Hosszú volt ez a hét, főleg az első négy napja. Hétfőn a szokásos menetrend szerint indultunk neki az utolsó nyári munkahétnek: a férjem már hét előtt elindult a munkahelyére, mi a lányokkal nyugiban megreggeliztünk, aztán nyolc körül hármasban elsétáltunk a bölcsibe, hogy leadjuk a Kicsit.

Most azt találtam ki, hogy hétfőn és csütörtökön – az utolsó bölcsis napján – viszem majd be a csoportba, kedden és szerdán pedig itthon lesz velem és a nővérével, de Bakának más ötlete támadt.

Kivette a keddet szabadnapnak, így már reggel eljött felvenni a lányokat, hogy egész nap együtt lógjanak, mielőtt este, a szokásos takarodójuk környékén visszahozná őket.

Nekem persze több sem kellett, maximálisan kihasználtam, hogy hetek óta először egyedül vagyok otthon, gyorsan megcsináltam minden munkahelyi feladatomat, majd a délután további részében kifestettem a hálószobánkat is.

Nem felvágni akarok, de mióta belekezdtem a házi szobafestő és -mázoló karrierembe, azt figyeltem meg, hogy tényleg minden egyes alkalommal egyre jobban megy a dolog, egyre kevesebb időre van szükségem és egyre ritkulnak a felesleges mozdulatok is.

Nem nagy a hálónk, a bútorok többségét nem lehet kivinni és a falról is csak néhány képet és könyvespolcot kellett leszednem, szóval nem sok előkészületet igényelt a festés, de képzeljétek, onnantól kezdve, hogy elhatároztam magam, szinte percre pontosan két órával később már készen is voltam.

Az egyetlen nehezítő körülmény az volt, hogy a franciaággyal meg a létrával folyamatosan tetriszeznem kellett, hogy minden falhoz rendesen odaférjek, de még a plafon is makulátlan lett!

Az utóbbi időben egész jól összehaverkodtunk a teleszkópos nyelű teddyvel és így a mennyezetet is sikerült elsőre elfogadhatóan kipingálnom.

Egyébként nem volt tervben, hogy a héten még egyszer felforgatom a lakást, mielőtt pénteken elindulnánk nyaralni, de amikor kiderült, hogy felszabadul egy egész délutánom, már nem tudtam nyugton megülni a fenekemen és hiába lett másnapra jó kis izomlázam a karjaimban, így is állatira örültem neki, hogy még egy helyiséget letudtam a nyár vége előtt.

Most már csak az iroda van hátra, de ott az egyik fal dekortapétával van burkolva, egy másikon beépített szekrénysor van, a harmadikon pedig az ablak, szóval az már tényleg lópikula lesz az eddig elvégzett meló mennyiségéhez képest.

Szerdára persze ahogy megérkezett a festés utáni izomláz, azzal párhuzamosan kopott ki belőlem a munkakedvem utolsó néhány morzsája is.

Csütörtökön reggel, amikor utoljára ment bölcsibe, a Kicsivel közösen elbúcsúztunk a csoporttársaitól és megköszöntük a gondozók egész éves munkáját is, de a nap további részében már tényleg csak a tenger lebegett a szemeim előtt.

Egész nap csak az IGAZI családi nyaralásunkon járt az agyam: mi mindent fogunk csinálni, mennyire örülnek majd a lányok és milyen jól fogjuk mind érezni magunkat, de az utolsó munkanapomon azért még igyekeztem legalább a kötelező minimumot hozni, miközben fejben már a bőröndjeinket pakoltam.

Kicsit aggódtam, hogy az előrejelzés szerint csak maximum 28-30 fok körüli hőmérsékletre számíthatunk, még a hosszú ujjú/szárú holmikat is felvettem az elcsomagolandó cuccok listájára, de végül alaptalannak bizonyultak a félelmeim.

Pénteken reggel minden, az előző este egy kupacba gyűjtött motyót elpakoltunk a táskáinkba, levittük a szemetet, a reggelinkkel összekoszolt tányérokat-poharakat is elmostuk, majd felporszívóztunk, hogy egy hét múlva tiszta lakásba térjünk vissza, mielőtt dél körül megindultunk a reptérre.

A lányok már teljesen be voltak zsongva, hogy megint repülni fogunk, még a Kicsi is egyfolytában csak azt ismételgette, hogy “ja ću letit, ja ću letit” és alig lehetett lelőni őket a reptéri várakozás során.

Öröm az ürömben, hogy mivel az Európai Unión kívülre utaztunk, így két különböző ellenőrzési ponton is át kellett haladnunk, szóval a tényleges, egy helyben üldögélős várakozás ideje sokkal rövidebb volt, mint amire számítottunk.

Maga az út hamar eltelt, kicsit több, mint egy órát töltöttünk a levegőben, de nem csak a rövidebb időtartam miatt volt ez a repülőút sokkal nyugodtabb, mint a májusi dán kiruccanás.

Mivel a Kicsi időközben betöltötte a második életévét, így már ő is teljes értékű utasnak számít és a saját székén ülhet, nem pedig a kísérő felnőtt ölében, így – bár már eggyel több jegyet kellett vennünk, de – mindannyiunknak ezerszer komfortosabb volt az utazás.

Ugyan csak három hónap telt el az előző repülőút óta, de rengeteget változott azóta, már sokkal többet beszél és ezerszer kommunikatívabb, mint tavasszal volt.

Nagyon cuki volt, ahogy nézelődött az ablakon keresztül, mutogatta a felhőket és az út utolsó negyedében felbukkanó albán hegyvidéket, de a legaranyosabb egyértelműen az volt, amikor egy esőfelhőn keresztülrepülve picit megrázkódott alattunk a gép, erre megfogta a kezemet és csak annyit mondott, hogy “mama, vigyázz rám!”

Az időjárással kapcsolatos félelmeimet tetézte, hogy a repülőút során vettük észre, hogy a Kicsinek – minimálisan ugyan, de – folyik az orra és egyszer-kétszer még köhögött is, így attól is teljesen be voltam parázva, hogy mihez kezdünk majd, ha úgy istenigazán lebetegszik, ráadásul még kellően meleg sem lesz.

Jó, a lázcsillapító szirup alapfelszerelés, ha olyan helyre megyünk, ahol nem tudnám egyszerűen beszerezni (mint pl. most is), de nem örültem volna neki, ha a Kicsi a klassz tengerparti móka helyett valami csúnya felső-légúti nyavalyával küzd egész héten.

Végül aztán délután négy előtt valamivel léptünk ki a tiranai reptér ajtaján és miután a gyereküléseket is megfelelően rögzítették a hotel által értünk küldött autó hátsó ülésén, folytattuk az utunkat a tengerparti resort felé.

Kicsi az ország, nem kellett még egy órát sem kocsikáznunk, pedig ezúttal én kimondottan örültem még a kisebb, itt-ott felbukkanó dugóknak is.

A lányok mindketten elpilledtek és mivel az utazás miatt a déli alvásuk kimaradt, a későbbi hisztik elkerülése érdekében minden egyes perc alvás aranyat ért. Annál jobb nekünk, minél hosszabban autózunk!

Kicsit gyanús volt, hogy nem valami felmatricázott kisbusz jött értünk, hanem egy újabb SUV, de mint az menet közben kiderült, a hotel tulajdonosa személyesen fuvarozott minket a szállásunkra.

A saját bevallása szerint szeret a reptéri transzferekben részt venni – főleg a vendégek távozása során, mert így első kézből hallja a visszajelzéseket – és amikor látta, hogy mi két pici gyerekkel utazunk, akkor ő akart eljönni értünk, mert neki is van három gyereke, tudja jól, hogy milyen megterhelő a kicsikkel repülni.

Maga Tirana és az albán fővároson kívüli területek azért elég rendesen árulkodnak a balkáni szegénységről, de az üdülőövezetbe begördülve sokcsillagos szállodák állnak egymás hegyén-hátán és tényleg kimondottan luxuskörülmények közé érkezik meg az ember.

A nagylányunk folyamatos csicsergése közben – “Anya, átöltözünk és rögtön megyünk pancsolni ugye? Felfújhatom én a karúszómat? A piros lapát a kistestvéremé, a kék pedig az enyém, jó? A locsolókanna és a vödör közös! Melyik fürdőruhát vegyem fel? Mehetek a pillangós papucsomban?” – becsekkoltunk, beköltöztünk a lakosztályunkba és végre igazán kezdetét vehette a gondtalan pihenés.

Életünkben most először foglaltunk all inclusive szállást, ráadásul egy saját, privát tengerparttal rendelkező hotelben, szóval egészen nyugodtan kijelenthetjük, hogy még a férjemnek és nekem is meglepő volt, hogy mennyire kinyalják az ember fenekét egy ilyen helyen.

Úgy voltunk vele, hogy a tavalyi nyarunk után megérdemeljük a kényeztetést és nem tudom, hogy mire számítottunk, de erre biztosan nem.

Napi négy all-you-can-eat étkezés, kinti és benti medencék, korlátlan italfogyasztás még a beach bárban is, full felszerelt konditerem, játszóház animátorokkal, vidámpark meg ki tudja még mennyi minden, amire eddig nem figyeltünk fel.

Péntek délután csak a medencékhez mentünk le pocskolni, de szombaton rögtön a tengernél kezdtünk és azt kell mondjam, hogy imádom a kristálytiszta horvát Adriát, de ez az elképesztően lassan és fokozatosan mélyülő homokos part igazi gyerekparadicsom!

A Nagyot nem nagyon tudjuk kiimádkozni a tengerből, a Kicsi pedig a tökéletes ellentéte, fél a hullámoktól és a végeláthatatlan víztől, így ő többnyire csak a napernyők árnyékában homokozik, de éppen attól szuper élmény a part mind a kettejüknek, hogy ki-ki azzal foglalhatja el magát, amivel szeretné.

Amennyire tartottam attól, hogy a 28-30 fok nem lesz “elég meleg”, azt kell mondanom, hogy ez a tökéletes strandolós időjárás. Kellemes idő van, nem fázunk, nem hideg sem a medence, sem a tenger vize, de a Nap sem éget, nem csak a reggeli és az esti órákban bírjuk a kintlétet.

Szombat estére a Kicsi orrfolyása is abbamaradt, szóval tényleg minden olyan idilli, hogy szinte várom, mikor fog beütni valami szokatlan és rendkívüli, mert olyan biztos nincs, hogy nyugiban le tudjuk tolni mind a nyolc napot.

Mindenesetre most azt érzem, hogy mentálisan és fizikailag is pihenek. De úgy igazán!

Vasárnap délután, miközben a békésen délelő lányaim között fekszem a franciaágyban és ezt a bejegyzést pötyögöm, azon gondolkozom, hogy még csak két napja vagyunk itt, de ennyi idő is éppen elég volt ahhoz, hogy megértsem miért választja olyan sok kisgyerekes család az all inclusive nyaralást.

Mi nagyon szeretjük a kalandokat, imádunk kempingezni és abszolút nincs igényünk az ehhez hasonló luxusra (sőt, a gyerekek előtt kimondottan untatott minket az ilyesmi, volt olyan, hogy hamarabb eljöttünk egy nyaralásról és az utolsó két napon inkább elmentünk túrázni, annyira nem bírtuk a semmittevést), de az elvitathatatlan, hogy szülőként ez tényleg a mennyország.

Főleg az ellátás miatt.

Nem anyának meg apának kell főzni, de mégsincs olyan gond, hogy valami nem ízlik vagy nincs olyan kaja, ami elnyerné a gyerekek tetszését, miközben a mi elvárásainknak is megfelel, mert gyakorlatilag MINDEN van és igen, az is rohadtul kényelmes, hogy még egy étteremig sem kell elmenni érte.

Csak baklavából van vagy tíz különböző verzió és a kókuszos már-már közelít egy orgazmushoz.

Édes istenem, négyszáz kiló leszek, mire hazamegyünk.

Salty