Az elmúlt évekből már tudjátok, hogy a június nekünk mindig elég intenzív időszak a szülinapok halmozódása és az ovis programok miatt – szóval talán senki nem lep meg, hogy ezen a héten sem jutott sok időnk unatkozni.

Vasárnapról hétfőre virradóra a Kicsi olyan rettenetesen aludt, hogy már alig vártam, hogy reggel legyen, annyira untam húszpercenként kelni hozzá.

Nem tudom mi lelte, mit álmodhatott vagy mitől volt úgy bezsongva, de egyfeszt le akarta magát vetni az ágyról, fogalmam sincs összesen hányszor húztam vissza a párnájára a lábaim alól, mindezt pedig nyilván a szokásos pelenkacserés epizódok mellett produkálta.

A héten elkezdtem jóval kevesebb vizet tölteni a kulacsába és szóltam az oviban is, hogy próbálják már naponta többször is emlékeztetni, hogy töltsön magának vizet, mert ha éjszaka továbbra is ilyen mennyiségeket fog inni, akkor az életben nem lesz éjjelre szobatiszta.

Pedig én most nagyon arra gyúrok, hogy több pelenkát már nem akarok venni.

Van még itthon egy fél csomag a legnagyobb kiszerelésű zacsiból és az oviban is van egy ugyanilyen, aminek kb. a harmada hiányzik, ez legyen elég addig, amíg már éjszakára sem kell többé ráadnunk.

A fentiek miatt hétfőn persze úgy ébredtem, mint akit összevertek, onnan jöttem rá, hogy agyilag teljesen rottyon vagyok, hogy amikor beültünk a kocsiba reggel a lányokkal, be akartam kapcsolni a klímát és már félúton jártunk, amikor észrevettem, hogy azért van egyre melegebb az autóban, mert véletlenül a fűtést nyomtam be.

De hogy a nap további része se legyen egyszerű, az ovihoz vezető úton újabb részeket zártak le és megint teljesen más irányba volt terelve a forgalom, mint az előző héten.

Nem akarok „mindenszarista” lenni, tök jó, hogy kicserélik az egész kerületben az összes vízvezetéket és ha már amúgy is meg kell csinálniuk, akkor nyilván az a lehető legjobb megoldás, hogy nyáron kezdenek neki, amikor a lakosság fele elhúz a városból, de basszus, az oviig eljutni így olyan érzés, mintha valami videójátékban kerülgetném a különböző akadályokat és keresném az optimális útvonalat a célig.

Egy hét múlva állítólag még gázabb lesz a helyzet, mert újabb területeket vonnak majd ki a közlekedésből, szóval akkor szerintem már csak leparkolok valahol félúton a villamos vonalán és inkább bemegyünk kétszer annyi idő alatt tömegközlekedéssel meg gyalog.

Nem csak emiatt, de ez az egyre nehézkesebb közlekedés is hozzátesz ahhoz, hogy már nagyon várom, hogy vége legyen a tanévnek és ne kelljen a továbbiakban bebumliznunk a városba.

Jó, ha nagyon akarnánk, már maradhatnának itthon is a lányok, de az a baj, hogy a mértani pontosságú nyári gyerekfelügyeleti rendszerünket csak június 29-től (a szünet első napjától) terveztük beizzítani, mert így is rettenetesen körülményes volt megoldanunk, hogy le tudjunk fedni két teljes hónapot.

Erre a maradék két hétre már tényleg nincs semmilyen formában kapacitásunk, így a hónap végéig még biztosan folytatjuk ezt a közlekedős akadálypályázósdit.

Kedden anyósom azt találta ki, hogy mivel a férjem és apósom másnap moziba terveznek menni, hogy megnézzék az új Mandalóri és Grogu filmet, ezért tök jó lenne, ha mi is elmennék az Ördög Pradát visel második részére.

Elhívtuk a férjem nálam pár évvel fiatalabb unokahúgait is és miután a gyerekeket otthon letettem aludni, négyesben moziba mentünk.

Megmondom őszintén, hogy nem voltak világrengető elvárásaim, mert nagyon ritka az, amikor egy film többedik része felülmúlja az elsőt (ebben az esetben ráadásul amúgy is eléggé lezárt volt az eredeti történet), de azért mégis reménykedtem benne, hogy sikerül valami eredeti ötlettel előrukkolniuk a folytatásra.

Már ez sem nagyon jött össze, de ami engem igazán zavart, az az, hogy a szereplők semmilyen karakterfejlődésen nem estek át az eltelt évek alatt, az új filmben is pontosan ugyanolyan köztük a dinamika, mint az első részben, szóval ha még nem láttátok, akkor őszintén szólva nem sok mindenről maradtatok le.

Szerdára szerencsére nem volt egyetlen személyes megbeszélésem sem betervezve, így tudtam home office-ban dolgozni, ami azt is lehetővé tette, hogy elkezdjem a másnapi ovis évzáróra kért sütiket előkészíteni.

Idén is az volt a menetrend, mint korábban, az óvónénik azt kérték, hogy a fiús szülők sós cuccokat, a lányosak pedig édeseket hozzanak, én meg most pont sütögetős hangulatomban voltam, szóval ezt kihasználva próbáltam valami igazán tuti sütit csinálni.

A Nagy szülinapi tortájából kimaradt egy zacskó epres krém meg egy kevés fondant, így azt találtam ki, hogy vaníliás muffinokat sütök eperkrémmel a tetejükön, a fondantból pedig formázok epreket és mindegyikre teszek egyet dekorációként.

Szerintem nagyon szépek lettek, büszke voltam a végeredményre, megmutatom nektek is, hogy hogy néztek ki:

Az évzáró ünnepséget csütörtök délután az ovi udvarán tartották, ahogy eddig minden évben, bár most azért egy picit veszélybe került a műsor, mert eléggé borongós, felhős időnk volt és talán mintha még picit csepergett is volna az eső, de végül csak megúsztuk szárazon az összejövetelt.

A Nagynak hála én néhány hete már végighallgattam a komplett előadást, minden gyerek és a narrátor teljes szövegét is, így tudtam, hogy egy horvát író, Grigor Vitez egyik legismertebb történetét, „A tükör” című mesét fogják előadni.

Afelől nem igazán volt kétségem, hogy a Nagy minden pillanatát élvezni fogja az előadásnak (ez így is történt, beszéltük is a férjemmel utána, hogy idővel be kell iratnunk valami színjátszó szakkörre, mert hihetetlen, hogy mennyire kivirul, amikor szerepelhet), de arra nagyon kíváncsi voltam, hogy a Kicsi most vajon részt fog-e venni a műsorban.

Eddig két nagyobb előadásnak lett volna részese (karácsonykor és az anyák napján), de végül – hiába tudta a dalokat és a mondókákat – közvetlenül a műsorok előtt megijedt és nem akart egyikben sem szerepelni.

Ezért én most is arra számítottam, hogy majd valamelyik óvónéni odakíséri hozzánk és az ölemben üldögél miközben nézzük a többieket, de képzeljétek, most először nagyon ügyesen végigcsinálta az egészet!

Azt láttam, hogy a jelmezt nem volt hajlandó felvenni (ezen sem lepődtem meg különösebben) és végig elég zavarban volt, folyamatosan a száját piszkálta vagy az ujját szopta (pedig ez egyáltalán nem jellemző rá), de szépen énekelt és a koreográfiákat is eltáncolta, miközben néha-néha mosolyogva kiintegetett nekünk a nézőtérre.

Nagyon büszke voltam rá, bár őszintén szólva engem az sem zavart különösebben, amikor nem akart szerepelni, teljesen normális, hogy nem minden gyerek élvezni az ilyesmit, ő meg aztán tényleg nem az a típus, aki szereti mások előtt produkálni magát.

A közös műsor után elbúcsúztatták a leendő elsősöket és az óvónénik is megkapták a személyre szabott ajándékait, majd egy kis kötetlen beszélgetés és nassolás után mindenki hazaindult isten hírével.

Másnap természetesen még volt óvoda, de szerencsére csak elvinnem kellett a lányokat, mert délután már anyósom ment el értük és mindketten náluk is aludtak.

Mi ketten otthon kihasználtuk, hogy egy kicsit kettesben lehetünk, munka után elmentünk együtt egy pizzázóba “randizni” és még a legújabb sorozatunkból is megnéztünk három teljes részt, mielőtt este bedőltünk az ágyba.

Ilyenkor, amikor a gyerekek a nagyszülőknél alszanak, igyekszünk minél hamarabb nyugovóra térni, hogy végre tényleg annyit és úgy alhassunk, ahogy jól esik és kevés annál békésebb dolog létezik, mint amikor szombat reggel felébredünk és anélkül tudunk nyugiban beszélgetni és kávézni, hogy nyolcvanszor fel kellene pattannunk, hogy az aprónépet kiszolgáljuk.

A csendes békesség nem tartott sokáig, már délelőtt hazahoztuk a lányokat, mert a délutáni órákban került megrendezésre a Nagy szülinapi zsúrja és arra ugye még elő kellett készülni.

Legalábbis neki, mert nem lehet ám akármilyen ruhában, akármilyen frizurával ünnepeltként megjelenni! 😁

Eredetileg múlt hét szombatra foglaltam le a játszóházban a bulit, de pár nappal előtte eszembe jutott, hogy a csütörtöki ünnepnap miatt biztosan sokan csinálnak majd maguknak négy napos hétvégét és utaznak el, így nem tudnak majd eljönni a zsúrra, szóval végül átrakattam az egészet erre a hétre, biztos, ami biztos.

Így is voltak többen az ovis csoportból, akik már az évzáró után vidékre vagy a tenger mellé utaztak (és a Nagy legújabb barátnője a falmászós csoportból sem volt már Zágrábban, így ő sem tudott eljönni), de ez már csak ilyen, ha az embernek nyáron van a szülinapja – majd amikor középiskolások lesznek, akkor tuti, hogy nagyon fognak ennek az időzítésnek örülni!

Ezúttal egy „tengeri kaland” fantázianevű zsúrt foglaltam le, de igazából nem volt túl sok választásom, mert sok buli csak hat éves kor felett volt elérhető (akkor pedig az ovis csoport nagy része nem jöhetett volna) vagy már egészen kicsik is mehettek három éves kor felett, de azok a zsúrok pedig mind túl „babásak” voltak. Ez volt az egyetlen „arany középút”, amin 4 éves kortól részt lehetett venni és nem is tűnt a nagyobb gyerekeknek sem uncsinak a program.

A Nagy mindenesetre nagyon élvezte az egészet, rettentően tetszettek neki a feladatok és a sok, vizes pocskolós játék, az már csak a hab volt a tortán, hogy még a játszóházban kifeszített zipline-on is többször végigmehettek mindannyian!

A hétvége hátralévő részét már a lehető legnagyobb nyugalomban töltöttük otthon.

Vasárnap a férjem palacsintát sütött nekünk és négyesben, az erkélyen reggeliztünk, később pedig csak görkorizni mentünk el az egyik közeli parkba, ahol az elmúlt hetekben végre valahára újraaszfaltozták a járdát, így már motorozásra és korcsolyázásra is alkalmassá vált.

Jövő héten pedig robog tovább a szülinapi különvonat, a következő hétvégén már a férjemet ünnepeljük.

A napokban csak azt kell kitalálnom, hogy milyen formában csináljam meg a málnás-vaníliás tortát, amit az ünnepelt jó előre megrendelt magának! 😁

Salty