Az én gyerekeimnek nincs zsebpénzük. Még túl kicsik hozzá, ezért egyelőre nem látjuk értelmét a dolognak.
Jó, a nagycsoportos lányomnak már van egy kis perselye, ott gyűjtögeti a kikunyerált 10-20 centes érméket, amiket visszajáró gyanánt kiköpködött magából az önkiszolgáló kassza, de hivatalos, konkrét összegről még az ő esetében sincs szó.
Ettől függetlenül engem nagyon foglalkoztat a zsebpénz, mint az “önálló pénzügyi keret” gondolata, mert a pénzügyi tudatosságra nevelés valószínűleg már jóval azelőtt elkezdődik, hogy egyáltalán szóba kerülne a rendszeres havi/heti apanázs.
Ide tartozik az is, amikor a bölcsisnek magyarázzuk, hogy anyának és apának azért kell dolgozni mennie, mert a munkájukért pénzt kapnak és minden pénzbe kerül. A pillangós hajcsatok, a mese a tévében, a bolognai spagetti, a világítós cipő, de még a banán is.
Aztán ahogy nőnek, nagyjából az általános pénzügyi helyzetünket is be tudják már családként határolni. Elkezdik összehasonlítani a különböző “vagyontárgyaikat” az ovis csoporttársakéval és persze – mivel a boltba is magunkkal visszük őket – megfigyelik azt is, hogy hogyan vásárolunk, mire költünk pénzt.
Ez pedig akkor is meghatározó élmény, ha jut mindenre és nem kell visszatenniük a kinézett joghurtot a hűtőbe vagy nem szükséges folyton a párizsit választani a sokkal jobban kedvelt csirkemellsonka helyett.
Mert ha soha nem hallják azt, hogy erre vagy arra most nincs keret, akkor az árak és a különböző termékek értéke csak valami elvont fogalom lesz a fejükben, amire “nem kell annyira odafigyelni”, mert nem igazán fontos.
Távol álljon tőlem a “first world problem” panaszkodás, még véletlenül sem arra akarok kilyukadni, hogy “jobb szegénynek lenni” és milyen nehéz azoknak, akiknek nem kell az árakat nézegetniük, de amellett szerintem nem lehet elmenni, hogy ha egyszer sem hallják azt a gyerekeink, hogy erre vagy arra most nem tudunk költeni, akkor az ő kis fejükben a pénz egy fán termő, végtelen dolognak tűnhet.
Néhány éve ébredtem erre először rá, amikor egy véletlen(?) balesetben kitört a pisilős baba lába és a négy éves lányomnak az volt a reakciója rá, hogy “nem baj, majd veszünk másikat”.
Jó, persze, véletlenek vannak, a játékok tönkremennek, tényleg nem katasztrófa a dolog, de azért ne bassza meg a Mari néni, nehogy már az legyen az első reakció, hogy veszünk másikat! Sem az apja, sem én nem vagyunk bankautomaták!
Ez az eset eléggé megrendített ahhoz, hogy onnantól kezdve tudatosan mondjak nemet dolgokra, beszéljünk róla, hogy ez vagy az sokba kerül és ennyi pénzt nem szeretnénk kiadni érte, mert valahol muszáj elkezdeni megértetni velük a megvásárolt holmik értékét.
Pár hete a nagylányom hatodik szülinapjára készültünk és elmentünk ketten az egyik “mindenes” boltba, hogy papírtányérokat, lufikat, dekorációt vegyünk az ovis ünneplésre és ott is belefutottunk abba, hogy elfeledkezett magáról és ha rajta múlik a fél üzletet megvetette volna velem.
Persze leállítottam időben, volt sok kérése is, amire igent mondtam, de amikor már elégnek éreztem, amit összeszedtünk, akkor megjegyeztem, hogy “ennyit és nem többet”, sok pénzbe kerül így is ez a kosárnyi holmi, tessék beérni ennyivel.
Szó nélkül elfogadta, de az biztos, hogy utána még forgott a fejében ez a téma, mert másnap, amikor reggel büszkén cipelte a szülinapi motyóját az oviba, a semmiből egyszer csak azt mondta, hogy:
“Köszönöm anya, hogy ennyi mindent vettél nekem, ha szeretnéd odaadom neked a pénzt a perselyemből.”
Nekem úgy tűnt, hogy csak “hozzá akart járulni” a maga módján (mivel eléggé – talán kicsit túlzottan is – empatikus gyerek), de ettől függetlenül nem akartam, hogy bűntudata legyen a “költekezés” miatt vagy szorongani kezdjen a pénzügyeken, ezért megbeszéltük, hogy a perselyben lévő pénz az övé, soha nem szükséges nekem vagy “a közösbe” adnia, azt arra költheti, amire szeretné.
Én boldogan vettem meg neki ezeket a holmikat, de anya és apa sokat dolgoznak minden euróért és elengedhetetlen, hogy megnézzük, mire költjük a pénzüket, mert sok mindenre kell jutnia és egy hónapban csak egyszer kapunk fizetést.
A pénz nem egy végtelen valami, ami korlátlanul használható, x mennyiség van belőle és minden vásárlásnál választanunk kell, hogy mit veszünk meg, de amit fontosnak tartunk, arra örömmel költünk a rendelkezésre álló keretből.
Este otthon aztán közösen megszámoltuk, hogy a perselyében összesen 5 euró 40 cent van, majd összehasonlítottuk, hogy ebből a királylányos szülinapi ruháját már nem tudnánk kifizetni, de egy csomag papírtányérra, egy kis zacskó hagyományos lufira és a számos gyertyájára a tortán elég lenne.
Azt már nem kellett hozzátennem, hogy ennél sokkal több cuccot vettük, mert láttam az arcán, hogy ő is eljutott eddig a konklúzióig.
Hátha így jobban érzi, hogy minek mennyi az értéke és miért fontos átgondolni, hogy mire költünk.
Amikor iskolába megy, már tervezünk neki zsebpénzt adni, de a szabályokat még ki kell találnunk.
Ti hogy csináljátok? Mikortól kapnak a gyerekeitek zsebpénzt?
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Örök téma, én is sok helyen látom azt, amit leírtál: ahol nincs szükség, nélkülözés, ott nem értik a gyerekek, hogy a pénz véges.
Nálunk bár nincs nélkülözés, szűkebbek a korlátok, a gyerekek a vásárlás során is látják, hogy mik a preferenciáink. Ráadásul nem csak azért nem veszünk meg valamit, mert “drága” (azaz nekünk drága, vagy ár-érték arányban nem jó, vagy most nem fér bele), hanem mert egészségtelen vagy szükségtelen. Mi arról is beszélgetünk, hogy fogyasztói társadalom, túlfogyasztás, környezetvédelem, újrahasznosítás, így pl könnyebb az egyszer használatos bizbaszokról leállítani őket.
Nálam a zsebpénznél az volt a kritérium, hogy értse az értékét, tudjon abban a számkörben számolni. Magyarországon az ezres számkört 3. osztályban tanulják, így az alatt max a lepattanó aprót kapták meg. Emiatt a 10. szülinapon jár először a zsebpénz, onnantól van havi appanázs.
Ez nálatok más, mert euróban kisebb számból is lehet értelmes , valamire való összeget kihozni (cserébe ott a centre váltás!), alapelvek viszont nagyon ajánlom, e nélkül szerintem értelmetlen pénzt adni nekik. Én azzal érveltem, hogy még ellenőrizni sem tudja, hogy a boltban jól adnak-e neki vissza! 😉
Az infláció szívás, én pl ovis koromban kaptam már 5 ft-ot, mert tudtam 10-es számkörben számolni, pedig az akkor még soknak számított, egy egész rúd golyórágó volt 3 ft! 😀
A zsebpénz azzal is jár, hogy nem minden alkalommal kapnak költőpénzt, ha pl osztálykiránduláson lehetőség nyílik fagyizni, vagy csak kevesebbet. Mi pl (anyagi okokból) mindig csak 1 gombóc fagyit eszünk, míg pl az osztálytársak akár 2-3 gombócot is vesznek. Ilyenkor mi álljuk az 1 gombócot, de ha nem szeretne “elmaradni” a többiektől, a zsebpénzéből megveheti a másodikat. Vagy pl cserkészetre ha szeretne nasit, tőlünk kaphat ropit, gyümölcsöt, zöldséget, a gyerek meg a pénzén vesz gumicukrot mellé. Havi 1000 ft nem sok, de alapjába véve minden szükséges dolgot megkapnak, meg a nem annyira szükséges de nagyon vágyott (és értelmesebb) dolgokat is (ezeket inkább ajándékként alkalmakkor), úgyhogy nincs igazán szükségük a saját pénzre.
Ahogy írtad, az önálló gazdálkodás, mérlegelés, beosztás, értékek érzékelésének tanulása a fő cél. Nem mellesleg ad egy kis önállóságot, bizalmat is. (Pl nem vesznek belőle általunk tiltott dolgot, és még nem a cigire gondolok. 😀 Bár a gumicukor a határt súrolja, de mivel a másokkal megosztás a célja, szemet hunyunk fölötte. ;))
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos, amit írsz, hogy a fogyasztói társadalomról és q túlvásárlásról is kell velük beszélgetni.
Én is arra gondoltam egyébként, hogy amíg nem tudnak megfelelően számolni (a Nagy már 20-ig szuperül összead-kivon, de az eurónál ugye centről is váltani kell), addig nincs értelme pénzt adni nekik.
Meg ugye most még nem nagyon mennek nélkülünk sehová, hogy szükség legyen saját büdzsére. 🙂
KedvelésKedvelés
Semmi összefüggés nincs a saját pénzkeret és a nélkületek töltött idő között. A fiam 5 éves korában már biztos élt az a szabály nyaralás alatt, hogy rendelkezésére állt egy keret, amit arra költhetett, amire akart. Addig minden alkalommal ment a harc az árusoknál, hogy ne ott vegyük meg drágán a kinézett valamit, mert a játékboltban fele annyi. Ment a hiszti, de mindig betartottam a szavamat, elmentünk játékboltba is. Ennek ellenére kezdődött előlről a következő alkalommal, ezért egyszer berágtam és mérgemben mondtam, hogy rendben X összeget költhet. Nem gondoltam, hogy ennek hatása lesz, ő maga tette vissza a polcra, amiért éppen hisztizett, mert elég gyorsan belátta, hogy a játékboltban több darab valamit tud választani (abban a korban még ugye az számított, hogy hány darab játékra lesz lehetősége, nem az volt, hogy hirtelen megértette a számokat). Azt pedig tudta, hogy nem csapom be, bárhol vagyunk kinézek egy boltot. Mi Ft-tal és Eur-val találkozunk, ezért mindkettő értékét megtanulta. Ehhez az is kellett, hogy jött velünk vásárolni, ill. a kedvenc mondása volt, hogy bemegyünk körbenézni a játékboktba? Az ingyen van. Tényleg betartotta, hogy nem hisztizett semmiért, csak feltérképezte a kínálatot, árakat, hogy majd milyen alkalomra mit kér.
Emlékszek egy vicces esetre, akkor vásárolni mmentünk be, valami játék ára nem volt kint, odament az eladóhoz, hogy mennyibe kerül? Majd megkérdezte az eladót, hogy megveheti, van rá elég pénze? Mosolyogva mondta neki, hogy ezt már az anyukádtól kell megkérdezni.
Nehéz pár mondatban leírni, de nem azt írtam, hogy a gyerekem zseninek született és értette a számokat, tudott kalkulálni, hanem folyamatosan mi segítettünk neki addig, amíg már magától nem tudott számolni stb.
Szerintem a zsebpénz felhasználásának módját, lehetőségét nem egyedül kell megtanulnia a gyereknek, amikor nincs veletek.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó a téma! 🙂
Nekem ez fontos, mert anyukám egyedül nevelt minket (3), és sokszor mi csináltuk a napi bevásárlást 9-10 éves korunktól. Fixen napi 2000ft volt rá, néha belefért egy szelet csoki is, amit elharmadoltunk.
Nálunk van zsebpénz, jellemzően az 50ft-os visszaváltós palackokból adódik össze tőlünk és a nagyszülőktől. Tipikusan arra való, hogy olyat vegyenek belőle, amit én elvből sosem vennék meg. Át szoktuk beszélni, hogy mire elég, sajnos egyelőre még nem születnek “okos” választások. A Kicsinek szoktam belőle Bori/Bogyó/Boribon könyvet, vagy foglalkoztató újságot, ilyesmit venni. Volt már, hogy ragaszkodott egy plüsshöz és azt megkapta, de a Nagyra rá szoktam bízni a dolgot és egyelőre ez működik, mert nem veszünk össze azon, hogy baromságot nem veszek meg.
Ha nagyobb dolgot veszünk (pl. porszívót kellett legutóbb), szoktunk róla beszélni, illetve nyaralás/belépős kiránduláskor szintén. Minden igyekezet ellenére még nem nagyon megy át az infó, de bízom benne, hogy idővel kialakul a dolog. Persze ehhez idő kell, emlékszem, hogy én is szaladtam a Mekibe vagy boltba sokszor, amikor pénzhez jutottam, mert egyébként nem volt ilyenre lehetőség. Még huszonévesen is ebbe szaladtam bele az első néhány fizu után, aztán szerencsére ez kikopott.
KedvelésKedvelés
Egyébként szerintem ha valaki kicsit nélkülözve nő fel, akkor ezen szükségszerűen átmegy. Nálunk sem jutott rendszeresen édességre, nasikra stb. és amikor saját keresetem lett, én is beleszaladtam abba, hogy megvettem magamnak minden finomságot, amire korábban vágytam. 😁
Azt én megfogadtam, hogy amikor lesz zsebpénzük, nem fogok beleszólni, hogy mire költik, mert ha én hozok helyettük döntést, az nem segít nekik megtanulni a pénz használatát. Maximum segíteni tudok meg megfelelő értékrendet átadni, hogy idővel ésszel tudjon dönteni. 😊
KedvelésKedvelés