A hét elején még azt hittem, hogy nyugalmas, rendkívüli események nélküli napoknak nézünk elébe, de a Nagy tett róla, hogy ne vesszen ki az izgalom az életünkből.

Nem tudom, mi történt vele, mi váltotta ki a hirtelenjött érzelmi túltengését, de most megint a rettentően anyás korszakát éli.

Ennyire intenzíven ez utoljára a tavalyi albán nyaralásunk után volt jelen, de akkor kezdődött az ovi is, ha még emlékeztek, akkor vette a nyakába a kistesója beszoktatását is, szóval viszonylag könnyen fel tudtuk tárni a szoktatlan érzékenységet kiváltó okokat, de most fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele.

Azt hiszem szerdán – hosszú idő után először – fordult elő, hogy nem akart reggel bemenni a csoportszobába az oviban. Nem tudom, hogy az igazat mondta-e vagy csak kitalálta, hogy legyen valami indoka, de az volt a sztori, hogy fáj a hasa és szeretné, ha ott maradnék vele egy kicsit az előtérben és megölelgetném.

Gyanús volt, hogy hasfájásról szó sincs, kérdeztem is tőle, hogy tényleg fáj-e hasa, mert ha nem, az sem gond, akkor is szívesen babusgatom egy kicsit, ha nincs semmi baja, nem szükséges kitalálnia valami “betegséget”.

Csak annyit válaszolt, hogy oké, belefúrta magát a mellkasomba és így ölelgettem pár percig, amíg már “alkalmasnak érezte magát” arra, hogy bemenjen a többiekhez.

Este aztán ez az altatással folytatódott.

Miután szeptemberben berántottuk magunkat a vortexbe és a lányok nem voltak hajlandóak az apjukkal aludni menni, azóta nagyon következetesen felváltva altatunk, hogy még véletlenül se alakuljon ki ismét olyan helyzet, hogy csak én vagyok a célnak megfelelő szülő és azóta ez többnyire kifogástalanul működik.

Néha előfordul, hogy kicsit lebiggyen a szájuk, amikor rájönnek, hogy aznap este apa-nap van, de ez szerintünk már csak megszokásból fakadó színjáték, mert miután ők hárman bemennek a szobába, onnantól kezdve csak a kacagás hallatszik ki, miközben az apjuk a nagy dínó-enciklopédiából olvas nekik.

Most viszont a Nagy könnyben úszó szemekkel ölelgetett este, hogy nagyon fogok neki hiányozni, amíg apával aludni mennek és ígérjem meg, hogy hamar bebújok majd közéjük az ágyba.

Mondtam is a férjemnek, amikor kijött, hogy rendesen megijeszt a gyerek ezzel a viselkedéssel, mi van ha valami betegséget érez rajtam és azért van ennyire rámkattanva, mert a tudtomon kívül az utolsókat rúgom.

A férjem persze jól kiröhögött, hogy ne hülyéskedjek már, normális, hogy néha anyásabbak, attól még ne temessem el magam most rögtön – bár egy kicsit folyik az orrom, szóval ki tudja?

Másnap aztán mintha mi sem történt volna, teljesen normális reggelünk volt és a délután/este is a szokott mederben zajlott: már ugyanolyan elánnal számolgatta, hogy hány nap van még farsangig, mint a hét elején.

Meg is nyugodtam, lehet, hogy mégsem fogom feldobni a pacskert.

Pénteken a férjemmel mindketten itthonról dolgoztunk és bár egy nagy munkahelyi projekt miatt nem sok időm jutott az itthoni teendőinkre, arra azért mindenképp szakítottam fél órát, hogy a lányok jelmezeit előkészítsem másnapra.

Amikor beharangozták a magyar közösség farsangi bulijának az időpontját, nagyon meglepődtem, hogy mennyire korai dátumot választottak. Lehet, hogy ciki ezt ország-világnak bevallani, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy a húsvéthoz képest hogy kell kiszámítani a farsang pontos napját, sőt, ha már itt tartunk, azt sem tudtam, hogy a farsangnak egyáltalán van PONTOS NAPJA.

Mindenesetre idén a böjtidőszak meg a nemtudommi miatt a farsang legkésőbb február 17-re esik, mert az már Húshagyókedd és utána nincs duhajkodás – ha esetleg ezt ti sem tudtátok volna!

Emiatt csak ez a hétvége volt szabad a magyar közösség kulturális termében, így szombat délután mi már a farsangra készültünk.

Ez volt az első év, hogy nem én készítettem a lányok jelmezét, de mindketten valami olyasmit választottak, amihez javarészt minden adott volt vagy amúgy is fellelhető volt itthon.

A Kicsi a kedvenc állata, panda szeretett volna lenni és mivel ehhez már volt egy fekete-fehér plüss melegítőszettje, aminek a kapucniján ott virított a jószág arca, így azt gyakorlatilag ezzel késznek is minősítettük.

A Nagy pedig denevérnek akart öltözni és ő maga javasolta, hogy a már meglévő egyszínű fekete leggings-e és fekete hosszú ujjú pólója ehhez tökéletes, a fekete szárnyakat és a tüllszoknyát pedig még két éve vettük egy Halloween utáni kiárusításban aprópénzért.

Így aztán nem sok dolgom volt a jelmezekkel, de őszintén szólva nem is nagyon lett volna időm valami rendkívülit alkotni idén.

Hamar odaértünk a helyszínre, feliratkoztunk a jelmezversenyre és a Nagy azonnal be is rúgta a bulit, rögtön elvonult a pajtásaival táncolni.

A húga valamivel nehezebben oldódik fel, ő nem olyan „social butterfly”, mint a nővére, viszont amikor felenged, akkor aztán rendesen kinyílik a csipája és mások is megtapasztalhatják, hogy – pandajelmez ide vagy oda – micsoda vadállatot melengetünk a keblünkön.

A farsangi mulatság első órájában csak az apja vagy az én ölemben bújkált, de amikor eljött az ideje, hogy felmenjenek a színpadra és megmutassák a közönségnek a jelmezüket, gondolkodás nélkül fogta meg a nővére kezét és minket hátrahagyva trappolt fel a pódiumra.

Nagyon meglepődtünk, hogy milyen bátor és ügyes volt, szépen bemutatkozott és még azt is elmondta a mikrofonba, hogy pandának öltözött – majd a színpadról levonulva megjutalmazta magát két szalagos fánkkal.

Az óvónénik idén is nagyon kitett magáért – nem csak szuper, részletgazdag jelmezt készített magának (bár azt megjegyeztem neki, hogy ehhez egy kicsit sok haj van a fején), de még a bulit is ő vezényelte le az elejétől a végéig és azt kell mondanom, hogy idén is remekül szórakoztunk.

Nem is értünk haza a szokásos takarodónk idejére, de szombat révén ettől eltekintettünk és a lábujjainkat is csuriba téve reménykedtünk, hogy hátha másnap csak hét után fognak a gyerekek felébredni.

Mondanom sem kell, hogy nem jött be a dolog, vasárnap is hat előtt keltünk, de így legalább jutott időnk egy komplett nagytakarítást végigcsinálni, mire eljött az ideje, hogy elinduljunk a tíz órakor esedékes szülinapi zsúrra.

Nagyon vártam már ezt a zsúrt, mert egy olyan helyen tartották, ahol még soha nem voltunk és a helyszín mindössze pár percre volt a lakásunktól.

Nem is tudtam, hogy van a közelünkben ’rođendaonica’ – horvátul így hívják azokat a rendvezvényhelyszíneket, amik igazából játszóházak, de nincs nyitvatartási idejük, nem látogathatóak, csak szülinapokra lehet őket kibérelni, személyzettel és komplett szülinapos felszereléssel együtt, nagyjából 2-3 óra időtartamra.

Kíváncsi voltam, hogy milyen a helyszín, hogy néz ki egy buli náluk, mert fejben már ott tartottam, hogy ha szimpatikus lesz a Nagynak is, akkor akár mi is tarthatnánk az ő szülinapját itt, a korábbi világvégi helyszín helyett.

Csak három éves kor felett lehetett a zsúron részt venni, már jó előre megbeszéltem a Kicsivel, hogy ő sajnos még nem mehet és meglepően jól fogadta: „én még pici vagyok, majd ha nagy leszek, én is megyek”.

Ennek ellenére mindkettejüket magammal vittem, mert a második napja folyamatosan szakadó eső miatt a férjemnek nagyon fájt a háta és szerettem volna, ha jut egy kis ideje pihenni. Az volt a terv, hogy a Nagyot leadjuk a szülinapon, majd a Kicsivel ketten elmegyünk egy beltéri játszótérre, hogy ő is vadulhasson egy kicsit, aztán visszafelé felvesszük a nővérét és együtt megyünk haza.

A valóság azonban nagyon nem így nézett ki.

Odaértünk a megadott időpontra a játszóházhoz, megadtuk a szükséges adatokat és a Nagy be is ment a helyiségbe, majd azzal a lendülettel kifordult és sírva bújt hozzám, miközben azt ismételgette, hogy ő nem akar itt maradni.

Kérdeztem, hogy miért nem, mi a baj, de nem tudott rá válaszolni.

Lehet, hogy megzavarták az „idegen gyerekek”, akiket máshonnan ismer az ünnepelt, nem az ő ovijukba járnak vagy csak benn a teremben nem érezte biztonságban magát, de alig tudtam megvigasztalni.

A nagy sírás-rívástól persze a Kicsi is rázendített, ott álltam velük a szakadó esőben, a tíz centis párkány alatt és próbáltam lenyugtatni őket.

Olyan örömmel várta a Nagy ezt a bulit és egyébként is már tucatszor volt szülinapi zsúron, különböző játszóházakban nélkülünk, így tényleg nem értettem, hogy mi bújt belé, miért nem akar bemenni.

A jelen lévő animátorok nagyon kedvesek voltak, bekísértük mindannyian együtt, megvártuk amíg alaposan körülnéz és megbizonyosodik róla, hogy jó helyen van, itt vannak az ovis csoporttársai is, de még így sem akart maradni.

Én meg nyilván nem fogom ráerőszakolni, hogy márpedig mész a szülinapi zsúrra és jól fogod magad érezni, ha tetszik, ha nem, így csak annyit kértem tőle, hogy azért az ünnepelthez menjen oda és kívánjon neki boldog szülinapot, de utána eljöttünk.

Még mindig nem értem mi történt pontosan, amikor lenyugodott, akkor annyit tudtam belőle kihúzni, hogy neki nagyon nem tetszett az a játszóház és nem akart semmiféleképpen ott maradni – ez pedig igazából teljesen jogos indok.

Ezzel legalább az is eldőlt, hogy az ő szülinapi zsúrja egészen biztosan nem ezen a helyszínen lesz!

Délutánra állt a meghívásunk anyósomékhoz ebédre, de mivel Bakának pár napja begyulladt a szeme, nem mertük bevállalni, hogy egy légtérben legyünk vele, így a vasárnap hátralévő részét négyesben töltöttük itthon.

Memóriáztunk, legóztunk és még arra is jutott időnk, hogy végre a nagyobbik tarantulánk terráriumát is átépítsük – ami igazán nagy szó, mert ezt a feladatot már hónapok óta halogattuk.

Salty