Iszonyatosan fárasztó volt ez a hét.

Nem tudom mi történt a lányokkal az első ovis hetet követő hétvégén, de hétfőre nyoma sem volt a pénteki viselkedésüknek, hiába volt kimondottan bíztató, hogy a Kicsi már ott is aludt aznap.

Hétfőn rögtön a szokásos, „Anya, ugye szép napom lesz az oviban? Ugye hamar jösz majd értünk?” kérdésekkel kezdtük a napot, fogalmam sincs, összesen hányszor kérdezett rá a fentiekre a Nagy, amíg oda nem értünk az oviba, de még így is meglepett, hogy nála is eltört aznap reggel a mécses.

Annyira igyekeztem, hogy viccelődjünk, mókázzunk az autóban, végigénekeltük az egész utat, de nem volt elég, rögtön legörbült a szájuk, amikor megérkeztünk, majd először a Kicsi zendített rá, végül pedig – valószínűleg a tesó hatására – a Nagy is elkezdett pityeregni.

Az egyik múlt heti bejegyzésben írtam is róla, hogy majd megszakadt a szívem így otthagyni őket és hiába küldték az óvónénik már fél órával később a képeket, hogy milyen boldogan játszanak, egész nap azon pörgött az agyam, hogy vajon mi lehet velük és a szó szoros értelmében kapkodtam, hogy mindent a lehető leghamarabb befejezzek a munkahelyemen és el tudjam őket hozni akár már három körül.

Összejött a dolog, hamar felvettem őket, majd elmentünk hármasban vásárolni, mert már mindketten kinőtték a tavalyi esőnadrágjaikat és szerettem volna felkészülten nekiindulni a hét végére ígért zivatarnak és lehűlésnek.

Klassz kis délutánt töltöttünk együtt, voltunk a játszótéren is, sőt, még a hétfői vacsoránkat (és a keddi ebédünket) is hármasban főztük meg otthon, de ekkor még nem sejtettem, hogy a másnap reggel lesz a beszoktatás abszolút mélypontja.

Az autóút nagyon hasonlóan telt, mint az előző nap, végig énekeltünk, a Nagynak megtanítottam a „Hull a szilva…” második és harmadik versszakát is és mindannyiunknak kimondottan jó kedve volt, de az oviba beérve megint kiborult a bili.

Nem is tudom már, hogy melyikük kezdte el a sírást, de pillanatokon belül azt vettem észre, hogy krokodilkönnyekkel zokognak és két oldalról csimpaszkodnak belém, hogy nem akarnak oviba menni, ne hagyjam ott őket.

Édes drága jó istenem.

Én sem tudom, hogy sikerült nyugalmat erőltetnem magamra, de igyekeztem őket vigasztalni, amíg lehetőségem volt rá, majd amikor egy-egy óvónéni átvette tőlem (lefejtette rólam) a lányaimat, szinte szaladtam ki az autóhoz, hogy ne odabenn sírjam el magam.

Fú basszus, még szerencse, hogy aznap home office-ban dolgoztam és nem kellett bemennem az irodába, mert hazáig bőgtem. (Ekkor született a múlt heti beszoktatós, dühkitörés-poszt).

Azt hittem, hogy sosem lesz vége, komolyan mondom ott tartottam, hogy kiveszek két-három hét fizetés nélküli szabit és lesz, ami lesz, mert ezt így lelkileg és mentálisan tuti nem fogom még napokig (esetleg hetekig?) bírni.

Aztán másnap reggel – szerdán – mintha elvágták volna a dolgot.

Egyikük sem volt kicsattanóan boldog és a Nagy is ismételgette a szokásos „ugye szép napom lesz?” mantráját, de senki nem sírt. Egy kicsit sem.

Mind a ketten letelepedtek a fogasuk alá, átvették a cipőjüket (a Kicsi szokás szerint nem engedte, hogy bárki is segítsen neki), majd miután megöleltük egymást – teletabis nagy ölelééés módra –, ők ketten kézenfogva beslattyogtak a csoportszobába és én odakinn az előtérben már csak annyit hallottam, hogy a Kicsi rögtön bejelenti az igényét reggelire.

El sem akartam hinni.

Ott motoszkált az agyamban a „nyugtával dicsérd a napot” gondolatmenet és még csütörtökön és pénteken is úgy indultam el velük az oviba, hogy próbáltam mentálisan BÁRMIRE készen állni, de így – három viszonylag normális reggel után – talán már kijelenthetem, hogy a nehezén túl vagyunk.

Arra továbbra is igyekszem odafigyelni, hogy reggel is a lehető legkésőbb érkezzünk és délután is időben felvegyem őket, amíg meg nem szokják a hétköznapi mókuskereket – ezért most 9 és 15-15:30 között vannak az oviban, bár idővel kénytelenek leszünk visszaállni a korábbi kezdésre, mert én sem sunnyoghatok a munkahelyemen örökké.

Péntekre aztán még egy meglepetést tartogatott az univerzum: képzeljétek, mindkét gyereket Baka hozta el az oviból délután és éjszakára is a nagyszülőknél maradtak.

Az persze rendszeresen felmerül, hogy a Nagyot magukkal viszik, de kettejüket együtt anyósom egyedül nem meri bevállalni amikor apósomnak szombaton dolgoznia kell, most viszont a kirakós minden darabja a helyére került.

Ettől függetlenül a hét eleji dráma miatt nem voltam benne biztos, hogy a Kicsi meg fog-e békélni azzal, hogy nem én megyek érte pénteken, szóval készenlétben álltam, ha esetleg valami feloldhatatlan dráma alakulna ki abból, hogy Baka veszi fel őket.

Reggel az autóban megbeszéltük, hogy mi a terv délutánra, többször visszakérdezett („Bata jön értem? Én is megyek Batával?), emiatt biztos voltam benne, hogy érti, mire számíthat és végül minden a legnagyobb rendben alakult – sőt! – több szemtanú egybehangzó elbeszélése alapján kimondottan boldog volt, amikor meglátta a nagyanyját a csoportszoba ajtajában!

Nagy kő esett le a szívemről, mit ne mondjak!

Nem is lehetett volna ennél jobb az időzítés, hogy anyósomék vigyázzanak a gyerekekre, mert péntek este egy gyerekszületést megünnepelendő szűk körű „bulira” voltunk hivatalosak.

Nem tudom, hogy emlékeztek-e, korábban már említettem, hogy két baráti pár is babát vár a környezetünkben, ráadásul a terminusuk napja is egymástól kevesebb, mint egy hétre van, így számítottunk rá, hogy a szeptemberben bébibumm lesz és végül három nap különbséggel született meg mind a három gyerek.

Az egyikükhöz egypetéjű ikerfiúk, a másik párhoz pedig egy kislány érkezett.

A kislány szülei voltak azok, akik szinte minden babaholminkat átvették, viszont az időzítés miatt egy picit sajnálkoztam, mert mire bekopogtatott hozzájuk a gólya, addigra nálunk a Kicsi már jóval nagyobb volt és én pedig elajándékoztam idegeneknek egy halom 56-62-es ruhát, de amint megláttam az első képeket az újszülöttjükről, azonnal egyértelmű volt, hogy nem vesztettünk semmit.

A számokat csak később tudtam meg, de már a fotón is látszott, hogy simán négy kiló feletti súllyal született, egészen konkrétan úgy nézett ki, olyan kis pufók, hurkás teste volt, mint az én lányaimnak körülbelül 1-1,5 hónapos korukban.

Képzeljétek, a születési méretei 4560 gr és 61 cm voltak a terminus előtt 4 nappal!

Atyavilág, hát az enyémek tényleg 1 hónaposan voltak ekkorák! 😀

Az ikerfiúk viszont – bár teljesen egészséges súlyúak – mégis olyan icipicik, hogy egy felnőtt férfi tenyérben elfér a teljes kis testük, csak a végtagjaik lógnak le.

Szombat délután nekikezdtem átnézni a saját ruháimat és a lányok szekrényét is, hogy kiszanáljam a kinőtt (esetemben kihízott) vagy már nem használt holmikat és akkora melóban voltam, hogy a férjem arra jutott, jobb, ha ők hárman kimennek a lakásból, hogy ne legyenek láb alatt.

Így esett, hogy elvitte a lányokat az egyik nagyobb parkba biciklizni és teljesen véletlenül az ikres szülők is pont ott sétáltak a babakocsival!

Ezért az univerzumnak és a vakszerencsének köszönhetően ő már látta a nem egészen egy hetes kisfiúkat és – nem viccelek – még vasárnap is arról beszélt, hogy „de milyen cukik!”, „ilyen pici kéz nem is létezik!”, „képzeld, Salty, ekkora a lábfejük! (miközben mutatja azt a pár centit a hüvelyk- és mutatóujja között).

Nekem elég volt ahhoz a második lányom születése, hogy rádöbbenjek, milyen hamar elfelejti az ember, hogy mennyire pöttöm egy újszülött (bár az ikrek még annál is apróbbak) – már a Kicsit látva is nehezemre esett elhinni, hogy volt idő, amikor a nővére is pont ekkora volt (vagy még kisebb!) és egészen elképesztő, hogy már a családunk legfiatalabb tagja is elmúlt két éves.

Még most is olyan kis pici, hát még akkor két évvel ezelőtt! Olyan gyorsan nőnek!

Mindenesetre mindkét baráti párnál áll a meghívás, hogy amikor egy picit berendezkedtek otthon, örülnének neki, ha meglátogatnánk őket, de megmondom őszintén, hogy én egy kicsit félek élőben újszülöttekkel találkozni.

Éppencsak helyreraktam fejben, hogy kettő gyereket terveztünk, kettő gyerekünk van, szép volt, jó volt a babázás, de most milyen klassz, hogy az én lányaim már mindketten jönnek-mennek-beszélnek-intézkednek –  erre majd odadugják az orrom alá valamelyik icipici, illatos babát, azzal a puha, selymes kis bőrével…

Meg is lepődnék, ha nem kezdenék ott helyben spontán ovulálni! 😀

Salty