Ti hogy definiáljátok a hazugságot, ha arról van szó, amit egy szülő mond(hat) a gyerekeinek? Mi kerül a jóindulatú ferdítés, a trükkös füllentés vagy a kőkemény átverés kategóriába?
Én talán úgy fogalmaznám meg – bár valószínűleg ez sem elég pontos – , hogy a határvonal ott húzódik, hogy ki profitál a hazugságból és milyen következményekkel jár az igazság megmásítása.
Mondom mire gondolok: nem egy szülőtől hallottam, hogy számukra már a Mikulás, a Fogtündér és a Húsvéti Nyuszi is hazudozás, hiszen nem léteznek, átverjük a gyereket azzal, hogy mindenféle varázslatos kitalációt kerítünk az ajándékozás köré, ezért ők családon belül ezek közül egyik tradíciót sem tartják, hogy ne kelljen megvezetniük a kicsiket.
Szerintem viszont ez tipikusan az a hazugság, amiből nem a “hazudozó” profitál, hanem a fogadó fél élményét emeli négyzetre a mágikus, csodával egyenértékű lódítás, amivel valójában csak egy mesevilágot építünk az ünnepek köré, hogy a gyerekeink még rendkívülibbnek éljék meg a családi eseményeket.
Hitet, izgalmat és varázslatot ad, de nincs igazán következménye, mert idővel – ki később, ki hamarabb, de – minden gyerek kinő a csodavárásból és szinte észrevétlenül válnak ők maguk is ajándékozóvá.
Ez szerintem a “white lie” tökéletes példája a szülő-gyerek kapcsolatban és minimális lehet azoknak a száma, akik felcserepedve becsapva érezték magukat a fentiek miatt.
A szürke zónába viszont már olyan ferdítéseket tennék, aminek a legtöbb gyerek esetében nincs messzire nyúló hatása, de az érzékenyebb lelkűek esetében akár komolyabb következménye is lehet annak, ha kiderül a turpisság.
A kérdéses hazugság súlyosságát tovább fokozhatja, ha egyértelműen a szülő profitál abból, hogy megvezeti a gyereket.
Mondok egy példát: “Nem tudunk megállni a játszótéren, mert ilyenkor már zárva van.”
Ártatlannak és ártalmatlannak tűnik – az esetek többségében az is – és sokszor valóban könnyebb egy ehhez hasonló kamu indokkal lezárni a beszélgetést, mint belekezdeni egy hosszabb magyarázatba, de én azt gondolom, hogy egy-egy ilyen lódítás már adhat alapot arra, hogy átverve érezze magát a gyerek, ha rájön, hogy az anyukája-apukája nem mondott igazat.
Célravezetőbb, ha elmondjuk a valós okokat: anya most nagyon fáradt, ma rögtön haza kell mennünk, mert reggel óriási kuplerájt hagytunk a lakásban és muszáj, hogy lefekvés előtt legyen időnk rendet tenni, túl erősen süt a nap és a játszótéren nincs árnyék stb.
Sokszor hajlamosak vagyunk alábecsülni a gyerekeink értelmi képességeit, pedig ha észszerű és egyszerűen megfogalmazott magyarázatot adunk egy-egy kérésre, akkor azt egy 4-5 éves gyerek már bőven képes megérteni.
Az utolsó és a legsúlyosabb kategória, amit én már kőkemény hazugságnak definiálok csupa olyasmit tartalmaz, amiknek hosszútávú és súlyos következményei lehetnek a gyerek mentális egészsége és a szülővel való kapcsolata szempontjából.
A legjobb példa talán a “nem fog fájni!” átverés, amikor tudod, hogy de igen és csak azért mondod reflexből az ellenkezőjét, hogy a lehető legtovább elkerülhesd a hisztit és az ellenkezést.
Élénken emlékszem rá, amikor a nagyobbik lányom tavaly télen annyira lebetegedett, hogy beutalták vérvételre és az SZTK-ba vezető úton arról beszélgettünk, hogy mi fog történni odabenn.
Amikor rákérdezett, hogy fog-e érezni valamit, akkor mondhattam volna, hogy “ugyan, dehogy!”, azért, hogy néhány perccel tovább tartson a nyugalom és a békesség, de mégis inkább azt a megoldást választottam, hogy őszintén elmondtam, hogy meg fogják egy pici tűvel szúrni az ujjbegyét, ami egy kicsit fájdalmas és kellemetlen lesz, de egyetlen pillanatig tart majd az egész, mire hazaérünk már nem is fog emlékezni rá, hogy melyik ujja volt a kiválasztott vagy hogy pontosan hol is van a bibi.
Tisztában voltam vele, hogy ezzel mit szabadítok magamra, tudtam, hogy azonnal ki fog borulni és sírva kell majd az egész vérvételt végigcsinálnunk, de azt semmiképp nem akartam megkockáztatni, hogy a nővér előtt ülve döbbenjen rá, hogy hazudtam neki és visszafordíthatatlanul meginogjon a bizalma mindenben, amit tőlem hall.
Ez számomra egyértelműen az a kategória, amivel kapcsolatban soha, semmilyen körülmények között nem hazudnék, mert nagy valószínűséggel olyan negatív hatása lehet, ami az egész szülő-gyerek kapcsolatunkra végérvényesen rányomja a bélyegét.
Én sem vagyok Kalkuttai Teréz, nem tagadom, hogy állítottam már valótlant (“Skye ki fog lépni a Mancs őrjáratból, ha nem indulunk haza minél hamarabb a játszóházból!”), mert kényelmesebb és gyorsabb volt így elérnem valamit, de patológiás hazudozó sem vagyok (sőt, kimondottan rosszul csinálom, általában minden az arcomra van írva) és őszintén igyekszem, hogy minél ritkábban kelljen lódításokhoz folyamodnom.
Ti mit gondoltok erről? Mennyit hazudtok a gyerekeiteknek? Mi az ami még belefér és mi az, amit soha, semmilyen körülmények között nem mondanátok?
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Én ha zavarban vagyok valamivel, akkor próbálok kizoomolni, és megnézni mások hogy csinálják, esetleg összetetteb szociális világban. Nekem ez bevált.
Az alap szitu az, hogy nálunk anyósoméknál Mikulás és Télapó van – az egyik 6-án, a másik 24-én jön, meg nem mondom melyik mikor, szerintem ott is keveredik (naná), anyám Jézuskázik – ő ilyen “hangulatvallásos”, mi meg ateisták vagyunk. Sógornőm mélyvallásos, ezért anyósom szinte teret hajlított, hogy mindhárom figura beférjen a mesébe, amikor a gyerekek együtt voltak ott nála karácsonykor. A(z amcsi) mesékben meg a Mikulás jön december 25-én. Mi abban maradtunk, kizoomolva a magyar katyvaszból, hogy csomó népnek van vallása, és vannak, akik ebben hisznek, vannak, akik abban. (Nyilván ha minden egyszerre van előirányozva, hogy történik Mikulás-Télapó-Jézuska, akkor ha mind nem igaz, és egyik se igaz, akkor semelyik se igaz.) Mi a szeretetben hiszünk, azt ünnepeljük, az “ingyen nasi” (Mikulás) meg bármikor finom. 🙂 Más meg azt ünnepel, amit akar.
KedvelésKedvelés
Mi is így csináljuk, a szeretet ünnepe, megajándékozzuk azokat, akiket szeretünk. 🙂
A Mikulás mondjuk jár december 6-án, de azt én inkább egy “élőszereplős mesének” látom és nem érzem úgy, hogy a gyerek megingathatatlanul elhiszi, szóról-szóra, inkább csak “el akarja hinni”, de azért tudja, hogy nem fedi tökéletesen a valóságot. 🙂
KedvelésKedvelés
A hazugság mindenki életének a része. Bár a hazugság megítélése sokrétű – a vallások bűnnek tartják, és egyes filozófusok minden hazugságot tiltanak – kutatások szerint mindenki hazudik naponta legalább két alkalommal.
Mivel a gyerekeink is a környezetünk részei, időnként nekik is hazudunk – vagy nem mondunk el valamit -, hogy ne bántsuk meg őket, hogy a világban lévő szörnyűségekkel ne keltsünk bennük félelmet, hogy elkerüljük a számukra is kellemetlen konfliktusokat, vagy védjük saját méltányolható érdekeinket, stb.
Ha valamivel kapcsolatban ragaszkodunk az őszinteséghez /pld. vérvétel/ akkor is lehet “vattába csomagolni” az őszinteséget. El lehet bagatellizálni a vele járó fájdalmat “csak olyan, mint egy szúnyogcsípés” és rátérni, hogy mikor csípte meg őt szúnyog és az milyen volt.
Én lényeges dolgokban kényelemből nem szoktam hazudni, nem akarom számon tartani, hogy kinek, mikor, miről, mit hazudtam. Fárasztónak tartom erre pazarolni az energiáimat. A “vattába csomagolást” szoktam inkább használni, vagy a teljes sztori egy részének elhallgatását. Nem gondolom, hogy a kíméletlen őszinteséggel okozott szükségtelen félelem/fájdalom jobb, mint a tudatlanság. /pld. nem mondom meg az unokáimnak, hogy az egyik cicát elütötte az autó, azt mondom, hogy a cicák oda mennek, ahol jobb soruk van, és valahol jobban kényeztették így ott maradt/.
Néha ők is hallják, amikor másoknak “kegyes hazugságot” mondok. Utána megbeszéljük, hogy miért mondtam azt, amit mondtam az igazság helyett. Azt is meg kell tanulni a gyerekeknek tőlünk, hogy a másik érdekében önzetlenül mondott ártalmatlan hazugságok jobbak, mint a senkinek sem használó keserű igazság.
KedvelésKedvelés
Azért remélem, hogy napi kétszer nem hazudok… Hacsak az nem számít annak, hogy semmi kedvem épp olvasni a kicsinek, de mégis mosolyogva olvasok neki egy mesét. 😉
Ettől a nincs se Jézuska se Mikulás és társaitól a falra mászom. Biztos van néhány gyerek, akit traumatikusan ért a felismerés, de lehet ezt is jól csinálni. Nálunk pl anyukám teljesen másra emlékszik, hogy honnan tudjuk az igazat, mint mi, és a sajátjaimon is azt látom, hogy addig hisz, amíg hinni akar, akárhány béna elszólást is hall maga körül.
Nekem a legnagyobb “hazugságom” az oltáskor a gyógybogyó volt: aszalt áfonya, ami elmúlasztja a fájdalmat. Nagyon bevált, a doki és a védőnő is a csodájára járt. (Aszalt áfit majszolva nehéz sírni. ;))
A burokban nevelés ami a környezetemben még vita tárgya, sokan azt is hazugságnak titulálják. Én viszont a paradicsom palántát nem ültetem ki a fagyok végéig, hanem bent, a meleg, szélmentes lakásban várom, amíg megerősödik. Szomorú látni a mai világban is a sok mini felnőttet: techtudós kisfiúkat, divatmajom ovis kislányokat, politizáló alsósokat, stb. (Külön fricska, amikor még a cipőfűzőjét sem tudja egyedül bekötni…)
KedvelésKedvelés
Én is pont erre gondoltam, hogy napi kétszer csak nem! 😁
Az aszalt áfonya jó ötlet, rápróbálok majd én is! 😉
KedvelésKedvelés
Mi is gyakoroljuk azt, hogy nem kell mindent kimondani és érdemes néha elhallgatni olyan dolgokat, amikkel megbántanánk a másikat.
Ez szerintem nem is igazán hazugság, legalábbis én nem gondolom, hogy valótlant állít az ember azzal, ha nem pont olyan direktbe közli a gondolatait, ahogy azok megfogalmazódtak a fejében.
Meg nyilván nem mindegy kiről van szó. A férjemnek, közeli családtagoknak simán megmondom, ha szerintem pl. nem áll jól nekik az a ruha, amit a boltban felpróbáltak és fordítva is elvárnám, hogy őszinték legyenek.
“Nem akarom számon tartani, hogy kinek, mikor, miről, mit hazudtam.” – ezzel nagyon tudok azonosulni! 😀
Amikor a bezzegen előkerült, hogy kik-mit kamuztak és milyen álprofilok voltak, mindig ez jutott eszembe, hogy édesisten, kinek van erre ideje meg energiája, hogy fenntartson egy másik “valóságot”.
Lassan 3 éve van heti napló, ha nem azt írnám, ami történik, már biztos elfelejtettem volna miket találtam ki. 😅
KedvelésKedvelés