Eseménydús héten vagyunk túl, de annak ellenére, hogy rengeteg elintéznivalónk volt a napokban, imádom azt az érzést, amikor végre letörölhetek még egy időpontot és tennivalót a konyhában kiakasztott tábláról.

A magán gyerekklinikát két egymást követő napon is megjártuk, mert alighogy megkértem a pszichológushoz az időpontot, az oviból is szóltak, hogy jó lenne, ha hoznánk egy friss igazolást a Nagy laktózérzékenységével kapcsolatban, mert ugyan most is külön kosztot kap, de a tanév elején újra kell az ilyesmit iktatniuk és az lenne legjobb, ha le tudnánk egy újat adni belőle.

Ám legyen, ezen ne múljon, bár azt már előre tudtam, hogy ez a mi esetünkben egészen pontosan mivel jár.

Ha még emlékeztek rá, tavaly év végén vittük el kivizsgáltatni a lányunkat, mert az itthoni elliminációs diétából egyértelmű volt, hogy a magas zsírtartalmú tejtermékekre reagál rosszul és lesz szinte perceken belül hasmenése tőlük, de a körzetes gyerekorvosunk által felírt teszten ebből semmi nem látszott.

Hiába mondtam, hogy már hónapok óta küszködik szerencsétlen gyerek a hasával és higgyék el, hogy mi elég régóta igyekszünk kideríteni, hogy mi okozza a görcsöket és minden esetben valamilyen tejtermékre vezethetőek vissza a gondok – szülői bemondásra nem kaptuk meg az igazolást, hogy a Nagy az oviban laktózmentes menüt kaphasson.

Így alakult, hogy elvittem a magánklinikára az ottani gasztroenterológushoz, ahol elpanaszoltam, hogy a gyereknek valószínűleg nem a laktózzal van baja, mert egy sima UHT-tej vagy egy túró rudi semmilyen problémát nem okoz, de minden magas zsírtartalmú tejtermékre (tejszín, tejföl stb.) nagyon rosszul reagál és mivel ennyire specifikus étrendet sehol nem fog kapni, azt szeretnénk, ha az oviban full laktózmentes ételeket kaphatna.

Ott nem problémáztak vele (gondolom a 80 eurós óradíj erős motiváció az elégedettség fenntartására) és megkaptuk az orvosi javaslatot, aminek hála a tanév hátralévő részében már a mentes kajákat kapta.

Most, hogy az ovi újra kérte az igazolást, már be sem próbálkoztam a gyerekorvosunknál, egyből a klinikára kértem időpontot és pont úgy jött ki a lépés, hogy a pszichológusi látogatás másnapján kellett visszamennünk.

Mivel fél ötre mentünk, így jobb híján a Kicsit is magunkkal vittük, de tudtam, hogy itt nem sok vizet fog zavarni az ő jelenléte, mert tényleg csak az előző évi igazolásból szeretnénk egy újradátumozott verziót.

Biztos, ami biztos, a doki újra végigkérdezte a tüneteket, megvizsgálta gyereket, a kaki-skálán is meghatároztuk, hogy általában milyen a belőle távozó produktum, de ismét ugyanoda lyukadtunk ki – teljesen egészséges mindene, ha a laktózmentes étrend bevált és azóta, hogy így eszik nincsen semmilyen gyomorbaja vagy hasmenése, akkor egyen továbbra is mentesen és majd 2-3 év múlva ismét felülvizsgáljuk, hogy az addig eltelt időben esetleg kinőtte-e a dolgot.

Nem vagyok hülye meg irreális elvárásaim sincsenek, tudom, hogy egyetlen orvos sem fog vizsgálat nélkül, csak úgy bemondásra mindent elfogadni, de azt nem értem, hogy miért kell ennyi kört futni egy laktózmentes étrend miatt.

Nem arról van szó, hogy pl. vegán menüt kérek és emiatt esetleg a gyerek majd nem jut megfelelően változatos tápanyagokhoz, hanem laktózmentes kajákról, amiben ugyanúgy helyettesítik a hozzávalókat és az oviban egyébként is kötelezően biztosítaniuk kell, szóval még csak extra munkát sem okozok senkinek azzal a plusz egy tányér étellel (pláne, hogy pl. az ivójoghurtokat nekem kell bevinni, mert abból nem kap az intézmény menteset).

Szóval nem értem miért akkora etwas ez az egész, de az a lényeg, hogy megkaptuk a papírt (oldalaként 40 euróért :D) és a gyerek továbbra is a már jól bevált menüt fogja az oviban kapni.

A pszichológusnál tett látogatásról a múlt heti posztban részletesen beszámoltam, de hiába telt el már majdnem egy teljes hét az ott megejtett beszélgetésünk óta, egy kicsit még mindig a hatása alatt vagyok.

Van az a pillanat, amikor valaki más, egy külső szemlélő kimondja az egyébként már-már nevetségesen egyértelmű konklúziót, te pedig a homlokodra csapsz, hogy „atyavilág, hogy nem vettem ezt eddig észre?” – én pedig pont így éreztem (és még mindig érzem) magam.

A pszichológustól hallottak felnyitották a szememet és most már annyira észrevehetően jönnek szembe a kistestvér felé irányuló gondoskodó megjegyzések és mozzanatok a Nagytól, hogy nem is értem, hogy nem vettük észre, hogy minden innen eredeztethető.

A gasztroenterológushoz megérkezve is az volt az első dolga, hogy a láthatóan megszeppent kishúgát vigasztalta, hogy „ne aggódj, anya mondta, hogy csak egy papírért jöttünk és az is nekem kell, te csak elkísértél minket, téged nem fog a doktornéni megvizsgálni, semmi gond nem lesz, majd én vigyázok rád!”, de más dolgokban is sokkal inkább szembetűnő, hogy a saját hangulatát is mennyire meghatározza, hogy a húga hogy érzi magát.

Képzeljétek el, a héten a Kicsi arzenálja új trükkel bővült, megtanulta ki- és bekapcsolni magát az autósülésbe, sőt arra is rájött, hogy ha pántok túl feszesek, akkor a lába közti kis gombbal lazábbra tudja őket magának húzni.

Ez önmagában nagyszerű lenne, csak ugye még mindig csak éppen két éves és nem érti, hogy ezt a tudását nem menet közben kellene csillogtatnia.

Azt hiszem csütörtök reggel történt, hogy úton az oviba megint kikapcsolta magát, én pedig lehúzódtam, hogy rögtön visszakapcsoljam, de mire körbegyalogoltam az autón és visszaültem a helyemre, már megint kipattintotta a kapcsot.

Eléggé eszköztelennek éreztem magam, mert már milliószor szóltam rá határozottan, hogy „ne, nem szabad!”, volt, amikor elmagyaráztam neki azt is, hogy ez miért veszélyes és megígértem, hogy minden alkalommal, amikor megérkezünk valahová meg fogom engedni neki, hogy kikapcsolja magát és mielőtt elindulunk azt is megvárom majd, hogy egyedül bekapcsolja az övet, csak ne menet közben piszkálja, de mintha a falnak beszéltem volna.

Aznap reggel, amikor már másodjára játszotta azt el, hogy azonnal kicsatolta magát, amint bezártam rá az ajtót – nem vagyok rá büszke, de – rácsaptam a kezére.

Ez volt az első eset, hogy „fizikailag fegyelmeztem”, korábban még egyetlen egyszer sem volt szükség ilyesmire (olyan helyzeteken kívül, amikor ki kellett valamelyiküket fizikailag vennem egy-egy helyzetből vagy az akaratuk ellenére fogtam meg a kezüket, miközben egy forgalmas úton keltünk át), így nem meglepő, hogy a nap hátralévő részében többször is eszembe jutott, hogy hogyan kezelhettem volna ezt a helyzetet jobban, de ugyanoda lyukadtam mindig vissza, hogy nem volt jobb ötletem.

A Kicsi is leginkább felháborodásában kezdett el sírni (nyilván nem ütöttem nagyot), de egyelőre beválni látszik a dolog, mert azóta minden alkalommal megkérdezi, amikor már leparkoltam, hogy most már kikapcsolhatja-e magát.

Ezen túl persze az is fontos, hogy mivel úgy tűnik, hogy a kistesó befejezte azt a baromságot, hogy saját magát veszélybe sodorja, a Nagy is megnyugodott.

Mert csütörtök reggel megint előjött egy olyan helyzet, ami szinte kérte, hogy a homlokomra csapjak: miközben a Kicsi a gyerekülés biztonsági övével szórakozott, a nővére könnybelábadt szemekkel ismételgette, hogy „anya, nem akarom, hogy a kistestvéremnek valami baja legyen!”

Szóval lehet, hogy nem az volt a legjobb megoldás, hogy megütöttem és nem is szívesen propagálok ilyesmit, mert biztosan lehetett volna máshogy is intézni, de ebben az esetben működött.

A hét többi része már viszonylag eseménytelenül telt, de az utolsó napokra azért még egy igazán jó hír is jutott.   

Szombaton hívott a jelenleg Vietnámban hesszelő öcsém, hogy majd másfél hónap várakozás után végre jóváhagyták a dolgozói vízumkérelmét Ausztráliába.

Már január óta utazgat Ázsiában és sokáig nem volt semmilyen elképzelése arról, hogy mihez akar kezdeni, amikor majd idővel visszatér a munkaerőpiacra.

Attól egyre inkább elzárkózott, hogy hazamenjen Magyarországra, több más európai ország is szóbakerült, mint lehetséges úticél, de az útja során megismert ausztráloktól annyi szimpatikus információt hallott, hogy végül Melbourne került a wish-list tetejére.

Most, hogy a vízumot is megkapta, már tényleg semmi nem áll az útjába – a következő mérföldkő az, hogy munkát találjon, de gyakorlatilag mindenre nyitott és az sem zavarná különösebben, ha egy ideig nem tudna a saját szakterületén elhelyezkedni.

Örülünk neki, hogy eddig bejöttek az elképzelései, bár ez ugye azt is jelenti, hogy most egy jó darabig biztosan nem fogunk tudni találkozni.

Azt mindenesetre már hónapokkal korábban megígérte, hogy ő lesz a lányaink „gazdag nagybácsikája” és amikor már nagyjából elrendezte az ausztrál életét, akkor majd küld mind a négyünknek egy-egy retúr repjegyet, hogy meg tudjuk az új otthonában látogatni.

Hát, az még odébb van, hogy tizenórás repülőutakra induljunk a gyerekekkel, de az biztos, hogy már most nagyon izgatottan várjuk!

Vasárnapra azt terveztük, hogy házi pizzát sütünk és még Bakáékat is áthívtuk, hogy együtt költsük el az ebédünket.

Délelőtt a férjemmel és a lányokkal négyesben elmentünk a piacra beszerezni a hozzávalókat, majd itthon nekikezdtünk az előkészületeknek.

Amíg én megsütöttem a desszertnek szánt muffinokat, addig a Nagy az apjával felszeletelt és lereszelt minden feltétet, a Kicsi pedig bőszen hordta nekünk a tépőzáras fa pizzaszeleteket a játékkonyhájukból, miközben szünet nélkül szórta az utasításokat: „anya, pissza, egyél!”

Mire a gyerekek felébredtek a déli alvásból, megérkeztek a vendégeink és a pizzák is kisültek. 

Igaz, hogy nem együtt tevékenykedtek, hanem külön helyiségben, más-más elfoglaltságot választottak, de így is alig akartuk elhinni, hogy miután befejezték az evést, milyen szépen és békésen játszottak a lányok majdnem KÉT ÓRÁN keresztül!

Mi felnőttek, mind együtt, az asztalnál ülve tudtunk kávézni, beszélgetni, mert nem kellett senkinek ott lennie a gyerekekkel, nem nyaggattak minket, nem mászkáltak, már-már olyan érzés volt, mintha itthon sem lennének, annyira belemerültek a saját kis játékaikba.

Miután Bakáék elmentek, mi négyen még igyekeztünk a sötétedésig hátralévő maradék napfényt kihasználni és elmentünk egy gyors sétára az egyik közeli parkba.

Miközben a lányok gesztenyét szedtek és a félig kinyílt, szúrós gubókat próbálták minél óvatosabban – és továbbra is a mi közbenjárásunkra benyújtott igény nélkül – szétfeszíteni, az apjukkal mi ketten megszakértettük, hogy lehet, hogy az önálló játék és az, hogy órákig nem volt szükségük ránk, annak köszönhető, hogy most éjszaka mind együtt alszunk.

Így úgy érzik, hogy eleget vagyunk együtt és napközben már nem várják el, hogy ott üljünk mellettük, amikor játszanak.

Ez persze csak egy mindenféle tudományos alapot nélkülöző sufni-pszichológia, de lehet benne valami, nem?

Mindenesetre a következő naplóbejegyzésben majd visszatérek rá, hogy mi a helyzet, állandósul-e, hogy nem igénylik a jelenlétünket és tényleg megtanulták hosszan elfoglalni magukat önállóan, vagy ez csak egy egyszeri, csodálatos alkalom volt, amit hónapokig fogunk még emlegetni. 

Salty