Óriási, nagy pelyhekben esett a hó, amikor az egész napos utazás (repülő- és reptérváltások) után este hatkor megérkeztünk Longyearbyen-be, a Spiztbergák legnagyobb településére.

Csak később, a szállásunk recepciósától hallottunk róla, hogy a hóesés sajnos most nem magától értetődő, mert idén annyira hamar (túl hamar) felmelegedett az idő, hogy hetek óta alig esett valami, hiába számítana normálisnak, hogy az év ezen szakaszában (májusban) még kemény mínuszok repkednek odakinn.

Mi is azért választottuk ezt az átmeneti pár hetet a sarkvidéki tél és a sarkvidéki nyár között, mert ilyenkor még van lehetőség téli programokon (szánhúzás, motoros szán, jégbarlangok) részt venni, de már a tengeri jégréteg is felolvad annyira, hogy a hajótúrákat is elkezdik szervezni.

Az már a reptérről kilépve is teljesen egyértelmű, hogy a sziget fő bevételi forrása a turizmus (mióta az utolsó bánya is bezárt) és mindent meg is tesznek azért, hogy a lehető legsimábban, legprofesszionálisabban legyen minden megszervezve a látogatóknak.

A pici, mindössze egyetlen kapuval és check-in pulttal rendelkező terminálra beérkező gépekhez igazított busz várja odakinn az utasokat, a viteldíjat pillanatok alatt, bankkártyával lehet menet közben kifizetni és a buszmegállók mindegyike a helyi szállások mellett található, így gyakorlatilag mindenkit „házhoz visznek”.

Mondtam is a férjemnek, hogy ez engem leginkább az albán vendéglátásra emlékeztet, mert itt a medditerránon már kezd pofátlanná válni a turizmus, de Svalbardon és Albániában még nagyon megbecsülik, hogy a vendégeik náluk költik el a pénzüket.

Ugyan az esti órákban érkeztünk meg a szállásra, de ezekben a hónapokban már egyáltalán nem megy le a nap, így a következő pár órát azzal töltöttük, hogy besétáltunk a városba és a helyi – meglepően nagy és jól felszerelt! – boltban vettünk egy kisebb kupacnyi ennivalót, hogy mégiscsak legyen nálunk néhány apróság, ha szükséges.

Az indulás előtti hetekben már természetesen végigböngésztük, hogy milyen programlehetőségek vannak és nagyjából meg is egyeztünk abban, hogy melyek azok, amiken részt szeretnénk venni, de végül semmit nem foglaltunk le előre, mert szinte minden létszámhoz és időjáráshoz kötött, ezért logikusabbnak tűnt, ha a helyszínen, a körülmények ismeretében választjuk ki, hogy mikor-mit fogunk csinálni.

Péntek este – a városi sétánk után – bejelentkeztünk egy másnap reggeli, idegenvezetéssel egybekötött túrára, ahol végigjártuk az összes helyi nevezetességet: a szánhúzó kutyák telepeit, a bányákat, a globális magszéfet, a kikötőt, a kutatóállomásokat, a híres jegesmedvés figyelmeztető táblát és még az egyik hegyre is felkaptattunk, ahonnan csodás kilátás nyílt az öbölre.

Elég borsos árat kérnek minden programért, ez a túra például fejenként 100 euróba került és előtte mi is elég drágának találtuk, de utólag azt kell mondanom, hogy nagyon megdolgoztak ezért az összegért, mert annyi mindent megtudtunk, olyan informatív és szórakoztató volt az egész, hogy nem bántuk meg, hogy befizettünk rá.

Foglalmam sem volt róla, hogy nem csak óvoda, általános iskola és gimnázium, de még egy nemzetközi egyetem is működik a városban, ahová a világ minden tájából érkeznek tanulók, hogy a sarkvidéki körülményeket is megfigyelhessék a tanulmányaik során!

Itt megnézhetitek a felvételeket, amiket a városnéző túra során készítettem:

Szombat estére befizettük magunkat egy sörkóstolóra a helyi sörfőzdébe. Képzeljétek, a svalbardi főzde nem csak a világ legészakibb sörgyára, de mivel korábban szinte teljes alkoholtilalom volt a szigeten (vásárolni most sem lehet csak úgy, a helyszíni fogyasztás viszont már megengedett), még a törvényeket is meg kellett változtatni ahhoz (majdnem tíz évig vártak az engedélyre!), hogy megnyithassanak.

Megmondom őszintén, hogy se a férjem, sem én nem számítottunk valami nagy csodára itt, mert hát mégis milyen söröket készíthetnek itt, de őszintén szólva hihetetlenül kellemes meglepetés volt a felhozatal!

Nem csak a választék óriási (még a férjem kedvenceiből, a barna sörökből is több fajtát készítenek!), de a dolgozók is rendkívül nagy tudásúak és megintcsak remekül éreztük magunkat ezen a programon.

Az már csak a hab a tortán, hogy itt találkoztunk Mariannával és Eirikkel, egy norvég tengerbiológus párral, akik ezt a szemesztert Svalbardon, a sarkvidéki állatok tanulmányozásával töltik és olyan jól összebarátkoztunk, hogy a sörfőzde zárása után együtt mentük be a városba, mert mindenképpen meg akarták nekünk mutatni a helyi pubot.

Még órákig iszogattunk és beszélgettünk itt, közben azon nevetgéltünk, hogy addig maradunk, amíg le nem megy a nap és valamikor hajnalban még telefonszámot is cseréltünk, hogy a későbbiekben is tudjuk tartani a kapcsolatot.

Hajnali egy körül, ragyogó világosban értünk vissza a szállásunkra és egy gyors zuhany után azonnal aludni mentünk, hogy a másnapi programunkra kellően kipihentek legyünk.

Többféle hajókirándulás is elérhető a szigeten, az 1-2 óráig tartó környékbeli hajókázás és a több napos tengerjárás között bármit lehet választani, de nekünk az volt az elsődleges célunk, hogy gleccsert és rozmárokat lássunk, ezzel le is szűkítettük a választékot két opcióra.

Az egyik egy zárt, fűtött katamaránban történő, „luxusabb” megoldás volt, a másik pedig egy motorcsónakos kaland – és mi a kalandfaktor (na meg az árkülönbség) miatt a motorcsónakos verzió mellett tettük le a voksunk.

Hű, hát ez nem volt semmi! Egyet is értettünk a férjemmel abban, hogy ez valószínűleg a legnagyobb kaland, amin valaha részt vettünk és részt fogunk venni egész életünkben!

A megbeszélt időpontban a szervezők eljöttek értünk a szállásunkra és elvittek minket a kikötő melletti telephelyükre, hogy előkészüljünk a kirándulásra.

Azt láttuk a képeket, hogy fel kell majd vennünk egy vízhatlan overállt (ez az izlandi bálnales alkalmával is így volt), de az meglepetésként ért minket, hogy azt javasolták, hogy a komplett téli kabátunkat, sínadrágunkat is hagyjuk magunkon az overáll alatt.

Kaptunk vízálló bakancsokat, gyapjúzoknit, kesztyűt, védőszemüveget és mentőmellényt is, bár azt többször is kihangsúlyozták, hogy minden túravezetőjük hivatalosan képzett hajókapitány és az évek alatt, mióta ezt a a programot szervezik, még soha senki nem esett bele a vízbe.

Innen mentünk le a dokkhoz, ahol végre beszállhattunk a hajóba. Nem is tudom, hogy a hajó megfelelő név-e rá, mert a hivatalos neve RIB (rigid inflatable boat) motorcsónak, amin nem székek vannak, hanem olyan ülések, amit a lábad közé kell venned és úgy ülsz rajtuk, mintha egy ló nyergében lennél.

A lovaglóüléshez történő hasonlítás akkor nyert igazán értelmet, amikor elindultunk, mert – és erre is előre figyelmeztettek minket – szó szerint meg kellett lovagolnunk a hullámokat.

A lenti videón a legnyugisabb tempót láthatjátok, ennél kétszer-háromszor gyorsabban is mentünk, pattogott, ugrált a csónak a vízen, az emelkedések után visszahuppanni a vízbe érni a jeges-tengeri hullámokon olyan volt, mintha sziklákra érkeznél le és emellett persze folyamatosan be-becsapott a tengervíz is hajóba.

A gyomrunk fel-le ugrált és elképesztő érzés volt annak tudatában kapaszkodni, hogy éppen egy felfújható motorcsónakon száguldunk egy sarkvidéki fjordon keresztül, kinn a nyílt a tengeren.

Nem mondom, nekem egészen biztosan 400 körül volt a pulzusom és olyan adrenalin-rush lett úrrá rajtam, hogy nehéz szavakkal kifejeznem, rettentően kellett koncentrálnom, hogy a megfelelő pillanatokban rugózzak a lábaimmal, de amikor megérkeztünk a gleccserhez, majdnem elbőgtem magam gyönyörűségemben.

Kevés embernek adatik meg, hogy ilyen csodát és ilyen környezetben láthasson az életében és hihetetlenül varázslatosnak találtam, ahogy ott ringatóztunk ezen az elemeknek kitett, nyitott csónakon a jégtáblák és jéghegyek között és csak a Jeges-tenger morajlása törte meg a csendet.

A gleccsertől a rozmárok által kedvelt partszakaszhoz indultunk tovább és összesen hármójukkal találkoztunk, ahogy éppen egy-egy nagyobb jégtáblán napoztak és a szó legszorosabb értelmében a hasukat simogatták.

Azt hiszem azt sem mondhatja sok mindenki magáról, hogy látott vadon élő rozmárokat az eredeti élőhelyükön és mivel a férjemnek ez abszolút bakancslistás tétel volt, rettentően örültem neki, hogy ilyen közelről láthattuk őket.

Mivel ez a kirándulás több, mint öt órán keresztül tartott (és a fizikai igénybevételt is jócskán alábecsültük), a nap hátralévő részében már csak egy forró zuhanyra és pihenésre futotta, miután visszavittek minket a szállásunkra.

Hétfőre, az utolsó napunkra egy hegyi túrát foglaltunk le az egyik közeli jégbarlanghoz, bár azt – a szokatlanul meleg idő miatt – már előre jelezték, hogy bemenni valószínűleg nem lesz lehetőségünk, mert megkezdődött az olvadás és innentől kezdve nem lenne kellően biztonságos odabenn tartózkodnunk.

Sajnos valóban csak kívülről láthattuk a barlangot, de a túra ennek ellenére is nagyszerű volt, láttunk sarki rókákat és rénszarvasokat is – ez utóbbiak már annyira hozzá vannak szokva az emberekhez, hogy egészen közel tudtunk menni hozzájuk!

Délután ismét bementünk a városba, hogy beszerezzük az elmaradhatatlan szuveníreket és igyunk egy utolsó kávét a cuki, gyapjúval kibélelt helyi kávézóban.

Kedden reggel aztán a szállásunk előtt felvett minket a reptéri busz és 4,5 nap után végre elindultunk haza. Nem igazán vágyott egyikünk sem a két átszállásra és a három repülőútra, de ha ez az ára annak, hogy eljöhettünk ide és megtapasztalhattuk a sarkvidéki természetet, akkor egyszer igazán kibírjuk.

A lányokkal persze minden egyes nap, többször is beszéltünk és videótelefonáltunk, de persze ettől föggetlenül is nagyon hiányoztak és talán azt vártuk a legeslegjobban, hogy végre megérkezzünk Zágrábba és jól megölelgethessük őket.

Az utolsó repülőúton (Amszterdamból Zágrábba) már eléggé fáradtak voltunk, de kicsit olyan érzésem volt, hogy a hosszú és megterhelő útért azzal kárpótolt minket az univerzum, hogy a repülőn ülve, a magasból láthattuk lemenni a napot, ez pedig azt hiszem méltó lezárása volt ennek kirándulásnak.

Salty