Ezen a héten rendesen belecsaptunk a lecsóba, hétfő délután a Naggyal rögtön egy kivizsgálásra mentünk az egyik helyi gyerekklinikára.
Még tavaly év végén kértem meg az időpontot, de csak heti egyszer csinálják ezt a fajta felmérést és egészen mostanáig nem volt egyetlen szabad nap sem, de még így sem késtünk el semmivel, hiszen amúgy is csak a saját megnyugtatásomra jelentkeztem be.
Az van, hogy ha a Kicsi nem született volna meg, akkor lehet, hogy sosem tűnt volna fel a dolog, de mióta ő is öntudatra ébredt, jön-megy, tesz-vesz, játszik, azóta észrevettem, hogy mennyire máshogy viselkedik, mint a nővére.
Sokkal hamarabb, sokkal tovább képes lefoglalni magát, nem igényli a folyamatos társaságot és úgy egyáltalán, klasszisokkal nyugodtabb, mint a Nagy.
Nekünk ugye évekig a Nagy volt a mérce, azt hittük, hogy „az ennyi idős gyerekek ilyenek” és soha senki, se a védőnő, se a gyerekorvos, se az intézmények nem jelezték, hogy valami rendkívülit figyeltek volna meg rajta, azon kívül, hogy a bölcsiből többször is kaptunk olyan megjegyzést, hogy a lányunk borzasztóan aktív, de mellette nagyon ügyes, csak hát két fiúval is simán felér a mozgásigénye.
De ez mindig pozitív visszajelzés volt, senki nem tekintett úgy rá, hogy ez akár gondot is jelenthet.
Aztán ahogy nőtt, úgy vettem észre más jeleket is: hogy mennyire szeleburdi és csapongó, ingadozik a figyelme és nehéz egyetlen dologra koncentrálnia, szinte soha nem mozdulatlan, ülve is állandóan mozgásban van és még sétálni is szökkelve szokott – de végül a húgával összehasonlítva tűnt fel igazán, hogy ez nem biztos, hogy korosztályos sajátosság.
Az oviban is rákérdeztem, hogy mit gondolnak, lehet-e, hogy ADHD-s, de az óvónők megnyugtattak, szerintük nem prezentálja a tipikus „tüneteket”, egy középső csoportos gyereknél teljesen normális, hogy nem köti le egyetlen tevékenység órákra, meg egyébként is, napról-napra fejlődik a figyelme.
Azt mondjuk én is észrevettem, hogy folyamatosan nő az az időtartam, amíg fenntartható a fókusza és az elmúlt évben már tényleg képes volt akár 40-50 percig is ugyanarra az egy tevékenységre koncentrálni, de azért úgy voltam vele, hogy biztos, ami biztos, inkább mérjék fel egy erre specializált helyen, ne mi találgassunk.
Itt úgy működik az ADHD vizsgálat, hogy a szülők előre kitöltenek egy kérdőívet a gyerek viselkedésével kapcsolatban és csak utána kell személyes megjelenni.
Ha kérdőjeles a dolog vagy a gyerek nem eléggé felszabadult és együttműködő, akkor vissza kell menni többször is, de ha egyértelmű eredményt tudnak mondani, akkor kevesebb alkalom is elég lehet, nincs előre meghatározva, hogy hány vizsgálatot kell végigcsinálni.
Nekünk végül azt mondták, hogy már a kérdőív alapján is szinte biztosan kizárható, hogy ADHS-s lenne a gyerek, mert nincsenek hangulatingadozásai, képes várni a sorára és pontosan végrehajtani utasításokat, de a hiperaktivitás kérdéses, ezért március végén vissza fogunk még egyszer menni, hogy azzal kapcsolatban még egyszer kivizsgálják.
Az a felmérés során is egyértelmű volt, hogy a gyerek állandóan mozgásban van és hihetetlenül aktív, de a hiperaktivitás és a szeleburdiság még nem egyenlő az ADHD-vel és a klinika szakemberei szerint szó sincs figyelemhiányról, a korának megfelelően képes összpontosítani.
Ez elég megnyugtató volt és a hiperaktivitás diagnózis már igazából nem különösebben érdekel, mert ezt szerintem eddig is megfelelően kezeltük, odafigyelünk rá, hogy mindig le legyen járatva és kimozoghassa magát, mást meg úgysem nagyon tehetünk.
A múltkor említett bújóssága egyébként úgy tűnik, hogy állandósulni látszik, reggelente, ébredés után sokáig maradunk kettesben az ágyban, ölelkezünk és beszélgetünk mindenféle számára fontos dologról (pl. hogy milyen ízű legyen a születésnapi tortája és hogy szerintem mikor lesz elég nagylány ahhoz, hogy magassarkú cipőt hordjon) és néha olyanokat mond, hogy úgy kell megreguláznom magam, hogy ne érzékenyüljek el.
Talán szerdán történt, hogy amikor felébredtek, a Kicsi kitalálta, hogy át akar menni a gyerekszobába játszani, a Nagy pedig elkísérte, hogy felkapcsolja neki a kisebbik lámpát a szekrény tetején.
A kapcsoló elég magasan van, de ha felmászik az emeletes ágya tetejére, akkor könnyen el tudja érni, viszont biztos, ami biztos, inkább rákérdeztem: „amikor a kislámpát akarod felkapcsolni, akkor ugye az ágyra mászol fel, nem a szekrényre?”
Válaszolt is, hogy “persze, de miért?” – mire én elmagyaráztam, hogy ugyan a falhoz van rögzítve a szekrény, de nem biztos, hogy a polcok elbírják a súlyát, ezért oda nem szabad felmászni, mert még véletlenül leesik és összetöri magát.
Erre – és esküszöm nem túlzok – megsimogatta az arcom, majd azt mondta: „köszönöm anya, hogy mindig gondoskodsz rólam!” – én meg majdnem elbőgtem magam.
Nem tudom, hogy honnan szedi ezeket a szófordulatokat.
A hét többi része a lehető legnagyobb békességben telt és pénteken, végre-valahára, már tényleg Baka ment a lányokért az oviba és az is tervben volt, hogy mint a ketten ott is alszanak náluk.
Hála a magasságosnak, ez kivételesen meg is valósult, bár péntek délután, amikor a hálóban igazgattam az ágyat, azért átfutott az agyamon, hogy ki tudja, hogy tényleg ott maradnak-e vagy végül mégiscsak értük kell majd mennem és tök feleslegesen pakoltam el az ágyneműiket.
De szerencsére minden simán ment, nagyon jól érezték magukat a nagyszülőknél, mi a férjemmel reggel nyolcig aludtunk és még az új sorozatunkból is meg tudtunk nézni két teljes részt, mielőtt elindultam volna felvenni őket.
Baka egy fél mondatban megjegyezte, hogy a Kicsi aznap délelőtt köhögött néhányszor, de akkor még nem gondoltam túl a dolgot, mert pénteken egy teljesen egészséges gyereket adtam le az oviban, csak nem betegedett le 24 óra alatt annyira, hogy drámázni kelljen miatta.
Itthon is folytatta köhögést, de egyáltalán nem volt aggasztó, más tünetet nem is produkált azon kívül, hogy az orrát óránként egyszer meg kellett törölni, pont ezért ért minket teljesen váratlanul, amikor aznap éjjel 11-kor álmában annyira köhögni kezdett, hogy esélytelen volt, hogy záros határidőn belül vissza tudjuk altatni.
Nyilván mindenkit felvert vele, így aztán éjfélkor mind kinn ültünk a nappaliban és dínós dokumentumfilmeket néztünk, miközben próbáltuk a Kicsit meggyőzni, hogy nem kell félnie az inhalátortól, mert csak segíteni akarunk rajta, hogy el tudjon aludni.
Az inhalálás végül nem jött össze, de szegénykém már annyira álmos volt, hogy nem tudtunk tovább ébren maradni vele, de a köhögéstől viszont elaludni sem tudott rendesen.
Én abszolút átérzem ezt a helyzetet, nekem minden betegség a tüdőmre megy, van, hogy hetekig is köhögök „levezetésként” és tényleg rohadtul bosszantó, amikor bárhogy fekszel, bármit csinálsz, nem múlik a dolog.
Végül úgy sikerült elaltatni, hogy én az ágy háttámlájának dőlve ültem és az ölembe vettem, így nagyjából az oldalán feküdt és a feje is magasabban volt, de én ebben a formában nyilván nem sokat tudtam pihenni.
Másnap viszont az apja elérte, hogy megbarátkozzon az inhalátorral, este, elalvás előtt szépen, percekig pöfékelt a maszkkal az arcán és képzeljétek, egész éjjel egyetlenegyszer sem köhintette el magát és ébredés után sem volt semmi baja.
Megmondom őszintén, hogy én ezt minimum egy kisebb csodának látom, mert fejben már azt tervezgettem, hogy hogy fogom a munkámat összeegyeztetni azzal, hogy itthon lesz betegen a héten, de végül nem volt szükség rá, hogy „táppénzre” száműzzem, mert hétfő reggelre gyakorlatilag tünetmentes lett.
Hihetetlen.
Egyelőre ebben a szezonban majdhogynem „veretlenek” vagyunk, talán csak két-három alkalommal voltak itthon egy-egy napot betegség miatt, az új orvosunkhoz pedig egyszer sem kellett elmennünk és ilyen eddig egy évben sem fordult elő.
Hát, még a lábujjaim is csuriban vannak, hogy ez most már az igazi tavaszi felmelegedésig így is maradjon!
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Amikor először olvastam kedden a bejegyzést, csak annyit szerettem volna írni, hogy hű, a bezzeganyán ehhez mennyi hozzászólás jönn. És hogy én az ilyen bejegyzésekből és az alatta kialakuló beszélgetésekből nagyon sokat tanultam.
És tessék, megszületett a beszélgetés, és megint személyes tapasztalatokat olvashattam. 😀 Köszi mindenkinek!
A témához: nálunk a harmadik gyerekről azt mondták a héten az oviban, hogy ebéd közben az összes asztaltársaságot elszórakoztatja. Körbeéneklli őket! Meg egyébként is, játék, kézműveskedés stb. közben is szeret énekelni.
Iszonyatosan jó mozgáskoordinációja (és igen nagy mozgásigénye) van, félelemérzet nem jellemző rá (sötéttől fél; másfél méterről simán leugrik).
Jövőre kezdi a sulit, az óvónők azt mondják, hogy abszolút érett rá, de azért az a tanítótól erősen függ, hogy mennyire fog tolerálni egy ilyen izgága gyereket. Lehet, hogy ugyanazok lesznek a tanítói, akik a másodiknál aggodalmukat fejezték ki, hogy túl nyugodt. :DD
KedvelésKedvelik 1 személy
Szorítok, hogy jó tanítókat kapjatok! Az nekünk is kulcskérdés lesz! 😉
KedvelésKedvelés
Már nem fér oda a válaszom.
Nagyon szembetűnő a különbség a hozzáállásban, szerencsések vagytok, de tényleg.
A legjobb indikátor a bölcsis sztori. Nálunk egy ilyenért behívták volna a szülőket, és onnantól szoros emberfogásban tartották volna a csemetét megfosztva ezzel a szabad játéktól hetekig. A nagyom volt, hogy 2 órát ült büntetésben az udvaron, mert kis botokkal cigizést imitáltak. (Tilos volt “botozni” egy ősfás udvaron.) Mondtam is az óvónőnek, hogy ezt nem tőlünk látta… De van egy túl aktív gyerek, erre mit csinálnak: a szabad udvari játék alatt leültetik egy asztalhoz.
Amin elgondolkodtam, az étkezéskor való felugrálás: ha sikerül leszoktatni róla, és nem lesz helyette másfajta mozgás-levezetés, az gyanúsan nem adhd. Ugyanis az adhd-s gyerek nem rosszul nevelt, tájékozatlan az illemszabályokról, hanem képtelen. Neki max úgy megy ez, hogy nagy erőfeszítés árán legátolja önmagát, és átvezeti rosszabb esetben feszültségbe, jobb esetben egy tolerálhatóbb mozgásba. (Az adhd-sok között pl sokkal gyakoribb a tikkelés emiatt.)
Ha valamiért, akkor azért érdemes utána járni, mert bármikor bekerülhet egy kevésbé elfogadó közegbe, és ne akkor boruljon a bili. Mert amúgy mindent nagyon jól csináltok ti is, és a környezet is! Itthon sajnos önigazolásra kell a diagnózis a külvilág felé, hogy a gyerek nem rossz, illetve nem mi szúrtuk el. 😦
KedvelésKedvelik 1 személy
egyebként ez a kultúrális vonatkozás most nekem nagyon érdekes. Hogy mennyire más a hozzáállás az apróságokhoz. Nálhnk tényleg rengeteg fejlesztő program elérhető, magyar fejlesztésű, zseniális mozgásfejlesztések pl a TSMT stb. De valahogy rugalmatlanabbak is vagyunk. Egyébként nem tudom, ez mivel függ össze. Csupán a néplélek más? Vagy valóban az, hogy itt az intézményesülés később van, és emiatt többet várnak el? Egyszerűen több humánerőforrás…?
de mindenképpen érdekes.
KedvelésKedvelés
Én azokon, akik nem vették az akadályt azt láttam, hogy 20-30 év munkaviszony után kiégtek, megkeseredtek. A “jó” gyerek az rendben, azt még úgy elabajgatják, de hogy nekik energiát kéne fektetni bárkibe is, az ki van zárva. Pl nem bajlódtak az étkezéssel sem, aki nem ette meg az ebédet, annak adtak háztartási kekszet, mert az éhes gyerek=hisztis gyerek. De ismerős gyerek azzal jött haza az oviból, hogy Anya, a te telefonodon is van ez-meg-az? Óvónő lefoglalta a gyerekeket, hogy ne legyen velük gond. Szerintem ha legális volna, le is nyugtatóznák őket, hogy ne kelljen velük foglalkozni… 😦 Nyilván pechünk is volt, biztos vannak itthon is lelkes pedagógusok az állami rendszerben is, de nem ez az általános sajnos.
Szerintem ez a rendszer szintű probléma, hogy miért nem marad meg a többségnek a gyerekek szeretete és a lelkesedése, motivációja az évek során?
KedvelésKedvelés
hú ezek durva sztorik. Nekünk éppen hihetetlen szerencsénk van az állami ovinkkal. Viszont rendszerszintű probléma az tuti van, itthon biztosan, és szerintem a rettenetes erőforráshiány az egyik oka, emberi és anyagi egyaránt. Azt nem tudom, Horvátországban így van-e. Így ez lehet egy különbség a horvát pedagógusok javára.
KedvelésKedvelés
Nekünk is részben szerencsénk van szerintem, a bölcsiben az első évben 3 nevelő volt 12 gyerekre, a másodikban pedig szintén 3, de már 20 gyerekre.
Most az oviban, a speciális magyar csoport miatt minden évben kevesen vannak (idén csak 16 gyerek van a csoportban) és 3+1 nevelő van (a plusz egy nem mindennapos, de ő kimondottan mozgáskoordinációért felel) és ez nagyon nem átlagos.
A rendes ovis csoportokban 28-30 gyerek is van egyszerre, nálunk a kisebb létszám miatt nyilván több idő jut mindenkire.
De az is igaz, hogy a nevelők is 100%-on tolják, hétvégékre is szoktak programokat szervezni, lenyomták az egész farsangot is több órás műsorral, “buliztatva a gyerekeket” úgy, hogy nem is ovis rendezvény volt és az az óvónénink, aki a kora alapján az anyám is lehetne meg a legtündéribb nő ezen a világon.
Olyan szeretettel beszél a gyerekekről, hogy az elképesztő.
Egyszer délután leguggolt, hogy megölelje a Nagyot, mielőtt hazamegyünk, a lányom meg olyan lendülettel ugrott oda, hogy fenékre ült tőle. Én rögtön elnézést kértem meg a gyereknek is mondtam, hogy kisebb intenzitással is lehet ölelkezni, de az óvónéni csak nevetett, hogy ez egy igazi “szeretetbomba” volt.
De a fiatalok sem mogorvák vagy lekezelőek, ma pont kinn játszottak az udvaron, amikor mentem értük és úgy fogadtak, hogy “muszáj megdicsérniük a Kicsit, mert felmászott teljesen egyedül a legnagyobb csúszdához, csak a legfelső három lépcsőfokra nem tudott fellépni, de milyen ügyesen lekiabált, hogy “óvónéni, gyere segíts!” – szóval ilyen átlagos dolgokból tényleg nincsen soha ügy nálunk, verekedésért, a játékok rongálásáért stb. jár büntetés.
Az elevenség nem bűn.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Az elevenség nem bűn.”
Ez a lényeg. 🥰
KedvelésKedvelik 1 személy
tényleg szuper az ovitok ❤
Éljenek az ilyen pedagógusok!
KedvelésKedvelik 2 ember
Ez nekem nagyon furcsa, hogy azt mondják, hogy hiperaktivitásra vizsgálják, de az adhd-t kizárják. Az adhd maga a hiperaktivitás-figyelem zavar, és a legújabb meglátás szerint nem szükséges a 3 tünetcsoport (figyelem, mozgás, impulzivitás) mindegyikéből kipipálni legalább 3 pontot a diagnózishoz, hanem léteznek olyanok, akiknek csak egyik vagy másik területen vannak nehézségeik.
Nekem van ismerősöm, akinek a figyelmével (látszólag) nincs gond, de olyan is, akinek meg csak azzal van nehézsége, mindkettő diagnosztizált adhd-s.
Mindenesetre akármilyen diagnózist kap vagy sem, a mozgás nagyon fontos lesz az életében, és az iskolába kerüléstől még tudatosabban kell majd figyelnetek arra, hogy a délelőtti ülést délután kompenzáljátok. Illetve hogy olyan pedagógust találjatok, aki nem kap agyvérzést a ficergéstől! 😉 Bár amiket eddig írtál, ott sokkal haladóbb szellemben és elfogadóbban, rugalmasabban állnak a pedagógusok a gyerekekhez, mint idehaza (vagy legalábbis felénk).
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban rugalmasság vagy inkább csak “ignorancia”.
Lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá, de én nem érzem úgy, hogy itt annyira odafigyelnének a különböző nehézségekkel küzdő gyerekekre – ha nem beszéltünk volna annyit a szenzorosságról annó a többiekkel a BA-n és magamtól nem olvastam volna utána, akkor itt gyereket nevelve azt se tudnám, hogy ilyen létezik.
Elméletileg azt mondják, hogy a Nagynál csak a mozgás tünetcsoport tér el az “átlagostól”, ezért szinte biztos, hogy nem ADHD-s, de az is igaz, hogy sok helyen a kettőt egy kalap alá veszik.
Itt amúgy hiába diagnosztizálnák vele, akkor sem történne semmi, mert csak nagyon súlyos ADHD vagy más SNI gyerekek esetében van valamilyen módszertan (pl. felelhet írásbeli dolgozat helyett, kap mentort a fókuszáláshoz, több ideje van egy-egy feladatra stb.)
Olyan fejlesztőrendszer, mint Magyarországon nincs is, főleg “orvosi esetekkel” foglalkoznak pluszban, ahol komolyabb segítségre is szükség lehet.
De igen, az iskolával kapcsolatban nekünk nagyon észnél kell majd lennünk, bár már most sincs olyan napunk, amikor nincsenek ovi után lejáratva, mert ég és föld a viselkedése, ha volt lehetősége eleget mozogni.
A ficergés amúgy eddig senkit nem zavart, itt ezt minden nevelő teljesen átlagosnak látja ebben az életkorban – azért mondom, hogy nekem sem biztos, hogy feltűnt volna, ha nem lett volna a Kicsinek hála összehasonlítási alapom.
KedvelésKedvelés
A legújabb szemlélet szerint, ha a mozgás tünetcsoportban eltérés van legalább nem emlékszem hány pontban, és a problémák fennállnak legalább fél éven át és az életnek legalább kettő színterén, akkor megadják a diagnózist.
Itthon azt látom, hogy ha azt kéred egy pedagógustól, hogy pl engedje meg, hogy zselépárnán üljön a gyerek, akkor elhajtanak. De ha azt mondod, hogy a gyerek adhd-s, és a szakszolgálat javasolta a zselépárnát, rögtön mehet. Ugyanaz a gyerek, ugyanaz a kérés. Mint a Simon said játék… 😦
A másik a vaskalapos rokonság, ahol jól jön a papír. Amikor pl a nagyszülők/nagynénik/nagybácsik/szomszéd bizonygatják, hogy csak nem neveltük meg, és csak az a pofon hiányzik neki. Aztán megvan a papír, ledöbbennek, és hirtelen másként látják a szituációkat, és jó esetben felfogás, hogy a gyerek nem azért viselkedik úgy, hogy velük kiszúrjon/utálja őket, hanem mert képtelen másként. És itt nem kell nagy dolgokra gondolni: lehet egy családi vacsin nem marad a fenekén, folyton közbevág a másik szavába, vagy épp túl indulatosan reagál, vagy épp elbambul és nem reagál.
Az előző bekezdés téged nem érint, hacsak nem anyukádnak okozna könnyebbséget megérteni a pörgős Nagylányt egy papíron keresztül.
A második bekezdés meg passz. A nagyotoknál szerintem sok hasonló helyzetet jobban kezeltek a pedagógusok, mint itt, de a nem tudomásul vevés is jobb, mint a rossznak stigmálás. És ha minden pedagógus természetesen jól viszonyul hozzá, akkor igazából nem is feltétlenül baj, ha nem tudsz róla, hiszen irreleváns, mert mindenki automatikusan úgy reagál a gyerekre, ahogy arra neki szüksége van.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálunk ezek közül szerencsére egyik sem jelent gondot, még a nagymamák is csak mosolyognak rajta, hogy milyen eleven gyerek. Ők erre azt szokták mondani, hogy “kukacok vannak a fenekében”, de abszolút nem zavarja őket. 🙂
A pedagógusok pedig kb. szuperlatívuszokban beszélnek róla, soha, egyetlenegyszer sem panaszkodott rá senki, folyamatosan az jön vissza, hogy milyen segítőkész, milyen okos, értelmes gyerek, a hiperaktivitást pedig elképesztően természetesen kezelik.
Annó a bölcsiben igazán a csúcsra járatta a dolgot, akkoriban élte a “mászós korszakát”, az tényleg durva volt. Mindenre felmászott, az udvaron átmászott a bölcsiseket az ovisoktól elválasztó kerítésen, mert a túloldalon nagyobb a csúszda (ezt 18 hónaposan!), de a gondozók szinte büszkén mesélték délután, hogy “hihetetlen ez a gyerek, milyen energikus, ügyes mozgású”
Az egyetlen megjegyzés az volt, hogy étkezések közben gyakran feláll, de ez akkoriban majdnem minden gyereknél gond volt (szülőin szóltak róla). Akkor itthon még etetőszékben ült, gondolom az is probléma volt, hogy a bölcsiben nem tudott mit kezdeni a nagy szabadságával, azért mászkált.
Vettünk itthonra is kis asztalt meg széket neki és szépen megtanulta, hogy evés közben ott kell ülni.
Pont úgy, ahogy a közbeszólásról is sikerült többnyire leszoktatnunk. Nem mondom, hogy már nem fordul elő, de a két évvel ezelőtti mennyiséghez képest kb. 80%-kal kevesebbszer vág közbe.
Hogy ez “kompenzáció” vagy sem, azt nem tudom, de egyébként meg azt gondolom, hogy valahol normális dolog kompenzálni. Mindenki kompenzál valamennyire, megtanulja, hogy mely helyzetekben hogy kell viselkedni, mit illik mondani, mi bántó stb.
Csak annyi a lényeg, hogy ez ne legyen túl megerőltető.
A pedagógusok itt egyáltalán nem látnak semmiféle problémát a Nagy viselkedésével kapcsolatban – szerintük gyerek és vannak gyerekek, akik így viselkednek, nem mindegyik egyforma, nem is lehet elvárni.
(…és amúgy az egyik óvónénink ráadásul olyan idős, hogy az ő saját gyerekei nálam idősebbek, de még ő sem célzott rá soha, hogy “túl sok” lenne a Nagy, sőt, szerintem ő az egyik kedvence. 🙂 )
KedvelésKedvelés
A tehetség is egyfajta elterés az átlagtól. A kiemelkedés bármilyen területen. Az érzelmi reguláció zavarai szintén kapcsolódnak az ADHDhoz, nálatok szerintem ez is érdekes lehet a nagynál. Magas IQval megint sokan tudnak kompenzálni.
azt is vegyétek figyelembe, hogy –legalábbis a leírások alapján– sem te, sem a férjed nem átlagos teherbírású és aktivitású emberek vagytok… ezek alapján nem csoda, ha a lányok sem lesznek átlagosak. A magyarországi kivizsgálás nagyon hosszú folyamat tud lenni, erre készülj, államiban sokszor éves várólisták vannak. 😦
igazából szerintem láthatóan szuperül nevelitek a gyerekeket, és a naplók alapján mindig sikerrel veszitek a felmerülő akadályokat. Ügyesen reagáltok a különböző igényekre, ezeknek eredménye is van. Viszont egy ideje foglalkoztat Titeket a Nagy, többször felmerült a naplókban, elvittétek felméretni ide-oda, az ilyen szülői megérzések nagyon fontosak! Szerintem az hiányzik, hogy összefüggéseiben lássátok, hol kapcsolódnak a dolgok, a lányotok apróságai hogy állnak össze egy nagy képpé. A tehetség a hiperaktivitással, érzelmek vs mozgásos tevékenységek kontrollálása…
KedvelésKedvelik 2 ember
Ezt nagyon jól megfogalmaztad!
Hasonlóra gondoltam, csak bénán fejezem ki magam. 🙂 Mifelénk plusz mozgató rugó a diagnózisra, hogy a gyereket ne a “problémás” vagy a “rossz” skatulyába tuszkolják, akkor már inkább nevezzük nevén. Saltyéknál nem látom a környezetükben ezt a mentalitást, de attól még érzékelik a másságot, akár egy-egy helyzetben a nehézséget. De nyilván nehezebb megfogni, ha nem okoz akkora nehézséget, problémát a másság, mert természetesebben tekintenek rá, és Saltyék is jól veszik az akadályokat.
Tőlem megkérdezték, hogy ha úgysem kap fejlesztést, nem változik semmi, akkor minek a diagnózis. A nevén nevezés. Amikor látsz valakit, hogy valami fura rajta, és megkönnnyebbülsz, amikor rájössz, hogy pl csálén áll a szemüvege. 🙂 Nem baj, talán nem is szólsz, lehet, hogy még egy kicsit elidőzik ott a szemed, de elmúlik a frusztráció a felismeréstől.
KedvelésKedvelik 1 személy
A hiperaktivitás minket sosem zavart, őszintén szólva szerintem mi sem voltunk annyira mások, a mi gyerekkorunkban pl. teljesen általános volt, hogy betekertük magunkat a hintában ülve és úgy pörögtünk vagy fejjel lefelé lógtunk a mászókán, mindenki csinálta ezeket – ma már az ilyesmi “gyanús jelnek” számít.
Engem inkább az érzelmi állapota foglalkoztat, mert sokáig azt hittem, hogy “túl érzékeny”, túlságosan empatikus és nem akartam, hogy ezzel saját magának ártson, de ez már a harmadik hely, ahonnan az jön vissza, hogy szó sincs ilyesmiről.
Bár abban valószínűleg igazad van, hogy nagyon jó lenne egyben látni a képet, hogy most ez egy tünetegyüttese valaminek vagy mind különálló dolgok és ha tudunk még valami többet is tenni, akkor mit tehetünk, de egyébként abszolút kezelhető a viselkedése.
Szerintem nem is elvárható, hogy minden gyereknek pont ugyanolyan temperatuma legyen.
KedvelésKedvelés
Minden esetben az kell a mérce legyen, hogy mennyire zavarja az illetőt ÉS/VAGY a környezetét. Mennyire akadályozza a mindennapi életben.
amiket írsz a bölcsis/ovis hozzáállásról, az itt nem alap, nincs rugalmasság. Sokkal kisebb szórást toleralnak mindenben, de persze nem is olyan alap pl a bölcsi, ovival is lehet trükközni, szóval nem KELL az intezmenyeknek megoldani barmilyen helyzetet. (Ezzel vissza is él a rendszer egyébként.)
Ahogy írsz magatokról, szerintem is az érzelmek kezelése tűnik olyannak, ami néha nehéz a lányodnak. Nyilván nem fogsz MINDENT leírni itt, nem is kell, de ha úgy érzitek, és valóban megnehezíti/heti az életét, akkor fontos tudni, hogy van-e egy mintázat, amire már leteznek gyakran bevált technikák.
A hintában pörges, fejjel lefelé lógas, stb is olyan tünet, ami önmagában nem jelent gondot. Ha nagyon hangsúlyosan jelenik meg, vagy olyan korban, amikor nem gyakran fordul elő általában, stb, akkor gond. A kézmosás is hasznos, ha nem az egész napod szól róla.
na, most megint sokat írtam, valoszínűleg a legtöbb dolgot te is tudod, hiszen tenyleg az süt az írásaidból, hogy haromikus a csaladotok. ❤
KedvelésKedvelik 2 ember
de mi szükség van diagnózisra, pláne mondjuk szenzorosság esetén? hozza a tüneteket? ha igen, diagnózis nélkül is úgy kezeled, ha nem, pláne felesleges, nem?
ha még járna vm plusz fejlesztés vagy lehetőség a diagnózishoz, érteném, de ezek nélkül valójában sztem felesleges.
KedvelésKedvelés
Leginkább azért, hogy én jobban megértsem, hogy mit miért csinál úgy ahogy és hogy tudnánk-e tudatosabban odafigyelni rá, ha képben vagyunk vele, hogy hogy kellene kezelnünk, nem pedig csak ösztönösen csinálnánk.
KedvelésKedvelés
az ELTE PPKn most volt egy ADHD kerekasztal, fenn van a youtube csatornájukon a felvétel. Tennék linket, de úgyse engedi ki, ha rákeresel, megtalálod. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszi, rá is keresek rögtön! 😉
KedvelésKedvelés
Egyébként számomra még mindig furcsa, hogy a diagnózis kb annak a függvénye, amit Florifer is írt, hogy mennyire zavarja őt/környezetét. Az én nagyom abszolút nem boldogult az állami oviban: rengeteg felesleges szabályt szabtak az óvónők a saját kényelmükre, és minden indokot megragadtak, hogy ne kelljen kimenni, a szobában meg rajzolgatni és társasozni lehetett csak. A gyerek minden nap büntiben ült. Átvittük waldorfba, ahol csak annyi szabály van, amennyi muszáj, bent is lehetett szaladgálni, de kint is sokat voltak és hirtelen megszűnt a problémák nagyja. Szóval az, hogy okoz-e nehézséget, a közegtől is függ. Pedig a gyerek ugyanaz, és az adhd elvben egy másként szerveződött idegrendszer lenne.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, ez nagyon érdekes, mert baromira szubjektív. Simán lehet, hogy az én nagylányom is ADHD-s, Magyarországon valószínűleg meg is kapná a diagnózist azok alapján, amiket írtatok, de ha csak azt venném alapul, hogy milyen visszajelzéseket kapunk vele kapcsolatban, akkor el se jutnánk a vizsgálatig.
Mostanra a bölcsi két éve és az ovi után már 9 különböző nevelővel volt dolgunk és soha senki nem panaszkodott rá, sőt, általában dicsérik, abszolút nem tartozik a problémás gyerekek közé.
De igen, nálunk lehet a csoportszobában is szaladgálni, van vadulásra kialakított rész, minden nap sokat vannak kinn az udvaron és őszintén szólva senki nem várja el tőlük, hogy egész nap rajzolgassanak, mert totál irreális, neurotipikus gyerekekkel szemben is.
Azt mindig is tudtuk, hogy ő elég intenzív gyerek (ahogy a testvére sem éppen szobanövény, bár nála nyugodtabb típus, az tény), de ennél tovább soha nem ment, egyetlen közegben sem a dolog.
KedvelésKedvelik 1 személy
Még valami: be akarok majd Magyarországon is jelentkezni kivizsgálásra, már csak kíváncsiságból is, mert simán lehet, hogy ott viszont azonnal megkapná az ADHD pecsétet.
KedvelésKedvelés
Nekem az a tapasztalatom, hogy az enyhe esetek itt sem kapnak segítséget, de itt nagyon be akarják passzírozni az átlagtól eltérőeket az átlagos dobozba. Kicsit 0-1: vagy látványosan más, és akkor meg se próbáljuk integrálni, kap fejlesztést, stb, vagy akkor csináljon mindent úgy, mint egy neurotipikus.
Van egy ismerős család, ahol enyhe adhd-sok a gyerekek, és mind gyógyszert szed, mert a nélkül nem boldogulnak, pedig egy kicsit kéne csak elnézőbbnek lenni velük. De az enyém is kapott alsóban beírást, mert firkálgatott órán, de hát mit csinálna szegény, ha ugrálni nem szabad…
KedvelésKedvelés
“szinte soha nem mozdulatlan, ülve is állandóan mozgásban van és még sétálni is szökkelve szokott”
ingerkereső szenzoros
KedvelésKedvelés
Ez egyébként tökéletesen illene rá (a veszélyérzet hiányát kivéve, azt hálistennek kinőtte, de 1-2 éve még elég durva volt, hogy semmitől nem félt), bár itt szenzoros zavarokra egyáltalán nem szűrnek semmit – szerintem nem is nagyon vannak képben vele, hogy létezik ilyesmi – ezt csak Magyarországon tudnánk kivizsgáltatni.
Na majd kérek időpontot, amikor legközelebb megyünk.
KedvelésKedvelés
Régebben az embereknek/gyerekeknek személyiségük volt, most diagnózisuk van.
KedvelésKedvelik 2 ember
Sok igazság van ebben, szerintem is kezdünk egy picit átesni a ló túloldalára, azon túl, hogy az mindenképp hasznos, hogy elkezdtük megérteni az idegrendszeri eltéréseket és már nem csak azt mondjuk, hogy xy “rossz gyerek” vagy “neveletlen”.
Viszont igen, az sem jó, hogy már minden egyes megmozdulás gyanús jel és folyamatosan “keressük a hibákat”, amikor teljesen irreális elvárni, hogy mindenkinek egységes természete és temperamentuma legyen.
KedvelésKedvelés