Pár napja meghívást kaptam egy nem hivatalos céges összejövetelre.

Amúgy nem vagyok odáig az ilyen munkaidőn kívüli bratyizásokért, de a mostani kollégáim egészen jófejek és amikor együtt lógunk, akkor nem érzem úgy, mintha négy fogamat gyökérkezelnék lidokain nélkül egyszerre, szóval arra jutottam – egye fene, elmegyek.

Kicsit kötelességemnek is éreztem, pláne azok után, hogy a nyár folyamán én voltam az isten a cégnél.
(Értsd: senki nem látott személyesen, de ettől függetlenül többen is meg voltak róla győződve, hogy létezem.)

Így esett, hogy szombat délután nekiálltam készülődni, mert az egy dolog, hogy hónapok óta home office-ban tolom a melót és nem is alszom valami túl jól, de mégsem kéne úgy kinéznem, mint akit év végén nyugdíjaznak.

Miközben próbáltam magamat emberformájúra faragni, eszembe jutott, hogy ezúttal nem jönnek velem a lányaim és az összejövetel után sincs semmi tennivalóm velük, ergó nem kell magammal vinnem a „rendes táskámat”.

Tudjátok, azt a 14 kilós, szarásig tömött atomháborús túlélőpakkot, amiben van minden, amire valaha is szüksége lehet a gyerekeidnek vagy neked és szükség esetén akár egy nyitott szívműtétet is le tudnál vezényelni a csúszda lábánál a játszótéren.

Na ez az, amit az ilyen felnőtt kiruccanásokra nem cipelsz el.

Mert a normális emberek hogy indulnak el otthonról? Telefon – pipa, pénztárca – pipa, kulcs – pipa. Kész. Mehetünk.

Nők esetében ehhez opcionálisan hozzáadódik egy csomag papírzsepi, esetleg a kistubusus kézfertőtlenítő, mentolos cukorka és mondjuk 1-2 tampon (vészhelyzet esetére, ha éppen úgy áll a vetésforgó, hogy esélyes lehet a vérfürdő), de ennyi.

Ennél többre nincs szükség.

Viszont amikor a lakáson kívül töltött idő 99%-ban bevetésre készen hurcolod magaddal a kisgyerekes segélycsomagodat, akkor nehezen emeli be az agyad, hogy MOST ezzel a hangyapénisznyi borítéktáskával készülsz kilépni az ajtón.

És hiába tudod, hogy ez így van jól, attól még valami nem stimmel.

Doesn’t feel right. Ez van.

Kétszer fordultam vissza. Valamit tuti elfelejtettem.

Egészen addig nem hagyott nyugodni a dolog, amíg biztos, ami biztos, bele nem hajtogattam egy pelenkát is a miniszütyőbe. Szépen, akkurátusan.

Rögtön helyreállt a világ (na jó, inkább az agyam) rendje.

Amúgy meg: sosem lehet tudni, nem igaz?

Salty