Most, hogy hivatalosan is elkezdődött a december – és ezzel együtt az adventi időszak is – még nagyobb sebességbe kapcsoltunk az ünnepi készülődést és a programjainkat illetően.

Már az oviban is zajlottak az előkészületek, a lányok levegőn száradó gyurmából adventi naptárt és koszorút készítettek odabenn, majd elkezdték a mikulásváró dalokat is gyakorolni, így végre a Kicsit is sikerült meggyőznöm, hogy lecseréljük az autóban rendszeresen énekelt „hatan vannak a mi ludaink…” című örökzöld slágert valami aktuálisabbra.

Nekem és a testvérének valamiért nem akarta elhinni, hogy a libás ünnepen már túl vagyunk, amikor pedig karácsonyi dalokat akartunk neki tanítani, még jól fel is háborodott és tüntetőleg rázendített, hogy „nincs szebb madár, mint a lúd…”

Abban igaza van, hogy az időjárásból kiindulva nem igazán lehetne megmondani, hogy már tél van, mert a novemberi hideg után most annyira felmelegedett a levegő, hogy már a reggeli órákban sem volt 6-7 foknál hidegebb.

Ettől függetlenül az idő persze repül és nekem is csak szerdán jutott eszembe, hogy ugyan már mindent beszereztem és a spájzban gondosan eldugtam a mikuláscsomagokhoz, de még nem állítottam össze a zacsikat és most már tényleg nem halogathatom tovább.

Mivel aznap az irodából dolgoztam, így csak este – miközben a férjem altatta a lányokat – tudtam megejteni a műveletet.

A lányok persze borzasztóan izgatottak voltak, még a Kicsire is átragadt valami a nővére zsizsegéséből, pedig szerintem ő még annyira nincsen képben azzal, hogy akkor most pontosan mi is az a mikulásozás, ki fog jönni, mit fog hozni és úgy egyáltalán, mi is történik.

A Nagy viszont teljes gőzzel készülődött, folyamatosan tervezgetett, hogy akkor mikor kell a csizmákat megpucolni és egyébként is MELYIK csizmáját tegye majd az ablakba – bár ezt kérdést sikerült viszonylag hamar eldöntenie, amikor ráébredt, hogy a gumicsizmája a „legmélyebb” lábbelije.

Csütörtökön ovi után a gyerekekkel hármasban beugrottunk az egyik „mindenes” üzletbe karácsonyi dekorációkat vásárolni, mert a Nagy kívánságának eleget téve a lakást is fel kellett díszítenünk a Mikulás érkezése előtt és hazaérve – egy rövid kupaktanácsot követően – fel is tettünk és ki is akasztottunk mindent a megfelelő helyre.

Kimondottan büszke voltam magamra, hogy milyen előrehaladottak itthon az előkészületek, tiszta karácsonyi hangulat van, a mikuláscsomagok összeállítva, mindent időben megcsináltam és innentől kezdve sima liba (sic!) lesz lehozni a pénteki murit.

Pénteken aztán nem tudom, hogy mi történt, mert az egy dolog, hogy arra a napra amúgy is teljesen be voltam táblázva, még az egyik legborzasztóbb rémálmom is valóra vált.

Itthonról dolgoztam, így reggel szokás szerint elvittem a lányokat az oviba, majd hazajöttem és leültem dolgozni.

Aznap estére volt a munkahelyem céges karácsonyi vacsorája leszervezve, így azzal kalkuláltam, hogy délután majd valamivel hamarabb felveszem a gyerekeket a városban, hogy ne kelljen rohannunk és kényelmesen el tudjak készülni mielőtt el kell indulnom, de az élet természetesen közbeszólt és átírta a terveimet.

Na most, tudjátok, hogy elég messzire járnak a lányok oviba és nem is a távolság a legnagyobb gond, hanem az, hogy bármilyen útvonalon is szeretném az intézményt megközelíteni, egészen biztosan át kell verekednem magamat a legnagyobb reggeli és délutáni dugókon.

Péntek délután is éppen ezt csináltam, szépen fokozatosan araszoltam a Száva legforgalmasabb hídján az ovi felé, amikor egyszercsak benyomtam a kuplungot és úgy is maradt.

Nem kicsit csináltam össze magam, miközben a remegő kocsival a fenekem alatt ott álltam másik négyezer autó által körülvéve egy HÍDON, de valahogy a lábfejemmel fel tudtam a pedált piszkálni és így sikerült két sávot is váltanom, hogy legalább a négysávos út szélén álljak meg, ne benn a dzsindzsásban.

Ha ez az egész 70 méterrel hamarabb történik, akkor az utolsó lehajtón még le tudtam volna menni a hídról, de sajnos nem volt ilyen szerencsém, így kénytelen voltam a lehető legrosszabb időben, a lehető legrosszabb helyen várni, hogy valaki a megmentésemre siessen.

Annyiszor láttam már másokat lerobbanni ezen a hídon és mindig olyan együttérzéssel szemléltem a dolgot, mert kevés ennél szarabb helyzet létezik – nem elég, hogy a lehető legforgalmasabb időszakban több száz másik embert is remekül feltartasz, mindenki kerülgethet, de még a tréler sem tud csak úgy érted jönni – erre most én is egy ilyen szituációban találtam magam.

Első körben mindenesetre a férjem hívtam, hogy amint tud, dobjon el mindent és induljon a lányokért, mert ugyan valamennyivel hamarabb akartam felvenni őket, de most már leginkább sehogy nem fog összejönni, aztán a következő körben rögtön az autómentőt hívtam.

Nem tudom, hogy hogyan priorizálják ezeket a hívásokat, vagy hogy van-e egyáltalán valamiféle triázs, de amikor kiejtettem a számon, hogy hol robbantam le, csak annyit mondtak, hogy azonnal indulnak és túlzás nélkül fél órán belül meg is érkezett az autószállító tréler, amit én magamban – december ötödikére tekintettel – csak a sárga Mikulásomnak hívtam.

Amíg várakoztam rá, vadul guglizni kezdtem, hogy mégis hová vitessem az autót, mert a „rendes autószerelőnk” a város másik végén van és odáig nem szívesen verekedném el magam egy autómentőben hesszelve a dugóban, ha nem muszáj, de mivel időközben elmúlt négy óra, a legtöbb műhely már zárva volt.

Nagy nehezen sikerült találnom egy szerelőt hozzánk közel, aki ilyen jellegű javításokat is végez (mert ugye az sem alap), viszont az ő műhelye is csak fél ötig tartott nyitva, de azt mondta, hogy ne aggódjak megvár.

Szükség is volt rá, hogy zárás után is tudjon fogadni, mert azt gondolom senkinek nem kell elmagyaráznom, hogy egy hídról nem olyan könnyű leverekedni magunkat. Nem lehet csak úgy megfordulni és az utána következő szakaszon is kevés lehetőség adódik rá, szóval a szerelőhöz csak háromnegyed öt után valamivel értünk oda.

Az odautat persze azzal töltöttem, hogy a különböző autómechanikai kifejezéseket – amiket magyarul egyébként remekül tudnék használni – kiguglizzam horvátul, hogy ne tűnjek teljesen fogalmatlannak és ha esetleg a szőke, fiatal(?) nőt látva át akarnának vágni, akkor ne higgyék azt, hogy könnyű dolguk lesz.

Aztán nem hogy átverni nem akartak, de egy olyan udvarias, kedves úr fogadott, hogy el sem akartam hinni, hogy egy random kiválasztott autószerelő ilyen is lehet. Nem csoda, hogy mindenhol olyan szuper értékelése volt ennek a műhelynek!

Azt már a telefonban is említette, hogy hétvégén nem dolgoznak és leghamarabb csak hétfőn tudja majd megnézni, hogy mi a baj, de őszintén szólva nem is számítottam arra, hogy péntek este (vagy a hétvége során) ez majd valamilyen varázslatos módon megoldódik, pláne, ha alkatrész is kell hozzá.

Amíg vártuk, hogy a férjem és a lányok értem jöjjenek, tök jól elbeszélgettük – többnyire autókról és még véletlenül sem éreztette velem, hogy nem vagyunk egy szinten a témával kapcsolatban, pedig én nyilvánvalóan a közelében sem vagyok az ő tudásának –, kávét főzött nekem és még sütivel is megkínált!

Most már csak az lesz a kérdés, hogy mi az autó baja, mert ahogy utánanéztem, ez egy egészen pici apróságtól (le kell légteleníteni), a nagyon komoly és költséges gondokig szinte bármi lehet. Na mindegy, néhány nap és kiderül.

A hazaúton a lányok elmesélték, hogy aznap meglátogatta őket a nagykövetség magyar Mikulása az oviban és mindenkinek hozott csomagot is, viszont a Kicsi megijedt tőle (ezt többször is elmondta, hogy érezzem a dolog súlyát 😁) és végül az óvónénik (na meg az ajándékba kapott édességek látványa) vigasztalták meg.

Miután hazaértünk az autószerelőtől, én rohamtempóban készülődni kezdtem, hogy ne késsek el a céges vacsoráról, a férjem pedig intézte a lányok esti rituáléját.

Mivel még a taxira is elég sokat kellett várnom, azt hittem, hogy az utolsók között fogok odaérni, de a fél társaság így is csak jóval utánam érkezett.

Nagyon jól éreztük magunkat a kollégáimmal, rengeteget beszélgettünk és egy halom finomságot ettünk végig, így csak valamivel éjfél után indultam haza – hogy aztán otthon felvegyem a Mikulás szerepét és – mivel már mindenki aludt – nyugodtan, bújkálás nélkül feltölthessem az ablakba gondosan kikészített csizmákat.

Hajnali egy előtt kicsivel kerültem ágyba és szerencsére viszonylag hamar sikerült kidőlnöm, mert ahogy az várható volt, a lányok már ötkor kukorékolni kezdtek, hogy siessünk és nézzük meg, mit hozott a Mikulás!

Arról már múlt héten írtam, hogy csak néhány édességet és egy-egy pár kesztyűt kapnak, de az utolsó pillanatban még két új hajkefét is vettem nekik.

Nagy volt az öröm, amikor meglátták a kesztyűket, mert újabban – időjárástól függetlenül – állandóan hordani akarják és a régik már eléggé szűkek voltak mind a kettejüknek.

Én a „Mikulástól” kaptam csokit és gumicukrot is, de a szokásos, nálunk már-már tradícionálisnak számító karalábé is ott figyelt a csizmámban!

Lehet, hogy már említettem korábban, a férjem rendkívül szórakoztatónak találja, hogy én néha nyers karalábét szoktam nassolni és emiatt minden alkalmat megragad, hogy „megajándékozzon” ezzel a csodálatos zöldséggel.

A kialvatlanságtól egész délelőtt úgy kóvályogtam, mint gólyafos a levegőben, de pihenésre nem nagyon volt lehetőségünk, mert szombaton tartották a helyi magyar közösség Mikulásváró rendezvényét.

Bár borzasztóan fáradt voltam, nem bántam meg, hogy elmentünk – a Mikulás (és az ajándékai) mellett még egy klassz magyar gyerekzenekart is felkértek a szervezők, hogy a kicsik egy interaktív koncerten is részt vehessenek.

Miután az idei harmadik Mikulás is megérkezett és átadta a meglepetéseit, mi el is indultunk hazafelé, mert a Kicsi esetében még esélyünk sincs a déli alvás nélkül végigcsinálni a napot és túl későn sem akartuk lefektetni, mert akkor meg az éjszakának lőttek.

A szombat maradék órái viszont már a lehető legnagyobb nyugalomban teltek és most kivételesen vasárnapra sem volt semmilyen programunk, mert apósom elég csúnyán lebetegedett, így nem találkoztunk a szokásos hétvégi ebédre sem.

Egymástól teljesen függetlenül, de aznap reggelre a Kicsi is elég rendesen betaknyosodott, így még az is lehet, hogy a jövő hét elejét itthon fogják a lányok tölteni.

Akkor legalább nem kell – az autó hiányában – a komplett logisztikánkat átszervezni.

Minden rosszban van valami jó! 😉


Salty