Megintcsak egy igen intenzív héten vagyunk túl és ráadásul már rögtön hétfőre sikerült egy olyan háztartási katasztrófát összehozni, hogy én magam sem értem, hogy ez mégis hogy a fenébe következett be.

Ott indul a történet, hogy aznap itthonról dolgoztam és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a munka mellett ezt-azt próbáltam elintézni a lakásban, hogy ne maradjon minden estére.

El kellett mennem egy külső helyszínen tartott tárgyalásra, de mielőtt elindultam, még gyorsan bedobtam egy adag ruhát mosni – úgy kalkuláltam, hogy mire visszaérek, le is jár a mosógép és ki tudok majd teregetni, de végül nem pont így zajlottak a dolgok.

Az történt – és erre tényleg kevesebb esély van, mint a lottó ötösre (bár manapság ugye már ez sem garantált… 😁) –, hogy a Nagy egyik melegítőnadrágjának a derekából mosás közben kicsusszant a megkötő és ez a másfél méter hosszú madzag szépen beékelte magát a mosógép ajtajánál található gumigyűrű leeresztőszelepébe(?).

Ennek az lett a következménye, hogy a víz és a menet közben keletkező hab a gép ajtaja alatt elkezdett kiszivárogni, de olyan mértékben, hogy mire hazaértem, az volt a csoda, hogy nem rögtön a Vanish nyitotta ki nekem a bejárati ajtót.

Én persze már azt vízionáltam, hogy „kész, ennyi, a mosógépünknek fel lehet adni az utolsó kenetet, vége a bulinak”, de miután mindent felitattam és negyvenhétszer felmostam a fürdőszobában, végre fel tudtam térképezni, hogy mi történt a gép belsejében és akkor vettem észre a rögtönzött tömítésként funkcionáló zsinórt.

Kivettem és kíváncsiságból (na meg a biztonság kedvéért a felmosóvödör mellett állva) elindítottam a legrövidebb programon, hogy lássam mi történik és a legnagyobb megkönnyebbülésemre SEMMI, megint minden tökéletesen működik.

Legalább nem kell másik mosógépet vennünk, de azt egy életre megtanultam, hogy kössek egy masnit az ilyen nadrágok madzagjaira és nektek is ezt tanácsolom, mert biztos vagyok benne, hogy magától senkinek nem jut eszébe, hogy ebből ekkora gebasz is lehet.

Kedden aztán már sokkal pozitívabb kimenetele lett a napunknak, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a Kicsi újabb nagy lépést tett a teljes szobatisztulás felé.

Még a tavaszi szünet előtt írtam róla, hogy amíg itthon lesznek, szeretnék erre jobban fókuszálni és kihasználni, hogy egész nap az én felügyeletem alatt van, de végül sajnos a rendelkezésre álló idő felét elveszítettük, mert a szünet elején kimondottan beteg volt és éppen elég volt az inhalálásra rávenni, nem akartam még a bilizéssel is traktálni.

Mostanra viszont úgy tűnik, hogy beérni látszik a dolog, mert kedden a délutáni alvás után már ő maga kérte az oviban, hogy ne adjanak rá új pelust.

Nem számítottam erre a fejleményre, ezért nem is volt az ovis hátizsákjában bugyi, de a nővére adott neki egyet a sajátjaiból (amúgy is majdnem egy méretet hordanak 😁), ami persze a Nagyot is végtelenül boldoggá és büszkévé tette, hogy ennyivel ő is hozzájárulhatott a sikerhez.

A délután folyamán aztán a Kicsi kétszer is szépen kiment a vécére pisilni és amikor hazafelé indultunk, akkor is nemleges választ adott arra a kérdésemre, hogy szeretné-e, hogy a hazaútra felvegyünk egy pelenkát.

Itthon is egészen az esti órákig menetelt ilyen ügyesen, de aztán annyira belemerültek a testvérével a játékba, hogy véletlenül becsurrantott és ez átmenetileg megint elvette a kedvét.

Nem tudom, miért, de sokáig annyira intenzíven „esedezett a bocsánatért”, sírva ismételgette, hogy „bocsánat, bocsánat”, amikor baleset történt, hogy az egészen biztos, hogy őt minden ilyen eset rettenetesen megviseli és bántja, még úgy is, hogy egyébként nyilván soha senki nem szidta le azért, mert bepisilt.

Ezer százalék, hogy ez nem fordult elő az oviban sem, mert ott eddig mindig pelenkában volt az egész nap folyamán és ez a viselkedése már hónapokkal korábban (az első itthoni próbálkozásoknál) is feltűnt a férjemmel mindkettőnknek.

Az elmúlt pár hétben, mióta már jobban benne vagyunk a szobatisztulásban, azóta talán nem veszi ennyire magára, de még mindig ugyanúgy elsírja magát, ha az akaratán kívül becsorog a pisi, ezért nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy tényleg szelíden és támogatóan próbálkozzunk, mert neki egyértelműen nehéz lelkileg, ha egyszer-egyszer „kudarcba fullad” a dolog.

 ….és éppen ehhez a témához kapcsolódik a következő kalandunk is!

Szerdán Budapestre kellett mennem egy tárgyalás miatt (ha minden jól alakul, akkor valami olyasmi van készülőben, ami a blogra is hatással lesz, de egyelőre nem akarok még többet mondani😊) és úgy terveztem, hogy reggel leadom a lányokat az oviban, elautózom a szomszédos fővárosig, ott elrendezem a dolgaimat, aztán szépen visszakocsikázok – így mivel tudtam, hogy elég megterhelő lesz ennyit vezetnem, a szokásosnál korábban lefeküdtem, hogy a lehetőségekhez képest minél jobban kialudjam magam az út előtt.

Tudom én, hogy ez Murphy, de nálunk már tényleg nevetséges magasságokba jutott ennek az elméletnek kiaknázása, mert tudjátok mit csinált keddről szerdára virradó éjjel a Kicsi?

Az éjszaka közepén, a lehető legnagyobb csöndben, szépen lefejtette magáról a pelenkáját, gondosan összetekerve maga mellé tette, majd a pucér alfelével visszafeküdt aludni.

Én az események láncolatába azon a ponton kapcsolódtam be, amikor – tudja a fene mennyi idővel később – álmában nyűglődni kezdett, én elkezdtem simogatni, majd ennek köszönhetően észrevettem, hogy csórikám egészen konkrétan egy pocsolyában fekszik.

A vízhatlan matracvédőnek hála a matrac épségben túlélte a szőnyegbombázást, de minden mást muszáj volt kicserélni az ágyon, na meg nyilván a gyereken is, ami persze azzal járt, hogy másfél óra is eltelt, mire családilag mind vissza tudtunk aludni.

Na, ennyit arról, hogy rápihenek az előttem álló sokszáz kilométernyi vezetésre!

A szerda viszont ennek ellenére a terveimnek megfelelően zajlott, a reggeli ovifuvar után – szakadó esőben – útnak indultam, de a határhoz közeledve már kisütött a nap és szinte forgalom nélküli autópályán jutottam el egészen Budapest határáig.

Amikor annak idején Pestre költöztem, pár hétnyi vezetésélmény elég volt hozzá, hogy azonnal eladjam az akkori autómat (mentségemre szóljon, hogy az Újpest-M3 bekötő-Hungária útvonaltól szerintem tényleg minden jóérzésű embernek elmenne az életkedve), ezért én tömegközlekedésügyileg sokkal könnyebben navigálok a városban, de a tapasztalatlanságom ellenére egészen elégedett voltam magammal.

Csak egyszer mentem rossz irányba és kellett újraterveznem, de ez bárkivel megesik! 😁

A meeting után persze arra is szakítottam időt, hogy beszerezzek néhány új mesekönyvet, na meg hogy vásároljak a hazai csemegékből is és mivel a visszaút is meglepően gördülékeny volt, este fél hétre már Zágrábban voltam.

Most onnan lehet tudni, hogy van itthon magyar szajré, hogy a gyerekeim francia drazséval dúsítják a krémtúrót.

Na jó. Nem a gyerekeim.

A csütörtök és a péntek a hét elejéhez hasonlóan zajlott, a Kicsinél eddigre gyakorlatilag szokássá vált, hogy a délutáni alvás utáni órákat bugyiban tölti az oviban és azt hiszem, hogy minden nappal egyre közelebb kerülünk a tényleges szobatisztasághoz – bár abban azért reménykedem, hogy többet nem fog éjszaka kommandózni.

Péntek délutánra – másfél hónap után! – sikerült összehozni, hogy Baka vegye fel őket a csoportból és a nagyszülőknél aludjanak aznap.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy a tranzakció összes résztvevője nagyon várta, hogy ismét lehetőségünk legyen erre, mert anyósoméknak is hiányoztak a lányok, a gyerekek is vágytak hozzájuk, mi pedig arra, hogy egy éjszakát újra háborítatlanul alhassunk.

Szerintem én testileg és szellemileg is annyira rákészültem erre, hogy este fél kilenckor már szó szerint alig tudtam nyitva tartani a szemem, de a férjem se nézett ki sokkal jobban, emiatt aztán úgy döntöttünk, hogy ha már lúd, akkor legyen kövér és kilenckor mind a ketten el is vonultunk a hálóba.

Én a korai takarodónak hála másnap persze fél hét körül felkeltem, de a férjem csak valamivel tíz előtt támolygott ki a szobából – annyira látszott rajta, hogy végre istenigazából kialudta magát! Nagyon örültem neki!

A szombati napunkat – és a nyugis alvásnak köszönhető energiatöbbletet – a már-már szégyenletesen régóta halogatott nagytakarításra használtuk.

Átválogattuk a lányok szezonális ruháit a szekrényükben, kimostuk az összes szennyest, letörölgettünk és amíg a férjem megpucolta az ablakokat, addig én az előző héten összegyűlt irtózatos mennyiségű ruhát (na meg az immáron tiszta függönyöket) is kivasaltam.

Délután elhoztuk a gyerekeket Bakáéktól és onnan rögtön az egyik ovis kispajtás családjához mentünk playdate-re. Igazából három ovis kispajtásról van szó, mert mindhárom testvér a lányainkkal jár egy csoportba, de a legkíváncsibbak egyértelműen a Kicsi és az ő kis barátja közös játékára voltunk.

B., a kisfiú két héttel fiatalabb a mi kisebbik lányunknál és mivel tavaly ősszel ők ketten együtt kezdték az ovit, szinte természetesen egymás mellé csapódtak, az azóta eltelt időben pedig igazi spanok lettek.

A Nagy K.-val, a a három testvér legidősebbikével (és az egyetlen lánnyal) van nagyon jóban, de azért a középső gyereket sem hagyták ki a mókából, az ott töltött idő alatt többnyire mind együtt játszottak.

Azt hiszem – így, több hosszú beszélgetés után – kijelenthetem, hogy ez a szülőpáros áll hozzánk, a mi elveikhez és életvitelünkhöz a legközelebb és nagyon-nagyon örülök, hogy így egymásra találtunk.

A következő hétvégére vissza is hívtuk őket, mert innentől kezdve egyértelműen az a feladatunk, hogy fenn is tartsuk és ápoljuk ezt a kapcsolatot, mert nem mindennap talál az ember ilyen klassz társaságot – arról nem is beszélve, hogy K.-nak ugyan ez az utolsó éve az oviban, de a Kicsi és B. még négy teljes évet fognak itt együtt tölteni!

Salty