást is nyugiban rendbe tudtam tenni az egész napos home office/családi napközi után, szóval nem hogy rohannunk nem kellett, de még magamra is több időm jutott, mint egyébként.
Munka után például szépen végig tudtam tolni a kis tornámat is és nem kellett az esti órákban, altatás után ezzel foglalkoznom, ezért olvasni vagy a férjemmel közösen filmezni is szinte minden nap jutott időnk.
Sőt, péntekre még egy kis szépülést is beterveztünk magunknak, mert addig-addig duruzsoltam a rettenetes pedikűrösöktől PTSD-s emberemnek, amíg el nem hitte, hogy az enyém tényleg kiváló és hajlandó volt eljönni velem.
Jó, a többes számot nem kell komolyan venni, mert nem egyszerre, hanem egymás után foglaltam le az időpontjainkat: ő ment először, én pedig egy óra elteltével utánamentem a lányokkal, hogy ő vegye át őket, amíg nekem kipingálják a körmeimet.
Itt ért ezen a héten a második sokk. Amikor beléptünk a szalonba, a pedikűrös nő odajött hozzánk köszönni és bemutatkozott a gyerekeknek is.
A Nagy oda is lépett hozzá és kezett rázott vele, miközben elmondta a saját nevét, majd ezek után a családtagjain kívüli embereket nem különösebben kultiváló (és most is egyberuhát viselő!) Kicsi is megcsinálta ugyanezt!
Lehet, hogy erőt adott neki a nővére bemutatója és megbizonyosodott róla, hogy ez az interakció túlélhető vagy csak nem akart lemaradni és meg akarta mutatni, hogy ezt bizony ő is tudja – de nem hittem a szememnek!
Nagyon büszke voltam mindkettejükre.
Az elsőszülöttem mondjuk valószínűleg csak imponálni akart a pedi-néninek, mert ő imád minden ilyesmit és alig bírt itthon egy helyben megülni, amikor mondtam neki, hogy eljöhetnek velem és megnézheti, hogy hogy néz ki egy ilyen szalon.
Meg is ígértette velem rögtön, hogy ugyan most még túl fiatal az ilyesmihez, de amikor már 15 éves lesz, akkor majd együtt fogunk pedikűrre járni.
A legjobban viszont annak örültem, hogy a férjemnek végre olyan jó élmény lett ez az egész, hogy azóta fűnek-fának kampányol az új pedikűröse mellett! Kinn teregettem az erkélyen, amikor a parkolóból felhallatszott, hogy az egyik szomszédunknak is szalon nevét meg a nő telefonszámát diktálja.
A hétvége viszont már egy az egyben a Kicsi születésnapja körül forgott.
Eredetileg péntek este terveztem megsütni a tortáját, de olyan hirtelen fáradtság lett úrrá rajtam, hogy nem sokkal a gyerekek után én is aludni mentem, mert úgy okoskodtam, hogy akkor biztos kipihenten fogok korán reggel felébredni és hatékonyabban tudok majd mindent elrendezni.
Ez többé-kevésbé meg is valósult, de még így is sietnem kellett, mert a tortalapoknak és a krémnek is hűlnie kellett, mielőtt összeállíthattam és fondanttal kidekorálhattam volna a tortát, délutánra pedig már elígérkeztünk az egyik ovis barátnő családjához játszani.
Nem is tudom már mióta szervezzük, hogy találkozunk velük valamikor, de eddig az istennek sem akart összejönni a playdate, mert vagy ők vagy mi voltunk túl elfoglaltak – és ha őszinte akarok lenni, most sem volt a legideálisabb az időpont, de már nem akartam tovabb halogatni, amikor a héten bedobták, hogy menjünk el hozzájuk ezen a hétvégén.
Nekik is két lányuk van, a nagyobbik csak három hónappal fiatalabb a mi nagylányunknál, a húga pedig hét hónapos, de így is remekül egymásra találtak mindannyian.
Még a mi Kicsink is részt vett mindenben és boldogan játszott a nagyobbakkal, bár az gondolom sokat számított, hogy az oviból már ismerős volt a másik kislány is.
Az ő családjuk egyébként eredetileg erdélyi, ezért nem tudnak egyáltalán horvátul, így gondolom könnyebb mindenkinek, hogy a lányuk olyan gyerekekkel barátkozik, akik tényleg jól beszélnek magyarul.
(Említettem már, hogy rajtunk kívül még három gyerek van az oviban, aki “echte magyar” – tehát nem a nagyszülő vagy a dédi voltak magyarok, hanem van legalább egy magyar szülője és beszélnek otthon rendszeresen magyarul, így nem olyan nagy a “választék”, ha csak magyarul tud egy-egy gyerek kommunikálni.)
Nagyon jól éreztük egyébként magunkat náluk, kiderült, hogy az apuka munkahelyi kiküldetése miatt költöztek Zágrábba, de azt nem tudják, hogy meddig maradnak, mert az ő nagyobbik lányuk is iskolás lenne 2027-ben, de a horvát nyelv hiánya miatt még döntötték el, hogy be merjék-e vállalni, hogy itt kezdje el az első osztályt.
Mindenesetre olyan jól egymásra találtunk, hogy még a lányok szokásos takarodója is kitolódott aznap majdnem két teljes órával, mert a gyerekek nem akartak elválni egymástól és a nyári szünetre tekintettel mi sem forszíroztuk különösebben az indulást.
Este, amíg az apjuk elaltatta őket, én becsomagoltam a Kicsi szülinapi ajándékait.
Egy nagy doboznyi magna-tiles-t vettünk neki, valamint becsomagoltam azt a világítós kék cipőt is, amit még valamikor áprilisban szereztem be (utolsó darab volt féláron, pont eggyel nagyobb méret, amibe őszre remekül belenő a lába), de nem akartam akkor odaadni neki, mert biztosan annyira ráfixált volna, hogy esélyem se lett volna elmagyarázni, hogy még egy kicsit nagy és túl meleg is van hozzá – de a mostani csodaszámba menő viselkedése miatt már arra jutottam, hogy meg fogja érteni, ha nem veheti fel rögtön azonnal.
Ahogy eddig mindenkit, természetesen őt is megkérdeztem, hogy mi legyen a szülinapi menü, mit szeretne, hogy főzzek neki és gyakorlatilag gondolkodás nélkül válaszolt, hogy “husikát, rizst és borsót”, így végül a klasszikus rántott hús rizibizivel lett a főfogás.
Utálok panírozni meg hát nem is a legegészségesebb étel, de mivel amúgy is olyan ritkán csinálunk ilyesmit, most az egyszer igazán belefért, még akkor is, ha eluntam a fél életemet, amíg két kiló csirkemellet megforgattam és kisütöttem.
Mindenkinek mondtuk jó előre, hogy játékot csak módjával hozzanak, így végül anyósoméktól egy nagyon klassz bőrszandált kapott (arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy rá tudjuk-e majd adni 😁), az unokatesóktól pedig egy menő gyerek evőeszközkészletet, egy babát és egy új kirakót.
A pandás tortájának nagyon örült (pláne, hogy egy kék masnit is odabiggyesztettem a fülei közé), de láttam rajta, hogy feszélyezi, hogy ő van a középpontban és mindenki őt figyeli, így aztán a gyertyáját is csak úgy volt hajlandó elfújni, hogy segítettünk neki.
Miután a vendégeink elmentek, a szomszédainknak is vittünk át egy kis tortát, de szerintem addigra a Kicsinek már nagyon elege lehetett a dajdajozásból, mert amikor Josip és Ivana felköszöntötték, akkor csak nemes egyszerűséggel bejelentette, hogy “nekem ma nincs is szülinapom”.
Én altattam őket aznap, de hiába olvastam nekik a nyolcadik Boribont, egyre többször néztem rá az órára és gondolkoztam azon, hogy három évvel ezelőtt mi zajlott le ebben a pillanatban.
Hogy mennyire fájt mindenem, hogy milyen kimerült és demotivált voltam az egész napos, eredmény nélküli vajúdás után és hogy akkor, az esti órakban, amikor a lemenő nyári napot néztem, azon gondolkodtam, hogy ez a gyerek már soha nem fog kijönni belőlem.
Biztosan sorsszerű (vagy csak nagyon belelovalltam magam), hogy nem is tudtam éjfélig elaludni.
Egyszerűen meg kellett várnom a 23:51 percet, hogy “megint megszülessen” az immár három éves, folyton csicsergő, szöszke kicsi lányom.
Salty

Isten éltesse a Kicsit!
Tudom, hogy már írtad ezt korábban is, hogy alig van echte magyar az oviban, de ezt hétköznapi szinten hogy kell elképzelni? Azt gondolnám/várnám, hogy ott napközben is magyarul beszélnek az óvónők a gyerekekkel, a szülői értekezletek is magyarul vannak, stb. A többi gyerek/szülő hogy boldogul? 3 év alatt megtanulnak nagyjából magyarul? A gyerekek milyen nyelven játszanak bent?
KedvelésKedvelés
Az a helyzet, hogy a csoport hivatalosan nem kétnyelvű, hanem direktben magyar nyelvű, ezért az óvónők is magyarul beszélnek a gyerekekhez, de ugye ezt nem lehet kőbe vésni.
Akiknek mondjuk csak a távolabb élő egyik nagyszülője beszél magyarul, az biztosan nem úgy kerül oviba, hogy jól megy neki a nyelv, ezért sokszor van olyan szituáció, hogy nem érti a magyart és olyankor nyilván elmondják neki horvátul is, hogy ne legyen kirekesztve.
Mivel viszont folyamatosan hallják a magyar szót és alapvetően az óvónők is igyekeznek, hogy cska akkor legyen horvát beszéd, amikor nagyon muszáj, ezért elég jól meg lehet így tanulni a nyelvet. Én is észrevettem már olyan gyerekeken, akikkel egyszerre kezdett a Nagy, hogy mennyit fejlődtek. Mivel otthon tisztán horvátul beszélnek, ezért még most is az a preferált nyelvük, de magyarul is el tudják mondani, amit szeretnének (mégha a szókincsük nem is olyan, mint egy echte magyar gyereknek).
A szülői értekezletek egyébként többnyire horvátul mennek, mert azt a nyelvet szinte minden szülő beszéli (ha olyan szülő van jelen, aki nem, akkor persze elmondják magyarul is ugyanazt), azok is, akik tudnak magyarul is.
A gyerekek között is van valamennyi klikkesedés, akik nem tudnak jól magyarul, ők értelemszerűbben a “horvátabb” gyerekekhez húznak inkább és akkor ők együtt horvátul játszanak és fordítva is így van.
A nagylányom egyébként szerintem ezért is “népszerű”, mert ő bárkivel szót tud érteni anélkül, hogy meg kellene alkudnia szókincs vagy kifejezésmód terén.
Egyébként ez nagyon érdekes, mert itthon is vegyesen játszanak a lányaim, nem választottak maguknak egy “testvéri nyelvet”, hanem szinte 50-50%-ban beszélgetnek egymás között horvátul vagy magyarul. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy