Ezen a héten rendesen belecsaptunk a lecsóba, hétfő délután a Naggyal rögtön egy kivizsgálásra mentünk az egyik helyi gyerekklinikára.

Még tavaly év végén kértem meg az időpontot, de csak heti egyszer csinálják ezt a fajta felmérést és egészen mostanáig nem volt egyetlen szabad nap sem, de még így sem késtünk el semmivel, hiszen amúgy is csak a saját megnyugtatásomra jelentkeztem be.

Az van, hogy ha a Kicsi nem született volna meg, akkor lehet, hogy sosem tűnt volna fel a dolog, de mióta ő is öntudatra ébredt, jön-megy, tesz-vesz, játszik, azóta észrevettem, hogy mennyire máshogy viselkedik, mint a nővére.

Sokkal hamarabb, sokkal tovább képes lefoglalni magát, nem igényli a folyamatos társaságot és úgy egyáltalán, klasszisokkal nyugodtabb, mint a Nagy.

Nekünk ugye évekig a Nagy volt a mérce, azt hittük, hogy „az ennyi idős gyerekek ilyenek” és soha senki, se a védőnő, se a gyerekorvos, se az intézmények nem jelezték, hogy valami rendkívülit figyeltek volna meg rajta, azon kívül, hogy a bölcsiből többször is kaptunk olyan megjegyzést, hogy a lányunk borzasztóan aktív, de mellette nagyon ügyes, csak hát két fiúval is simán felér a mozgásigénye.

De ez mindig pozitív visszajelzés volt, senki nem tekintett úgy rá, hogy ez akár gondot is jelenthet.

Aztán ahogy nőtt, úgy vettem észre más jeleket is: hogy mennyire szeleburdi és csapongó, ingadozik a figyelme és nehéz egyetlen dologra koncentrálnia, szinte soha nem mozdulatlan, ülve is állandóan mozgásban van és még sétálni is szökkelve szokott – de végül a húgával összehasonlítva tűnt fel igazán, hogy ez nem biztos, hogy korosztályos sajátosság.

Az oviban is rákérdeztem, hogy mit gondolnak, lehet-e, hogy ADHD-s, de az óvónők megnyugtattak, szerintük nem prezentálja a tipikus „tüneteket”, egy középső csoportos gyereknél teljesen normális, hogy nem köti le egyetlen tevékenység órákra, meg egyébként is, napról-napra fejlődik a figyelme.

Azt mondjuk én is észrevettem, hogy folyamatosan nő az az időtartam, amíg fenntartható a fókusza és az elmúlt évben már tényleg képes volt akár 40-50 percig is ugyanarra az egy tevékenységre koncentrálni, de azért úgy voltam vele, hogy biztos, ami biztos, inkább mérjék fel egy erre specializált helyen, ne mi találgassunk.

Itt úgy működik az ADHD vizsgálat, hogy a szülők előre kitöltenek egy kérdőívet a gyerek viselkedésével kapcsolatban és csak utána kell személyes megjelenni.

Ha kérdőjeles a dolog vagy a gyerek nem eléggé felszabadult és együttműködő, akkor vissza kell menni többször is, de ha egyértelmű eredményt tudnak mondani, akkor kevesebb alkalom is elég lehet, nincs előre meghatározva, hogy hány vizsgálatot kell végigcsinálni.

Nekünk végül azt mondták, hogy már a kérdőív alapján is szinte biztosan kizárható, hogy ADHS-s lenne a gyerek, mert nincsenek hangulatingadozásai, képes várni a sorára és pontosan végrehajtani utasításokat, de a hiperaktivitás kérdéses, ezért március végén vissza fogunk még egyszer menni, hogy azzal kapcsolatban még egyszer kivizsgálják.

Az a felmérés során is egyértelmű volt, hogy a gyerek állandóan mozgásban van és hihetetlenül aktív, de a hiperaktivitás és a szeleburdiság még nem egyenlő az ADHD-vel és a klinika szakemberei szerint szó sincs figyelemhiányról, a korának megfelelően képes összpontosítani.

Ez elég megnyugtató volt és a hiperaktivitás diagnózis már igazából nem különösebben érdekel, mert ezt szerintem eddig is megfelelően kezeltük, odafigyelünk rá, hogy mindig le legyen járatva és kimozoghassa magát, mást meg úgysem nagyon tehetünk.

A múltkor említett bújóssága egyébként úgy tűnik, hogy állandósulni látszik, reggelente, ébredés után sokáig maradunk kettesben az ágyban, ölelkezünk és beszélgetünk mindenféle számára fontos  dologról (pl. hogy milyen ízű legyen a születésnapi tortája és hogy szerintem mikor lesz elég nagylány ahhoz, hogy magassarkú cipőt hordjon) és néha olyanokat mond, hogy úgy kell megreguláznom magam, hogy ne érzékenyüljek el.

Talán szerdán történt, hogy amikor felébredtek, a Kicsi kitalálta, hogy át akar menni a gyerekszobába játszani, a Nagy pedig elkísérte, hogy felkapcsolja neki a kisebbik lámpát a szekrény tetején.

A kapcsoló elég magasan van, de ha felmászik az emeletes ágya tetejére, akkor könnyen el tudja érni, viszont biztos, ami biztos, inkább rákérdeztem: „amikor a kislámpát akarod felkapcsolni, akkor ugye az ágyra mászol fel, nem a szekrényre?”

Válaszolt is, hogy “persze, de miért?” – mire én elmagyaráztam, hogy ugyan a falhoz van rögzítve a szekrény, de nem biztos, hogy a polcok elbírják a súlyát, ezért oda nem szabad felmászni, mert még véletlenül leesik és összetöri magát.

Erre – és esküszöm nem túlzok – megsimogatta az arcom, majd azt mondta: „köszönöm anya, hogy mindig gondoskodsz rólam!”  – én meg majdnem elbőgtem magam.

Nem tudom, hogy honnan szedi ezeket a szófordulatokat.

A hét többi része a lehető legnagyobb békességben telt és pénteken, végre-valahára, már tényleg Baka ment a lányokért az oviba és az is tervben volt, hogy mint a ketten ott is alszanak náluk.

Hála a magasságosnak, ez kivételesen meg is valósult, bár péntek délután, amikor a hálóban igazgattam az ágyat, azért átfutott az agyamon, hogy ki tudja, hogy tényleg ott maradnak-e vagy végül mégiscsak értük kell majd mennem és tök feleslegesen pakoltam el az ágyneműiket.

De szerencsére minden simán ment, nagyon jól érezték magukat a nagyszülőknél, mi a férjemmel reggel nyolcig aludtunk és még az új sorozatunkból is meg tudtunk nézni két teljes részt, mielőtt elindultam volna felvenni őket.

Baka egy fél mondatban megjegyezte, hogy a Kicsi aznap délelőtt köhögött néhányszor, de akkor még nem gondoltam túl a dolgot, mert pénteken egy teljesen egészséges gyereket adtam le az oviban, csak nem betegedett le 24 óra alatt annyira, hogy drámázni kelljen miatta.

Itthon is folytatta köhögést, de egyáltalán nem volt aggasztó, más tünetet nem is produkált azon kívül, hogy az orrát óránként egyszer meg kellett törölni, pont ezért ért minket teljesen váratlanul, amikor aznap éjjel 11-kor álmában annyira köhögni kezdett, hogy esélytelen volt, hogy záros határidőn belül vissza tudjuk altatni.

Nyilván mindenkit felvert vele, így aztán éjfélkor mind kinn ültünk a nappaliban és dínós dokumentumfilmeket néztünk, miközben próbáltuk a Kicsit meggyőzni, hogy nem kell félnie az inhalátortól, mert csak segíteni akarunk rajta, hogy el tudjon aludni.

Az inhalálás végül nem jött össze, de szegénykém már annyira álmos volt, hogy nem tudtunk tovább ébren maradni vele, de a köhögéstől viszont elaludni sem tudott rendesen.

Én abszolút átérzem ezt a helyzetet, nekem minden betegség a tüdőmre megy, van, hogy hetekig is köhögök „levezetésként” és tényleg rohadtul bosszantó, amikor bárhogy fekszel, bármit csinálsz, nem múlik a dolog.

Végül úgy sikerült elaltatni, hogy én az ágy háttámlájának dőlve ültem és az ölembe vettem, így nagyjából az oldalán feküdt és a feje is magasabban volt, de én ebben a formában nyilván nem sokat tudtam pihenni.

Másnap viszont az apja elérte, hogy megbarátkozzon az inhalátorral, este, elalvás előtt szépen, percekig pöfékelt a maszkkal az arcán és képzeljétek, egész éjjel egyetlenegyszer sem köhintette el magát és ébredés után sem volt semmi baja.

Megmondom őszintén, hogy én ezt minimum egy kisebb csodának látom, mert fejben már azt tervezgettem, hogy hogy fogom a munkámat összeegyeztetni azzal, hogy itthon lesz betegen a héten, de végül nem volt szükség rá, hogy „táppénzre” száműzzem, mert hétfő reggelre gyakorlatilag tünetmentes lett.

Hihetetlen.

Egyelőre ebben a szezonban majdhogynem „veretlenek” vagyunk, talán csak két-három alkalommal voltak itthon egy-egy napot betegség miatt, az új orvosunkhoz pedig egyszer sem kellett elmennünk és ilyen eddig egy évben sem fordult elő.

Hát, még a lábujjaim is csuriban vannak, hogy ez most már az igazi tavaszi felmelegedésig így is maradjon!

Salty