Egyfolytában szakadt az eső. Jó, lehet, hogy nem ez a legjobb jelző, mert nem folyamatosan esett, hanem kb. minden másnap, ez pedig a lehető pont legrosszabb opció a bodzavirágok gyűjtéséhez.

Nagyon a szezon végén járunk, ezen a héten már tényleg muszáj lett volna összeszednünk a minden évben szokásos adagot, de mivel a virágpor adja a szörp ízét, vizesen nem sok értelme lett volna bármit is készíteni belőlük.

A hét végére pedig – mire végre megérkezett a nomális májusi időjárás – a városban már szinte mindenhol elvirágzott a bodza, szóval még az is elképzelhető, hogy évek óta először ez lesz az első szezon, amikor nem fogok szörpöt főzni.

Egyetlen lehetőség maradt még, ha jól emlékszem, akkor egy tavaly júniusi túra során a Naggyal láttunk egy halom virágzó bokrot az egyik Zágráb melletti hegyen – eszembe is jutott, hogy olyan magasra jóval később érkezik meg a meleg, szóval logikus, hogy arrafelé csak egy hónappal később aktuális a virágzás – ezért ott még mindenképpen megnézzük majd – hátha sikerrel járunk!

Legalább megjárathatom a zsírúj túrabakancsomat is!

Svalbardra minimalista felszereléssel mentünk, egyetlen pár lábbelit vittem magammal, a régi, jól bejáratott bakimat, de azt már az indulás előtt tudtam, hogy valószínűleg az az öt nap lesz az utolsó bevetése, mert már igencsak megviselt állapotban volt szegény.

Hazafelé úton még beszélgettük is a férjemmel, hogy nyáron biztos lesz egy csomó üzletben akció túrafelszerelésekre, hátha sikerül kifogni egy igazán minőségi bakancsot, igazán jó áron – de még így sem gondoltuk volna, hogy mekkora szerencsénk lesz!

Kedden együtt vittük el a Nagyot falmászásra és amíg vártuk, hogy végezzen, a Kicsivel hármasban bementünk az aréna melletti Hervis üzletbe nézelődni.

Igazából csak időhúzásként terveztük a dolgot, de ha már ott voltunk, akkor gondoltam megnézem, hogy náluk milyen gyerekeknek való görkorik kaphatóak (mert még mindig nem vettük meg a Nagy szülinapjára), de egy kicsit jobban körülnézve észrevettük, hogy MINDENRE legalább 50% kedvezmény van.

Meg is kérdeztük az egyik dolgozót, hogy mi a helyzet, mire fel ez a nagy akciózás és képzeljétek – június végén a Hervis teljesen kivonul Horvátországból, ezért jobban megéri nekik nyomott áron megszabadulni az itteni készlettől, mint átcuccolni máshová.

Annyi időnk akkor persze nem volt, hogy mindent alaposan végignézzünk, felpróbálgassunk, de másnap délután – ekkor már mindkét gyerekkel – visszamentünk és egy halom szuper holmit vásároltunk!

Lett új túrabakancsom, de a Nagy is kapott egy vízhatlan túragatyát és egy új dzsekit őszre, sőt a férjem is talált magának néhány cuccot, szóval tényleg iszonyatos mázlink volt!

A falmászásra visszatérve: eddig igazán remekül megy! Említettem már, hogy kedden és csütörtökön járunk, de a csoport összetétele nem fix, mert nem minden gyerek jár heti kétszer.

Egy hat éves, a lányomhoz hasonlóan magabiztos és cserfes kislány viszont szerencsére mindkét alkalommal jön – és talán ennek (na meg a Nagy természetének) köszönhető, hogy két edzés is elég volt ahhoz, hogy ők ketten szuperül összebarátkozzanak!

Gondoltam, hogy ezzel nem lesz gond, mert tényleg hihetetlenül könnyen ismerkedik, de ettől függetlenül nagyon örültem neki, hogy ilyen hamar talált magának pajtást és nem lett kívülálló csak azért, mert ő később csatlakozott hozzájuk.

A héten az oviban is zajlott az élet, elkezdték az évzáróra és a nagycsoportosok ballagására tervezett műsort próbálni.

Az anyák napi előadással kapcsolatban pár héttel ezelőtt még 100%-on ment a titkolózás és bár a dalokat egyszer-egyszer hallottam, ahogy ketten éneklik, de sem a műsorról, sem az ajándékról nem mondtak semmit.

Ezzel a művelettel erre az évre valószínűleg ki is merült a titkolózási képességük, mert az évzáró műsort már nemhogy nem sikerült eltitkolniuk, de konkrétan a teljes szöveg mellett még azt is megtudtam, hogy ki-hol fog állni a színpadon.

Szerda reggel az autóban a Nagy szépen végigmondta mind a 16 gyerek 16 különböző szövegét, az összes közös verset, a jelmezek tervét és már éppen énekelni kezdett volna, amikor rákérdeztem, hogy „oké, de most, hogy már az egész műsort előadta nekem elejétől a végéig, így mi lesz a meglepetéssel?”

Erre csak megrántotta a vállát és bejelentette, hogy jó, akkor a dalokat mégsem énekli el, majd azon meglepődök. 😁

Néha még mindig meg tud lepni, hogy milyen durva memóriája van! A kétszer-háromszor elolvasott meséket már majdnem szó szerint visszamondja, egy-egy új dalt meghallgat párszor, utána már énekli a szöveget (angolul is!), de a legijesztőbb eddig egészen biztosan az volt, amikor március környékén elkezdett valamit énekelni az autóban és rettenetesen ismerős volt nekem meg az apjának is, de az istennek se tudtunk rájönni, hogy mi az.

A gyerek világosított fel minket, hogy ez az egyik dal a helyi magyar közösség Mikulásváró rendezvényére hívott gyerekzenekar repertoárjából. Értitek, egyszer hallotta azt a dalt egy koncerten három hónappal korábban. Beszarás!

Péntekre megint bejelentkeztek anyósomék, hogy szeretnék ők felvenni a lányokat az oviból és ugyan szombat délelőtt már haza is hoztuk őket, de azért jól jött az a pár szabad óra előző este.

Arra használtam ezt az időt, hogy lefoglaljam a Nagy szülinapi zsúrját, megrendeltem a vágyva vágyott görkorcsolyát is online és elkezdtem összepakolni az én cuccaimat is a vasárnapi utazásomhoz.

Aznap délután ugyanis két másik kolléganőmmel együtt elutazunk Šibenikbe, hogy részt vegyünk egy három napos szakmai konferencián.

Már hónapok óta tudjuk, hogy ezeken a napokon nem leszek itthon és a férjem is ennek megfelelően intézte a saját céges dolgait (home office-t kért mindhárom munkanapra, hogy jusson elég ideje a logisztikára), de persze a szokásos „szerencsénk” nem került el minket.

Csütörtökön a pár nappal korábban kezdődött orrfolyása hőemelkedésben csúcsosodott ki és ettől azért mindannyian megijedtünk egy pöppet, hogy mi lesz most, meg egyáltalán hogy lehet május végén – ráadásul egy teljesen egészségesen töltött téli szezon után – lebetegedni?

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, el is kezdtünk mindenféle vészforgatókönyveket tervezgetni, de hálistennek nem lett rá szükség, mert szombatra (valószínűleg az éjjeli 10 óra egybefüggő és nyugodt alvásnak is köszönhetően) már szinte teljesen felgyógyult.

Aznap azért még igyekeztem „kímélni”, délután a lányokkal hármasban elbicikliztünk a szomszéd kerület egyik nagyobb játszóterére és haza sem mentünk az esti órákig.

Persze én sem akartam lemondani arról, hogy kihasználjam a velük töltött maradék időt, mielőtt elutazom, de a hab az volt a tortán, hogy így a férjem is tudott plusz egy fél napot nyugiban pihenni.

Vasárnapra már tényleg helyrejött, helyette – melegváltásban – a Nagy kezdett el kicsit taknyoskodni, de ez (egyelőre) nem tűnik semmi komolynak, most, hogy már hozzánk is ideért a kánikula, remélem, hogy a melegben hamar kihalnak belőle a bacik.

Aznap délután aztán a munkatársaimmal elindultunk a tenger mellé. Dolgozni.

A hivatalos út ellenére az egyik kolléganőm nem hagyott minket békén azzal, hogy fürdőruhát mindenképp pakoljunk, mert hátha esténként majd jut időnk lemenni a partra és higgyük el, hogy ilyenkor már szoktak fürödni az emberek!

Mondtam is neki, hogy ez nem valami erős indok, Svalbardon is láttunk többeket a vízben, szóval mások fürdése önmagában még nem azt jelenti azt, hogy a víz megfelelő hőmérsékletű – pláne nekem, aki egy olyan országból jött ide, ahol ásol bárhol egy lyukat és termálvíz jön fel belőle!

Ha nem vagyok élve megfőzve pancsikálás közben, akkor nem is érdekel a dolog!

Mindenesetre beraktam a bikinit, aztán majd meglátjuk milyen idő lesz. Maximum majd a napra kifekszem egy kicsit.

Amikor ezt a bejegyzést olvassátok, akkor még mindig Šibenikben leszek, de ígérem, hogy nem foglak titeket sem elhanyagolni! 😉

Salty