
Hogy is szokták mondani? A baj hármasával jön?
Ha múlt héten azt mondtam, hogy elkezdődött az év végi káosz, akkor ezen a héten már a csúcsra is járattuk a dolgot, pedig még a december sem kezdődött el.
Olyan sok minden történt, hogy vissza kellett mennem elolvasni az előző naplót, mert nemhogy múlt heti eseményekre, de még arra sem emlékszem, hogy éppen milyen nap van.
Hétfőre a Kicsi már nagyjából 90%-os volt és mivel aznap szabin voltam (értsd: nem kellett a home office miatt a lakásban tartózkodnunk), arra jutottam, hogy bevállaljuk a beígért erdei kirándulást.
Esőt mondtak a nap nagy részére, de – és ezt még mindig nehezen hiszem el – sikerült kifognunk egy bő zuhémentes órácskát, amikor a vizes avarban csatangolhattunk.
A Nagynak minden kirándulásunk során kibukik a “magyar vére”, az a legfontosabb neki, hogy mit viszünk magunkkal enni és amint megérkezünk a helyszínre, egyből neki is akar állni a falatozásnak, akkor is, ha amúgy annyira nem éhes – szóval nyilván most is vittünk magunkkal egy kis piknikmotyót.
Mivel otthon mind reggeliztünk, ez inkább csak formaság volt, hogy mégiscsak legyen piknik: banánt, mandarint és kesudiót pakoltunk a kulacsaik mellé a kis hátizsákjaikba.
Éppen bekaptuk az utolsó falatokat, amikor újra esni kezdett, így visszafelé már igencsak szedni kellett a lábunkat, de még így is nagyon megérte, hogy egy kicsit kiszabadulhattunk a hétvégi karantén után.
Kedden a férjem is csatlakozott a triónkhoz és a vukovári mészárlás emléknapja miatt munkaszüneti napot már négyesben töltöttük.
Kártyáztunk, társasjátékoztunk, együtt főztük meg az ebédünket, sötétedés után pedig kimentünk a Vukovarska ulicához, hogy mi is kitegyünk egy-egy mécsest.
Ezen a napon Zágrábban az a szokás, hogy a “vukovári” utca két oldalán, sorban kihelyezett, égő mécsesekkel emlékeznek az áldozatokra és mivel ez az egyik leghosszabb sugárút a városban (5,5 km hosszú) és ilyenkor teljes hosszában tömve van lámpásokkal – ezért igazán rendkívüli látvány a több kilométernyi gyertyaláng.
Beteszek ide egy képet, hogy el tudjátok képzelni milyen, bár itt csak egy pici része látszik:

Az emlékezést beárnyékolta, hogy aznap – és ezalatt tényleg majdnem az egész napot napot értem – égett le a Vjesnik épülete mindössze egyetlen utcával távolabb. (Írtam is erről a tűzvész másnapján. Akkor még csak találgattak, hogy műszaki meghibásodás, esetleg villámcsapás okozhatta a tüzet, de azóta – a környékbeli kameráknak hála – kiderült, hogy két 18 éves srác gondolta a gyújtogatást “jó heccnek”.)
Éjfél környékén lobbantak fel a lángok, csak késő délutánra sikerült teljesen megfékezni őket és mivel a toronyház két nagyon forgalmas út kereszteződésében található, ezért szó szerint az egész város megbénult.
De a munkaszüneti napra eső korlátozások a másnapi káosz nyomába sem érhettek.
Mivel mi az oviba menet rendszerint elmegyünk a Vjesnik mellett, ezért azzal nyilván számoltam, hogy ez az útvonal most nem játszik, a másik oldalról kell majd bejutnunk a városba, de még ott is mindenhol le voltak zárva az utak, a jelzőlámpákat kikapcsolták és rendőrök irányították a forgalmat.
Olyan tetűlassan haladt a reggeli csúcsforgalomban irtózatosan hosszúra nyúlt kocsisor, szinte lépésben, hogy még egyesből sem nagyon tudtam felváltani, de az valószínűleg mindent elmond, hogy 7:15-kor indultunk el itthonról és csak 9 előtt pár perccel sikerült a lányokat beadnom az oviba.
Ennyi idő alatt akár le is gyalogolhattuk volna azt a kicsit több, mint nyolc kilométert. Még magassarkúban is.
Azt hittem, hogy soha az életben nem fogunk odaérni és szívesen vissza is fordultam volna, ha nem kellett volna egy hetek óta lefixált tárgyalás miatt bemennem az irodába (ami egyébként az ovitól további 10 percnyi autóútra található).
Arrafelé szerencsére már ritkult a tömeg, így fél tízre sikerült beérnem, de már ennek sem tudtam örülni, mert csak az járt a fejemben, hogy hogy a toszba fogunk innen délután hazajutni.
Végül aztán meglepően fájdalommentes volt a dolog.
Jó, ehhez lehet, hogy az is hozzájárult, hogy – bevállalva inkább az esti túlórát – elindultam az irodából már három körül, hogy ne a legnagyobb forgalomban kelljen a dugóban állnunk.
Így négy után valamivel már itthon is voltunk és kicsattantam volna örömömben a sikeres mentőakciótól, ha a Nagy nem kezd már útközben arra panaszkodni, hogy fáj a hasa.
Nálunk ez nem kifejezetten ritka, elég érzékeny egyébként is és gyakran panaszkodik hasfájásra, de mivel tudjuk, hogy ő így aposztrofálja azt is, amikor pukiznia kell vagy a kifelé készülődő kaki ingerli, ezért nem szoktuk annyira nagyon komolyan venni, hacsak nem valami hosszatartó panaszról van szó.
Most viszont látszott rajta, hogy tényleg zavarja valami a hasával kapcsolatban, nincs étvágya és még a kedvencét sem kéri vacsorára, így elég hamar egyértelművé vált, hogy most többről van szó, mint a hasfájós esetek 99%-ban.
Egy óra múlva be is igazolódott a gyanúm, amikor a semmiből egyszercsak bejelentette, hogy hányingere van, kikísértem a vécéhez és tényleg kis is dobta a taccsot, de úgy istenesen.
Itt még mindig nem lihegtem ANNYIRA túl a dolgot, kikerestem az online menüt, mit evett aznap, lehet, hogy valami rosszul ülte meg a gyomrát, de legalább kijött és most a saját elmondása szerint is sokkal jobban érzi magát. Hátha csak ennyi volt a probléma.
Másnap reggelre derült ki, hogy ennél kicsit nagyobb lélegzetvételű nyavalyáról van szó, mert nem elég, hogy lázasan ébredt, reggel még egyszer meglátogatta a róka is.
Az esti hányás után amúgy sem terveztem aznap oviba vinni őket, úgyis itthonról dolgoztam, így jobbnak láttam, ha pihen egy napot és nem kell a félig lezárt városban sem újra átverekednünk magunkat a forgalmon, de ennek már a fele sem tréfa, a láz miatt egyértelművé vált, hogy pénteken sem tudom majd őket bevinni.
Így aztán ezen a héten összesen egyetlen napot töltöttek a lányok az oviban.
A Nagynak ugyan nem volt igazán magas láza, de olyan kis gyenge és elesett volt, hogy egész nap csak feküdt és csak ahhoz volt energiája, hogy rajzoljon vagy legózzon félig ülve, a kanapén kiterülve.
A húga délelőtt még kimondottan izgága és aktív volt, folyamatosan nyüstölte a nővérét is, hogy játszanak valamit együtt, de aztán délutánra őt is utolérte a végzet egy jó kis hasmenés formájában.
Szerencsétlen gyereken másfél óra alatt legalább ötször cseréltem pelenkát, eszembe is jutott, hogy biztosan valami hányós-fosós vírus szedtek össze és olyan jó testvérek, hogy még ezt is igazságosan elosztják egymás között.
Kész szerencse, hogy délelőtt és amíg délben aludtak, tudtam rendesen dolgozni, mert később már mindketten annyira igényelték a társaságomat, hogy estére annak is örültem, hogy lyuk van a fenekemen és szelel.
A péntek is hasonlóan zajlott, de legalább a Nagynak már nem volt láza és a Kicsi gyomorbántalmai is múlóban voltak, szóval ebédre már sikerült beléjük diktálni egy kis üres főtt tésztát és délután is elég jól aludtak mindketten.
Rohadtul büszke voltam magamra, hogy sikerült úgy szervezni az itthon töltött napjainkat, hogy a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt.
Ez persze részben annak is köszönhető, hogy a kiskecskéimnek nem igazán volt étvágya és emiatt ebédet nem kellett prezentálnom (mert a tésztát kifőzni azért nem volt egy nagy etwas), magamnak csak rendeltem egy akciós csirkesalátát és így az összes felszabadult időmet a munkámra tudtam fordítani és semmivel nem úsztam el.
Szombatra – a felépülésük ütemét figyelve – már valamivel rendesebb, de még mindig lájtos étkezésekkel készültem. Grillezett csirkemellet és főtt krumplit kaptak a diétás, hasfájós menüről és ugyan nem ettek belőle valami túl sokat, de legalább jutott a szervezetükbe egy kis szilárd táplálék, ami aznap már nem távozott angolosan rögtön belőlük!
Szombat reggel viszont nem csak a felépülésüknek örülhettünk, az időjárás is meglepett minket, mert képzeljétek, leesett az idei első hó!
Persze nem tizencentire kell gondolni, de azért nem olvadt el rögtön, maradt belőle egy pici és végre a Kicsi is igazán megtapasztalhatta, hogy milyen az, amikor élvezetes a hóesés.
Tavaly egyetlenegyszer esett rendesen hó és ugyan akkor is kivittem, hogy megismerkedhessen vele, de valamiért olyan ijesztőnek találta, hogy azonnal sírva fakadt, amint a közelébe került, még csak véletlenül sem akart hozzáérni, ezért pár perc után inkább visszamentünk a lakásba.
Idén viszont már nagyon tetszett neki a ritkán látott fehérség és érdeklődve tapogatta az összegyűlt pelyheket az autónkon – ami a vasárnapi fogvacogtató hidegnek (-9 fok volt reggel) hála olyan szépen ráfagyott a karosszériára, hogy férjemmel ketten, fél órán keresztül kapartuk, mire el tudtunk indulni itthonról.
De sebaj, ez legyen a legkevesebb! Mikor legyen hideg, ha nem most?
Kicsit még örülök is ennek a korai, novemberi hónak, ez hátha azt jelzi elő, hogy idén télen sok-sok fehér napot élvezhetünk odakinn!
Salty

Ez a hét nekem most van 😀 július óta az első hét szabimat töltöm, mert vasárnap vizsgázom. Mindent pöccre elterveztem, erre a Nagy vasárnap hótt betegen jött haza, suli persze off a hétre. A Kicsi matricább mint valaha, az apjára csak messziről néz rá, ötödik napja fáj a fejem és az eső is ömlik napok óta. Úgyhogy csóri kutyával összebújva a kanapén töltöttem el az amúgy tanulásra szánt időt, és vártam, hogy beüssön a gyógyszer (de nem tette, úgyhogy inkább megyek és főzök valami ehetőt holnapra).
Off topic: idén is írsz majd adventi verseket? 🙂 Régen annyit írtam, de már ezer éve nem.. azt idézte vissza, tök jó volt olvasni tavaly Ici és Picit!
KedvelésKedvelés
Idén nem volt időm új Ici és Pici verseket írni, most meg már túl késő, hogy nekikezdjek.
Azon gondolkodtam, hogy a tavalyiakat átstrukturálom, hogy az idei naptári rendhez is illeszkedjen, de még odáig sem jutottam el.
Jövőre (vagy valami más apropóval) majd újra írok verseket! 😉
Ó, sajnálom, hogy ilyen rosszul jött ki a szabid. 😦
Murphy-törvénye, hogy mindig akkor megy tönkre minden, amikor végre pihenhetnél.
Jobbulást neked, remélem azóta már jobban vagy! 🙂
KedvelésKedvelés
Sajnos sok fiatal nagyon felelőtlen. Nálunk november 4-e óta égnek mécsesek a vasútállomásnál. Biztos sokan olvastátok, hogy 5 fiatal vesztette életét, mert a sofőr úgy gondolta, “jó poén” kikerülni a lezárt félsorompót, ahol mellesleg a fénysorompó is pirosat jelzett. Kár, hogy az éppen odaérkező IC nem így gondolta. Mi a vasútállomástól majdnem 1 km-re lakunk, és bár otthon voltam, de nem hallottam semmit. Másnap olvastam döbbenten a neten, hogy mi történt. Utána még vagy 1 hétig a hatása alatt voltam.
Dugó: Még régen, boldogult ifjúkoromban volt egyszer egy fél napos BKV sztrájk. Én akkor Zuglóban dolgoztam, anyukám úgyszintén. Nekem még nem volt jogosítványom, ezért apukám vitt el mindkettőnket kocsival. Mivel úgy gondoltuk, hogy a fő közlekedési útvonal (Hungária körút) valószínűleg tömve lesz, ezért mindenféle kerülő mellékúton mentünk, persze lépésben. Mikor aztán valahogy elértük a Hungáriát, döbbenten láttuk, hogy ÜRES! Rádaásul egy villamos is épp elcsillingelt, úgyhogy valszeg hamarabb beértünk volna a Hungárián keresztül, mint a mindenféle kerülő úton a dugóban ülve. Végül valami 1,5 óra késéssel érkeztem meg a munkahelyemre, úgy hogy korábban indultunk otthonról, mint egyébként.
KedvelésKedvelés
Nem is értem, hogy hogy jutott eszükbe, hogy jó ötlet átmászni a kerítésen, betörni(!) egy állami épületbe és ott elkezdeni a kartondobozban tárolt iratokat égetni. Ez azért már jóval több a fiatalkori hülyeségeknél.
Én is csináltam sok baromságot, de ilyesmi meg sem fordult volna a fejemben.
Ó, a vasúti sorompók! Itt is rengetegen csinálják, hogy még átszaladnak, hiába le van zárva a sorompó.
Múlt héten viszont mentem hazafelé munkaból, van egy vasúti átjáró is az úton és ahogy ott álltam a kocsisorban a lezárt sorompónál, pont bevágott mellém egy 5-6 fős biciklis csoport, ránézésre kamaszok, vagy nagyon max. huszoneleje évesek.
És képzeld, az egyikük mondta, hogy még csak most engedték le a sorompót, szaladjanak át gyorsan és három másik srác is rázta a fejét, hogy nem, ezért mindannyian szépen kivárták, hogy elmenjen a vonat. Ilyet se gyakran látni, meg is lepődtem.
KedvelésKedvelés
Nálunk is a legtöbben azért bevárják, amíg elmegy a vonat, de egyszer szemtanúja voltam, hogy valaki nem várta meg, míg felnyílik a sorompó, és az éppen kiinduló vonat előtt sétált át a síneken. Valaki rá is szólt, hogy hé, talán ezt nem kéne, de oda se neki…
Azokat a fiatalokat se értem, akik poénból felmásznak a vagonok tetejére. Biztos azt hiszik, hogy a “Nagyfeszültség, vigyázz, életveszély!” feliratú táblák dísznek vannak kitéve.
KedvelésKedvelés