Azt hittem, hogy végre egy nyugis, békés hétnek nézünk elébe, amikor az egyetlen kihívás az lesz, hogy a nagyobbik lányomat el kell vinnem beoltatni, de végül mégsem az eredeti elképzeléseim szerint alakultak a dolgaink.

Az oviban már hétfőn belecsaptak a lecsóba egy színházi előadással, de a hét további részében is csupa klassz programmal készültek az ebbe az intézménybe járó gyerekeknek.

Az udvaron három teljes napon keresztül tartott az „őszköszöntő fesztivál”, ahol gesztenyefigurákat készítettek, őszi termésekből kézműveskedtek, falevélkoronát csináltak és új mondókákat, dalokat is tanultak.

Én már a hét elején azon gondolkoztam, hogy mikor lenne a legideálisabb a Nagynak bejelenteni, hogy el kell mennünk az orvoshoz, ahol nem csak a súlyát és a magasságát fogják megmérni, hanem oltást is fog kapni.

Az semmiképp nem volt opció, hogy úgy viszem oda, hogy nem tud róla előre, de túl korán sem akartam elmondani neki, mert őt ismerve ezen pörgött volna az agya napokig, így végül arra jutottam, hogy mivel csütörtök estére volt időpontunk, aznap, az oviból hazafelé tartó úton fogok erről beszámolni.

Nem ért váratlanul, hogy sírni kezdett és egyfolytában azt ismételgette, hogy ő nem akar szurit kapni és miért van erre egyáltalán szükség – többször is nyugodtan, türelmesen válaszoltam neki, hogy a védőoltások megvédenek minket a veszélyes betegségektől és mindenki megkapta ezeket – anya is, apa is, Nagyi és Bakáék is, sőt, már ő maga is többször kapott szurit, csak nem emlékszik rá.

Beszélgettünk arról is, hogy egy héttel korábban a húgát is beoltották és látta, hogy semmi baja nem lett, csak egy pici, piros pont látszott a karján.

A testvérével is végig ott voltam, vigyáztam rá és vele is pontosan ugyanígy fogok tenni.

Mire hazaértünk, már egészen beletörődött a helyzetbe, elfogadta, hogy ez most egy olyan dolog, amit nem lehet elkerülni és az a legjobb, ha gyorsan túl leszünk rajta.

Mivel csak fél hatra vártak minket, majdnem egy órát itthon tudtunk tölteni, ez is segített, hogy egy kicsit leeresszen és megnyugodjon mielőtt jelenésünk lesz a gyerekorvosnál – most utoljára a régi praxisunkban.

A rendelőbe már sírás és alkudozás nélkül jutottunk el, a Nagy abszolút jó mentális állapotban várta a sorsát, át is futott az agyamon, hogy tökéletesen időzítettük ezt az egészet és milyen klassz, hogy ma le is tudjuk a dolgot, erre még meg sem melegedtünk odabenn, már szólt is a helyettesítő nővér, hogy nem tudják neki beadni az oltást, mert a kartonja a rendszerben már át lett iktatva az új dokinkhoz.

Ezen a ponton szó szerint éreztem, ahogy elkezdenek az erek lüktetni az agyamban, olyan ideges lettem.

Nem is tudtam, hogy kire haragszom. Rájuk, hogy innen olyan elánnal hajtottak el minket vagy az új dokinál a nővérre, mert neki pedig külön kiemeltem, hogy a nagyobbik lányom a héten még felvesz egy oltást a régi gyerekorvosunknál, szóval nem tudom ki-mit tolt el, de valaki megintcsak az én dolgomat nehezítette meg.

Remek, nagyszerű.

Potyára készítettem fel a gyereket, potyára jöttünk el ide és most még az új dokinkhoz is mehetek időpontért, mert ki tudja mikor tudnak majd minket fogadni, hogy a gyerek felvehesse az utolsó „kiskönyves” oltását.

Legszívesebben a régi rendelőből azonnal átnyargaltam volna az új gyerekorvosunkhoz, hogy legalább az időpontot lefixáljuk, ha már ilyen remekül elintézték nekem ezt a helyzetet, de persze a mi dokink aznap délelőttös műszakban dolgozott, szóval másnapig esélyem sem volt semmit elintézni ezzel kapcsolatban.

Így aztán elhoztuk a Nagy kartonját is, érzékeny búcsút vettünk a régi praxistól és hazajöttünk.

A lányom persze megkönnyebbült, hogy mégsem kap szurit, de közben persze láttam rajta, hogy ott motoszkál a fejében, hogy egyszer fog és baromira bosszant még mindig, hogy szegény nem esett túl rajta aznap és emiatt nem tudja száműzni a dolgot az agyából.

Sőt, azóta is sokszor gondol rá, már több különböző alkalommal is megkérdezte, hogy pontosan mikor kell majd visszamennünk a doktornénihez az injekció miatt.

Ezek után semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy végre hétvége legyen és megint mehessünk valahová négyesben kirándulni, de péntek hajnalban ez a tervem is dugába dőlt.

Nem emlékszem pontosan, hogy hány óra lehetett, de még bőven sötét volt odakinn, amikor a Kicsi először felriadt álmából és onnantól kezdve 15-20 percenként újra és újra megébredt, én pedig már csak abból, ahogy simogattam, éreztem, hogy a normálisnál valamivel melegebb a kis teste.

Nem akartam lázméréssel piszkálni, hadd aludjon, amíg sikerül neki, de az, akkor és ott, a kótyagos félálomban is egyértelmű volt, hogy aznap egészen biztosan nem mennek a lányok oviba.

Sajnos végül nem sikerült hatnál tovább pihennie, borzasztó rossz hangulatban és nyűgösen ébredt, de szerencsére nem volt igazán lázas, csak minimális hőemelkedése volt.

Szóltam az óvónénijeinknek, hogy itthon maradunk, valamint a munkahelyemen is bejelentettem, hogy ma ne nagyon számítsanak semmiféle hosszantartó, értelmes eszmefuttatásra tőlem és a lányokkal hármasban bekuckóztunk a nappaliban kinyitott kanapéra egy halom plüssállat és pléd társaságában.

A Kicsi – szokásához híven – egész nap rajtam csüngött, másodpercekre sem tudtam letenni, de őszintén szólva számítottam erre a ragaszkodásra, mert ő mindig ilyen, amikor lebetegszik – nagyon elveszett, nyűgös és rettentően igényli, hogy babusgassuk.

Az ölemben fogtam, amíg odatettem főni a húslevest és a kedvenc borsós rizses-húst nekik, de befejezni már nem tudtuk együtt, mert még fél tizenegy sem volt, amikor már annyira elálmosodott, hogy kínzás lett volna délig ébren tartani.

Úgy kalkuláltam, hogy nem baj, hogy ennyivel hamarabb kidőlt, mert csóri amúgy is beteg és a láza is egyre emelkedik, délután majd leteszem újra, de végül – számomra egészen hihetetlen módon – később már egyáltalán nem akart aludni menni.

Sokkal hamarabb elaludt és a szokásosnál kevesebbet is szundizott, így déltől egészen az esti fektetésig ébren volt.

De nem ám úgy, mint aki harcol a fáradtság ellen és igyekszik nyitva tartani a szemeit, hanem igazán éber és a körülményekhez képest energikus is volt.

Mivel a nap nagy részében úgy rám volt cuppanva, mint egy latex cicanadrág, arra számítottam, hogy ha hazaér a férjem, majd ez a mintázat folytatódik tovább, de ilyesmiről szó sem volt, olyan villámgyorsan cserélt le, hogy még fel sem ocsúdtam, már a be is kuckózott az apja ölébe és onnantól kezdve hozzá sem szólhattam, mindenben csak apa segíthetett.

Igazából kapóra jött a dolog, mert így el tudtam menni a új gyerekorvosunk délutános rendelésére, hogy beadjam a Nagy kartonját és leegyeztessük az időpontot az oltásra.

November közepén fogunk majd visszamenni, ami elég hosszú várakozás, szóval csak remélni merem, hogy addig nem lesz állandó téma a jövőbeni szuri itthon.

A Kicsinek szerintem fel sem tűnt, hogy 30-40 percre eltűntem itthonról, annyira el volt telve az apjával, de sajnos a láza időközben feljebb ment, már 39 feletti értékeket mértünk.

Én annyira nem aggódtam, mert bár gyógyszert egész nap nem adtam neki, az étvágya a szokásosnak volt mondható (nála onnan lehet tudni, hogy nagy a baj, ha nem eszik) és délutánra már a közérzete is egészen tűrhető volt, de a férjem a lányok összes betegségére borzasztóan ráparázik, így végül az ő lelki nyugalma miatt kapott a gyerek egy adag Nurofent elalvás előtt.

Éjszaka a láza a szirup hatóidején túl sem tért vissza és szombat reggel már gyakorlatilag meg nem lehetett volna róla mondani, hogy előző nap még kimondottan beteg volt, de a betervezett kirándulást mindenesetre elnapoltuk, biztos, ami biztos, előbb legyünk mindannyian 100%-osak, minden más megvár.

Vasárnap reggel vagy inkább hajnalban aztán meglett a böjtje annak, hogy szombaton nem járattuk le eléggé a Kicsit – 5:20-kor kukorékolni kezdett, pedig az utóbbi időben már szinte minden nap sikerült legalább hatig kihúzni reggelente.

Így aztán mind kikászálódtunk az ágyból és a reggeli órákat játszóterezéssel egybekötött piaclátogatással töltöttük.

Feltankoltunk zöldségekből-gyümölcsökből, sőt, ha már eljöttünk, akkor húst is vettünk és áthívtuk Bakáékat ebédre.

A lányok nagy kedvencét, marhapörköltet főztem nokedlivel és ha eddig bárkinek is lettek volna kétségei a Kicsi felépülésével kapcsolatban, akkor azokat sikeresen eloszlatta azzal, hogy egy felnőtt adag kaját benyomott, utána pedig estig a csilláron lógott, annyira fel volt pörögve az előző két mozgásszegény nap után.

Sötétedés előtt még kivittük őket egy hosszabb sétára, majd a nap hátralévő részét gyurmafigurák formázásával töltötték.

A Nagy messziről is felismerhető virágokat, állatokat és emberalakokat készített, de a Kicsi által felsorakoztatott rózsaszín kockákat nem tudtam mire vélni, így rákérdeztem, hogy ő mit csinál?

Úgy nézett rám, mintha nem lennék teljesen épelméjű: „Jaj, anya, hát husit!”

Én kérek elnézést.

Salty