Az oviban az a szabály, hogy péntekenként minden gyerek bevihet egy-egy játékot otthonról, amit megmutat a csoporttársainak és aznap együtt játszhatnak vele.
Tegnapelőtt a nagyobbik lányom mindenképpen az egyik társasjátékát szerette volna magával vinni és hiába jegyeztem meg, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, mert sok apró alkatrésze van és ha azok közül valamelyik elveszlik, akkor nem fogunk tudni vele többet játszani, de hajthatatlan volt.
Végül a játék kiegészítői hiánytalanul hazakerültek, de a kedvenc nyuszis figurája eltűnt és hosszas keresgélés után sem találtuk meg.
Rettenetesen elszomorodott, egy kicsit még pityergett is bánatában.
Szülőként meg akarjuk óvni a gyerekeinket mindentől, ami fájhat. A csalódásoktól, a rossz döntésektől és a kisebb-nagyobb hibáktól is, amiket mi már jó előre látunk.
Felnőttként idősebbek és tapasztaltabbak vagyunk, jobban fel tudjuk mérni, hogy minek mi lesz a következménye és teljesen természetes, hogy segíteni, irányítani, védeni akarjuk őket.
De hol van ennek a határa? Meddig szabad ezt csinálni?
Egy ideje egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy tényleg segítség-e, ha mindenben irányítjuk a gyerekeinket vagy egy ponton túl már inkább ártunk vele? Helikopterszülőség-e, ha nem hagyjuk, hogy a saját hibáikból tanuljanak? És mi történik akkor, ha mindig megmentjük őket?
Szerintem már egészen kicsi korban fontos lenne átadni a felelősséget – persze csak apró, jelentéktelennek tűnő dolgokban, mert ha rosszul sül el egy döntésük, ha nem jól választanak, abból csak tanulnak és ezek a pici kudarcok később, a nagyobb horderejű dolgoknál óriási kapaszkodók lesznek a számukra.
De egyébként nekem is csak a szám nagy, mert a valóságban rohadt nehéz tudatosan hibázni hagyni a gyereked.
Nem beleszólni.
Nem megmenteni.
Nem terelgetni, amikor látom előre, hogy mi lesz egy-egy döntésük eredménye.
Hiába tudom, hogy a jelenlegi, kicsi csalódásaik még szinte tét nélküliek, mégis életre szóló tanulságot jelentenek, sokszor így is két kézzel kell betapasztanom a számat, hogy ne bíráljam felül őket.
Mert ha gyerekként soha nem kapnak lehetőséget önállóan dönteni – akkor is, ha az szülői szemmel egyértelműen rossz döntés – akkor később, egy kamasztól vagy fiatal felnőttől hogyan várhatnám el, hogy felelősségteljesen végiggondolja mindennek a következményeit?
…és itt jönnek a kényelmetlen kérdések.
Mikor elég idős egy gyerek ahhoz, hogy önállóan döntsön?
Ha szabad kezet adunk neki, az meddig felelősségre nevelés és honnantól kezdve nevezhetjük gondatlanságnak?
Hagyjam, hogy megüsse magát a mászókán, mert egyszer már szóltam, hogy rossz vége lesz, de nem érdekelte?
Ráhagyjam, hogy ne az időjárásnak megfelelően öltözzön fel, akkor is, ha emiatt jó esély van rá, hogy lebetegszik?
Fogjam be a szám, amikor a kamasz láthatóan késésben van, mert neki már tudnia kellene, hogy miért fontos időben elindulni?
Talán az arany középút a megoldás.
Elmondom a véleményem.
Tanácsot adok.
De a döntést – és vele együtt a felelősséget – a gyerekre bízom.
Aztán ha rosszul sül el a dolog, akkor megint kussolnom kell, hogy még véletlenül se csússzon ki a számon az a bizonyos „ugye, hogy én megmondtam”.
Mert én is utáltam ezt hallgatni. Mert tudom, hogy a kudarc önmagában is elég fájdalmas lecke neki, nem kell még nekem is rátennem egy lapáttal azzal, hogy a saját előrelátásomat fényezem.
Belül persze ott motoszkál az érzés, hogy én tudtam, mi lesz a vége, de hosszú távon talán fontosabb, hogy ő is megtanulja felismerni a tettei következményeit.
Akkor is, ha ez most azt jelenti, hogy már soha többet nem lesz a kedvenc nyuszis figurájával a társasjátékban.
Normális, hogy óvni, segíteni, támogatni szeretnénk a gyerekeinket, de ha soha nem hagyjuk őket dönteni és hibázni, az később nagyon megnehezítheti az életüket.
És akkor már valószínűleg késő lesz azt mondani, hogy én szóltam.
Nálatok hol húzódik a határ?
Miben dönthet szabadon a gyerek?
Végignéztétek már, hogy egy előre láthatóan rossz döntésnek negatív következménye lett?
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Nekem ez a téma tojáshéjon járkálós.
Mert egyfelől értem a te hozzáállásodat a játékbábu kapcsán, másfelől nálunk ez egy trauma lenne a 3-ból talán 3-nak is, ha az tényleg A kedvenc figura. Én meg azért vagyok az anyja, hogy a traumáktól megóvjam amíg és amikor megtehetem. A nagy már sokszor belátja hasonló helyzetben, de legutóbb a kicsi is mondta, hogy a babáját nem viszi be játszós napra, mert félti. Szerencsére ehhez nem kellett az élmény, hogy valami kedvenc tönkretevődik vagy végleg elveszik a közösben, 8 éves korára rájött, ami számomra nagy öröm!
Nyilván mindenkinek máshol húzódik a határ (pl a tied nem élte meg traumaként, ha jól vettem ki az írásból), én bízom benne, hogy egy idő után maguktól is beemelik azokat, amiket te jó tanácsként, én tiltás magyarázataként fogalmazok meg.
Még így is marad elég tér, hogy a döntéseit, és azok következményeit vállalja. 😉
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, azért nem olyan kedvencről volt szó, amiről tudtam volna, hogy ha valami baja lesz, akkor az végzetes traumát fog okozni nála, ezért bíztam rá a döntést.
Rosszul esett neki, de szerintem öszességében jó lecke volt.
A kedvenc barbiját én sem engedtem korábban bevinni, mert ahhoz még a tesó sem nyúlhat hozzá itthon, az kéne még, hogy benn az oviban valami történjen vele – pláne úgy, hogy tudom, hogy neki túl jó szíve van ahhoz, hogy ne adja oda másoknak is játszani.
KedvelésKedvelés
Ez, hogy a gyerek beleszólhat/dönthet az őt érintő kérdésekbe, meglehetősen új dolog.
Amikor én Noé idejében gyerek voltam, ” a gyereknek hallgass a neve”, “amíg az én kenyeremet eszed, addig azt csinálod amit én mondok”, ” úgy lesz, mert én azt mondtam” – jellegű “bölcsességek” mentén a szüleink/nevelőink döntéseihez kellett igazodnunk.
Amikor az én gyerekeim kicsik voltak nem volt még ennyi lehetőség a gyereknek a döntésre. Nem volt ennyi ruhájuk, kacatjuk, ennyi lehetőségük a szabadidő eltöltésére. Anyagi lehetőségeink sem voltak, hogy a gyerekek döntéseit figyelembe vehessük. Például a hét minden napjára volt egy oviba/suliba menő ruhájuk, amiket együtt vettünk, ők választották – így szóba sem jöhetett, hogy ők nem veszik fel, amikor itt az ideje. Nem voltak elöl a nem évszaknak megfelelő ruhák, mert nem volt annyi tárolóhelyünk. Így az időjárásnak megfelelően kellett öltözni, egyébként meg nem volt autónk, és hosszú időt töltöttünk tömegközlekedéssel. Ez csak két példa arra, hogy mások voltak a lehetőségek.
Mostanra beköszöntött a bőség zavara, és én úgy látom, hogy vele együtt sokszor a döntés zavara. Nem csak a gyerekeknél, hanem sok felnőttnél is.
Mint rengeteg dolgot, a döntésre való képességet is a szülőtől tanulja a gyerek, ez nem veleszületett tulajdonság, hanem tanult. Szerintem a ti lányaitok a tőletek látott határozottságot képviselik a döntéseikben, mert ti sem vagytok egy vacilláló típus.
Az én véleményem szerint azonban vannak következetesen betartott szabályaitok, amik segítik a lányokat a jó döntésekre való képesség elsajátításában. /A gyerekeknek szükségük van viszonyítási pontokra ehhez./
Szerintem a határ ott húzódik, hogy a családi életet érintő kérdésekben csak a szülő dönthet végül. A gyerekeknek meg meg kell hagyni a saját testüket, lelküket érintő dolgokban a döntést. Szerintem jól döntöttél, hogy megengedted bevinni az oviba a társas játékot. Ez ízelítőt adott a következményekkel járó felelős döntésből.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, ezen már én is gondolkodtam, hogy a bőség zavara nem csak a gyerekeket, hanem a szülőket is megbolondítja.
Szerintem írtam is már a témában, hogy nem csak a szegénység nehéz, hanem az is, amikor jut elég pénz mindenre, mert akkor meg nagyon tudatosnak kell lenni azzal, hogy hogyan használja a pénztárcáját az ember és hogyan adja át a gyerekeinek azt, hogy attól, hogy van rá pénzünk, az nem azt jelenti, hogy kevésbé kell vigyáznunk a holmijainkra.
Meglátjuk, hogy a “társasjátékos lecke” mennyire lesz tartós, azért ő már nem olyan kicsi, hogy ne értse meg, hogy mi történt és ne tanuljon belőle.
KedvelésKedvelés
A bőség zavara, avagy a naponta több ezer apró döntési helyzet, ami 100 éve napi 2-3 volt max (de egyes kutatók szerint annyi se!), nagyon megterhelő mindenki számára. Nyilván itt is van, aki könnyebben adaptálódik, van, aki nehezebben, de alapjába véve mindenki számára megterhelő. 😦
“attól, hogy van rá pénzünk, az nem azt jelenti, hogy kevésbé kell vigyáznunk a holmijainkra”
Én ezt tovább vinném: attól, hogy van rá pénzünk, nem kell megvenni! 😉 Mert pl szükségünk nincs rá. (De nyilván az is igaz, hogy, attól, hogy telne egy újra, ha a másik tönkremegy, nem fogunk újat venni, ha nem vigyáztál rá.)
KedvelésKedvelik 1 személy
Ez megint egy AI csiszolta poszt?
KedvelésKedvelés
Nem: https://anyaeztnezd.hu/wp-content/uploads/2026/02/polish_20260208_105105348.jpg
KedvelésKedvelés
Ezek a csekkolók a szöveg eredetét szokták nézni. Tehát hogy AI generálta-e a szöveget, vagy ember írta, és magyar nyelven csak hellyel-közzel működnek, lévén pincurka nyelv. Kétségkívül ezt egy ember írta, de a tipikus AI szerkesztési/simítási lenyomatokkal van tele:
“De egyébként nekem is csak a szám nagy, mert a valóságban rohadt nehéz tudatosan hibázni hagyni a gyereked.
Nem beleszólni.
Nem megmenteni.
Nem terelgetni, amikor látom előre, hogy mi lesz egy-egy döntésük eredménye.”
“Talán az arany középút a megoldás.
Elmondom a véleményem.
Tanácsot adok.
De a döntést – és vele együtt a felelősséget – a gyerekre bízom.”
Ez tipikus tipikus tipikus Chatgpt. Már csak a kéz emoji hiányzik a sorok elől.
“Nálatok hol húzódik a határ?
Miben dönthet szabadon a gyerek?
Végignéztétek már, hogy egy előre láthatóan rossz döntésnek negatív következménye lett?”
Ez tipikus AI engagement maximalizáló.
Az egész szöveg túl tökéletes ritmusú, tagolású, “energiaszintű”. Trikolonok…
írás a témában, google: Why ChatGPT writes like that A rhetorical analysis of AI “slop”, de igazából csomóan foglalkoznak ezzel.
KedvelésKedvelés
Ismerek élőben egy ilyen fura kekec embert. Nem népszerű.
A témáról nincs véleményed? Szerintem tök érdekes.
KedvelésKedvelés
Szerintem az az érdekes, hogy számodra nem érdekes, hanem “kekec”, hogy az AI hogy férkőzik be az életünkbe (lehet, hogy fel se tűnik?), és hogy nem sajnálod azt az időt, amit esetleg AI szöveg olvasásával töltesz – most hagyjuk ezt a konkrét szöveget, csak a felvetést magát vizsgáljuk. Egy régebbiben is észrevettem, és az volt – és már nem is találom itt a blogon az ominózus posztot.
A blogírás/olvasás egy személyes, intim műfaj, ahol az olvasó az emberbe invesztálódik. Nagyon kevesen hajlandóak manapság blogokat olvasni, és embereket követni, ezért ezt nem ártana megbecsülni. A blogolás valutája a bizalom.
Akik bele mernek állni dolgokba, azok általában nem népszerűek, de nem is arra játszanak, szóval… köszi a bókot?
Azt remélem vágod, hogy világszerte rengetegen vesztik el az olvasóközönségüket, mert “rajtakapják” őket AI slop írásokon? Tehát a szerinted “kekec” esetleg pont ettől akar védeni? Tudod, az ember életébe nem csak a bármire bőszen bólogató emberek kellenek, hanem azok is, akik ki merik mondani, ha valami nem oké.
És végülis ilyesmiről is szól a poszt, tehát tökre témában vagyunk. Nem?
Amire te ezt írtad “Valószínűleg én vagyok nagyon sarkos, de ami nem jó ötlet, és felnőttként tudom hogy nem az, azt szépen megbeszéltük hogy miért nem, és kész.”
Most akkor mégse? Hmm…..
KedvelésKedvelés
Más szemszögből látjuk ezt a dolgot.
Én azért, hogy ide írkálok erről-arról, semennyi pénzt nem kapok, nincs előfizetés, nincs patreon oldal, soha, egyetlenegyszer sem kértem, hogy “hívjatok meg egy kávéra”, ahogy az mostanában egyébként a blogoldalak 90%-ánál működik.
Szóval kvázi ingyen dolgozom vele, ingyen biztosítok értékes vagy kevésbé értékes tartalmakat bárkinek, akit ez érdekel, mert alapvetően ez az én hobbim is, de azt nem tartom fairnek, hogy akkor ez “kötelező minőségellenőrzéssel” is együtt jár.
Nem csak “intim blogbejegyzések” vannak itt (az a családi napló), hanem rövidebb, informatív cikkek, receptek, egyéb írások is.
Igen, amikor rákérdeztél, hogy az adventi búzavetős cikkhez használtam-e AI-t, simán bevallottam, mert baromira nem szégyellem, hogy az eddigi 570 posztomból egyet (ami ráadásul egy informatív írás volt egy helyi hagyományról) AI segítségével políroztam.
Azt gondolom, hogy van millió blogoldal, mindenki megtalálja azt, amelyiket szívesen olvassa, aminek a minőségét elégségesnek találja, én speciel annak nem látom értelmét, hogy csak azért olvassak valamit, hogy hátha “rajtakapom” a szerzőt valami “sumákságon”.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem írtam semmit arról, hogy kapsz érte pénzt vagy sem, mert itt nem is számít.
Azt írtam, hogy az olvasók, mint egy könyvsorozatnál vagy tévés sorozatnál, invesztálódnak a te életsztoridba (a te stílusodba, a te életfelfogásodba, mindenbe ami téged saját magaddá tesz és nem mássá, vagy AI betűtésztagenerátorrá), és ennek valutája a bizalom, ami törékeny.
A kommenteket elnézve sokan csendes olvasók lettek. Én is az lettem, többnyire.
Viszont mivel az írott teret és online interakciókat is kezdi megfertőzni az AI, egy statisztika szerint akár az online írott szövegek 60-80%-a is AI “piszkált” lehet, így gondoltam szólok, vagy rákérdezek, ha már számomra egyértelmű jeleit látom benne.
Attól, hogy valami ingyen van, még nem azt jelenti, hogy nem lehet elvárás vele szemben. És ez nem minőségellenőrzés, ez autentikusság-ellenőrzés. Hogy az a “te” írja-e még a posztokat, aki anno bezzeganyán írta AI előtt.
“Miért?” Mert az autentikus blogolás kihalófélben van, pont az AI miatt. Ha felnézel redditen a /blogging subredditre, és elolvasgatod, hogy emberek 5-6 AI blogot futtatnak kattintás/seo maximalizálás/pénzfarmolás céljából, sokan “közbeszerzett” alapanyagból, napi posztok mennek ki zéró időbefeccöléssel, akkor (remélem) kicsit árnyaltabban és ijesztőbbnek fogod talán látni a témát. Mert egy autentikus blognak ezzel kell versenyeznie, ami máshogy nem megy, mint autentikussággal.
Ha akarom, most azonnal generáltatok az összes létező AI-jal egy betűtészta-levest az “anyai dilemmáról vs. a gyerek önálló döntésének fontosságáról, de azt pont letojom, hogy Gemini mit ír, vagy Chatgpt, vagy Claude. A tied meg azért érdekel, mert elvileg te írod. Egy hús-vér ember.
Nem hittem. hogy ezt ennyire kifejtősre kell venni, de hát akkor itt van.
KedvelésKedvelés
Nem kell elmagyaráznod, elsőre is értettem, csak arra próbáltam rávilágítani, hogy te már “aláírtad a bizonyítványom” akkor, amikor találtál egy AI-segítségével írt cikket (amit egyébként nem is titkoltam).
Most már teljesen mindegy, hogy mikor-mit fogok kitenni, folyamatosan analizálni fogod és mondhatok bármit, mert olyan megjegyzésekkel állok szemben, hogy “túl tökéletes” vagy “a mondatszerkezet hasonlít erre vagy arra”.
Erre írtam, hogy szerintem így nem érdemes blogot olvasni.
Egyébként már a bezzeganyás cikkeim alatt is többször előfordult, hogy valaki bekommentelte, hogy ha nem lenne ott a nevem, el sem hinné, hogy én írtam – mert nem úgy fogalmaztam meg vagy nem olyan stílusban írtam, ahogy megszokta – pedig hol volt még akkor az AI…
Ezzel én nem tudok vitatkozni, mert mégis hogyan?
Nem fogom az igazamat bizonygatni, erre írtam, hogy ha valaki úgy érzi, hogy itt nem kap kellően autentikus, megfelelő minőségű tartalmat, akkor szerencsére az internet elég nagy ahhoz, hogy találjon olyat, ami jobban megfelel az elvárásainak.
KedvelésKedvelés
“Nem titkoltam”
Mármint amikor konkrétan rákérdeztem, akkor beismerted. A “nem titkolás” az nem pont ez, és pont ez nyitja meg az állandó gyanakvást. Hogy ha nem kérdez rá az ember, akkor az úgy… elsiklik.
Szerintem ne rajtam kérd számon, hogy az első AI baki után esetleg minden írás gyanús lesz.
Egyszerre vicces és szomorú egy felelősségre nevelés című poszt alatt ez.
A legegyszerűbb vita a gyanakvással szemben a transparency.
Ez itt leginkább maszatolásnak tűnik: “ha nem tetszik menj máshova”, “ingyen csinálom nem pénzért”, “540 posztból egyetlenegynél” (pont, ami bukó volt).
KedvelésKedvelés
“A legegyszerűbb vita a gyanakvással szemben a transparency.” – pont ezt mondom, hogy hiába “ígérném meg”, hogy odaírom, feltüntetem vagy akármi, úgyse hinnéd el, ahogy ennél a posztnál sem hitted el.
Azt sem hiszed el, hogy tényleg annál az egy írásnál használtam pluszba AI-t a saját jegyzeteim polírozására (azért annál, mert én sem voltam teljesen tisztában a búzavetős hagyomány eredetével), akkor miről beszélünk?
…és igen, ez egy ingyenesen látogatható oldal, 100%-ban ingyenes tartalommal, szóval bocsi, de nem tartozom sem neked, sem senki másnak elszámolással azzal kapcsolatban, hogy milyen bejegyzéseket osztok meg itt.
(Az szerintem amúgy sokkal inkább maszatolás, hogy az itteni kommentjeidet úgy állítod be, hogy a blogszféra becsületét akarod megvédeni, mert ha valóban erről lenne szó, akkor anno a BA-n is felemelted volna a szavad a rengeteg automata fordítóval, szarul lefordított, külfödi, összeollózott cikk ellen, de ott nem verted az asztalt, hogy “transzparenciát!”, mert te nem akarod ilyen szarok olvasására fordítani az idődet, hanem csak simán leléptél.)
KedvelésKedvelés
Hát nem tudom… Mármint azt hogy nagyon jó dolog e ha a saját hibájából tanul. Valószínűleg én vagyok nagyon sarkos, de ami nem jó ötlet, és felnőttként tudom hogy nem az, azt szépen megbeszéltük hogy miért nem, és kész.
Ettől függetlenül millió dologban dönthet, korának megfelelő kérdésekben. A rossz döntés következménye, hogy szomorú, csalódott lesz, szerintem nem az, hogy most aztán jól levonja a tanulságot. Nekem kell otthon vigasztalni a gyereket, a nyuszi nem lesz meg, ettől nem lettünk bölcsebbek. De valószínűleg tényleg én vagyok kemény vonalas.
KedvelésKedvelés