
„Fiatalok vagytok még, a következő már hátha fiú lesz!” – mondta az egyik utcabeli szomszédunk, amikor a házunk előtt kiszálltunk az autóból, miután a három napos kisebbik lányommal hazaértünk a kórházból.
Már nem sértődtem meg rajta, mert idővel hozzászokik az ember, hogy még a 21. században is vannak olyan emberek, akik szinte sajnálnak minket, hogy nekünk „csak” lányok jutottak.
Őszinte leszek, amikor az első babánk megfogant, nekem tényleg mindegy volt, hogy milyen nemű lesz, de ha muszáj lett volna választanom, akkor inkább fiút akartam volna.
Még túl frissek voltak a kamaszkori bébiszitterkedés emlékei a végtelen babázással, a sok fodros kacattal és a dögunalmas teapartikkal – akkor megingathatatlanul azt gondoltam, hogy ezerszer izgalmasabb pókembereset játszani vagy autózni a kisfiúkkal, ezért 18 évesen el is könyveltem magamban, hogy én inkább fiús anyukának lennék jó.
Az murisabbnak és az izgága, nyughatatlan természetem mellé valahogy jobban illőnek tűnt.
Aztán kiderült, hogy az elsőszülöttünk lány lesz és végtelen boldogság áradt szét a testemben a hír hallattán.
Emlékszem, már jó nagy pocakom volt, amikor elmondtuk a férjem – akkoriban 95 éves – nagypapájának, ő pedig csak rántott egyet a szája sarkán és annyit mondott, hogy „a fiúk jobbak”.
Ez volt a legelső eset, amikor valaki megjegyzést tett a (még meg sem született) gyerekeim nemére.
Nem esett túl jól, de nem haragudtam meg a papára, egy évszázadnyi „régi világ” beszélt belőle, ahol a lánygyerek még csak gondot jelentett a háznál, de azt sem tartottam kizártnak, hogy mivel neki két fia született, ezért tudat alatt talán saját magát is vállon akarta veregetni azzal, hogy a kisfiúkat jobbnak titulálta, mint a lányokat.
Semmi gond, rajta kívül senki más nem gondolja így, vagy ha mégis, akkor legalább mélyen hallgat róla.
Aztán teherbe estem másodjára is és még nem tudtuk nemét, de már egyre többen mondogatták, hogy ezúttal biztos fiút szülök majd, a lányunk után érkezik az öcsike, mintha valamiféle elvárás lenne, hogy olyanból is legyen otthon legalább egy, mert az úgy az igazi.
Amikor pedig kiderült, hogy a kistesó is lány lesz, akkor azzal próbáltak „vigasztalni”, hogy semmi gond, még csak harminc éves vagyok, van még bőven időnk csinálni egy fiút is.
Ha erre azt válaszoltam, hogy nem tervezünk több gyereket, akkor jött a szokásos „de egy fiú még csak kellene, nem?”, azon pedig csak mosolyogtak – szinte hitetlenkedve – amikor bejelentettem, hogy a férjem egyébként is csak lánygyerekeket akar.
Mert az ugye elképzelhetetlen, hogy egy nagydarab, szakállas, 90 kilós férfiember imád lányos apuka lenni és ha tíz gyerekünk lenne, akkor ő tíz lányt szeretne.
Biztosan azt gondolták, hogy csak udvariasságból hazudok vagy nekem is téveszméim vannak.
Mert egy fiú az kell. Ezt mindenki tudja.
Csak mi nem.
Nekünk pont így tökéletes: tüllszoknyával, babákkal, csillámporral és véget nem érő teapartikkal.
Mondjuk, autózni és pókembereset játszani ők is imádnak – talán ez enyhítő körülmény.
Salty

Az emberek már csak ilyenek, szeretnek megítélni másokat, és kéretlenül belekotnyeleskedni a dolgaikba. Ha két fiad lenne, a kislányt hiányolnák a családból, mert azok olyan cukik.
Én két fiút és egy kislányt neveltem, volt mindkét nemű kisgyerekem, és mégis belekotyogtak kéretlenül a dolgaimba. Voltak akik “nyúlanyónak” tituláltak, hogy túl sok gyerekem van, mások arról faggatóztak, hogy “na és mikor jön a következő?”
Nem lehet – szerintem – megúszni a kéretlen megjegyzéseket, a magukat bölcsnek gondoló, de alapvetően pofátlan emberektől.
A fiú vagy lány kérdésben pedig a gazdasági és társadalmi hagyományok mentén ítélkeznek az emberek. Bevallom én is azt szerettem volna, ha fiaim születnek, nem azért, mert bármi bajom lenne a lányokkal – csupán az a gondolat vezérelt ebben, hogy a férfiaknak könnyebb életük van, mint a nőknek, és ki ne szeretne könnyebb életet a gyerekekének…
KedvelésKedvelés
Én féltem a lányos anyaságtól elsőre. Többedikre oke, de elsőre… aztan nagyon boldog voltam, hogy masodikra is lány lett. Harmadiknak is nagyon örülnék. Nagyon jofej es nagyon különböző lanyaink vannak, én állatira élvezem ahogy babáznak, főznek, pörgős szoknyaban táncolnak, illegetik magukat. Aztan kisautoba raknak ket majmot, es versenyt kocsikáznak a lakasban, átmásznak egymáson, habszivacskarddal megküzdenek, duplóból várat építenek, hogy a sárkánytol megvédjék a kecskét (?)… persze, közben be nem áll a szájuk. És gyönyörűeket lehet fonni a hajukból. ❤
Nekem is mondták sokszor, hogy nembaj, majd legközelebb… kicsit rosszul esett, de nem foglalkoztat nagyon.
Ui. Salty, izgultam erted szerdán, remélem, minden jól ment! ❤
KedvelésKedvelés
3 lányunk van. Itt kevés beszólást kaptam, de mi is nagyon élvezzük. Igaz, egyik sem tipikus lány, nem cicomáznak, nincs tüll szoknyájuk, cserébe kirándulnak, sportolnak, aktívak, és sokak szerint felérnek 6 fiúval. 😀 (Csak állam bácsi nem ismeri el, hogy mi valójában 6 gyerekes család vagyunk. :))
Pont fel is dobta a rendszer az eleven fiúk vs nyugis lányok posztodat. Nem lehet, hogy te nem fiúra vágytál, hanem eleven, életre való gyerekekre? Azt pedig megkaptad. 😉
KedvelésKedvelik 1 személy
Lehet, hogy ez volt a kulcs, elevenek legyenek – de az szerintem genetikailag kódolt volt. 😀
KedvelésKedvelés
Hihihi, mi is így jártunk. A genetika. De még a kutyánk is hiperaktív! 😄
KedvelésKedvelés