Anyakivan múlt heti posztja után sokáig gondolkodtam a saját, egyedülléthez fűződő viszonyomról. Én mindig egy eléggé extrovertált, szociális, társaságkedvelő ember voltam, nem is igazán merült fel az igény, hogy néha egyedül lehessek és ez így is volt egészen a gyerekeim születéséig.

Hónapok telt el azután, hogy hazahoztuk a nagylányomat a kórházból, mire legalább magamban meg tudtam fogalmazni azt, hogy igen, nagyon jól esne, ha időnként mindenki békén hagyna.

Ezt persze az instant bűntudat követte, hogy mégis milyen anya, feleség vagyok én, hogy nem vagyok kíváncsi a saját családomra, hogy nem akarok 0-24-ben minden percet velük együtt tölteni?

Nem ennek az időszaknak kellene az életem legszebb éveinek lennie? Miért akarom kivonni magam belőle? Miért nem örülök annak, hogy állandóan együtt vagyunk?

Újabb hetek teltek el ebben a kellemes, önmarcangolós mocsárban, mire rájöttem, hogy az egész napos gyerekezés, az, hogy ott egy testileg-lelkileg rád utalt magatehetetlen kisbaba, aki folyamatosan „rajtad csüng” iszonyatosan túl tud bárkit stimulálni.

Az állandó készenlét, a non-stop érintés, figyelem, türelem annyira lemerít, hogy már akkor sem töltesz szívesen időt másokkal, amikor lenne rá lehetőséged, mert addigra teljesen lemerülnek a társasági elemeid.

Ellentmondásosnak tűnhet, amit mondani fogok, de nem gondoltam volna, hogy milyen magányossá teheti az embert az, ha soha nincs egyedül.

És nem, ez nem feltétlenül a körülmények miatt alakul így, vagy azért mert apa megpróbál kibújni a saját szülői felelőssége alól, hanem azért, mert lépten-nyomon az jön szembe, hogy milyen fontos az első ezer nap, a kötődés, és minden áron meg akarjuk mutatni, hogy mi erre képesek vagyunk, hiszen ez egy anya feladata.

Éppen ezért már odáig is nehéz eljutni, hogy bűntudat nélkül átadjuk a gyereket másnak, aki egyébként pont ugyanúgy szereti, pont ugyanúgy gondoskodik róla és főként pont ugyanúgy megérdemli a vele együtt töltött időt.

Majd amikor már gond nélkül megy az, hogy időnként más foglalkozik a csemetével – ami közvetve-közvetlenül a mi napunk egy részét is felszabadítja –, akkor döbbenünk rá, hogy basszus, most aztán el kell döntenünk, hogy mégis mi a fenét csináljunk az énidőnkben!

Nálam itt lépett be a bűntudat következő szintje. Azt éreztem, hogy ha már más végzi „az én feladatomat”, amiről tudom, hogy milyen nehéz, akkor nekem is mindenképp valami hasznosat kell csinálnom, hiszen „a másik is dolgozik”.

Ezért aztán főztem, mostam, takarítottam, vasaltam, mert úgy éreztem, hogy nem engedhetem meg magamnak azt, hogy a kanapén döglődjek akár órákig is, miközben apa éppen odakinn szórakoztatja a gyereket a játszótéren.

A férjem ezen gyakran viccelődött. Ha arra értek haza, hogy két-három adag ruhát is kivasaltam, akkor sokszor mosolygott, hogy már megint ment itthon a „guilt ironing” és eleinte ez rohadtul zavart, úgy éreztem, hogy gúnyolódik rajtam – majd amikor emiatt egyszer jól összevesztünk, rádöbbentem, hogy egyébként igaza van.

Azt mondta akkor, hogy ő nem azért viszi el itthonról a gyereket, hogy én a házimunkával foglalkozzak, hanem azért, hogy pihenjek.

Hogy beüljek egy kád forró vízbe az éppen aktuális könyvemmel, hogy megnézzek valami csöpögős romantikus filmet vagy csak aludjak pár órát, ha éppen ahhoz van kedvem, mert EZÉRT teremt nekem énidőt, nem az élére vasalt ruhák miatt.

Még véletlenül sem várja el tőlem senki, hogy a távollétükben hasznos legyek, mert a nap másik 22 órájában már amúgy is túlteljesítettem minden elvárást, hiszen a gyerekünkről gondoskodom és az nagyobb feladat bármi másnál.

Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra ment.

Még most is gyakran érzem úgy, hogy „elvesztegettem” az értékes szabadidőmet, ha nem mentem el edzeni, nem porszívóztam fel vagy nem csináltam legalább valami gyors sütit, amíg magam voltam.

De legalább most már bűntudat nélkül tudok magamra is időt szakítani, képes vagyok *tényleg szabadon* eltölteni a szabadidőmet és a gyerekektől zsibogó, rohanó hétköznapokban szükségem is van arra heti pár óra egyedüllétre.

Ahogyan mindenki másnak is. Akkor is, ha közben tökéletesen haszontalanok vagyunk.

Salty

U.i.: A fenti ezer éves kép, annak ellenére, hogy valami óriási, természetbeli területnek tűnik, valójában Rákospalota határában készült, a betondzsungel melletti – és azóta valószínűleg már nem létező – pipacsmezőn. 😊