Ezen a héten ugyan már nem kellett annyira intenzíven dolgoznom és bejárnom az irodába, mint egyébként, de teljesen elszabadulni sem tudtam, ezért úgy döntöttünk, hogy éppen elég, hogy a Nagy itthon lesz velem home office-ban, a Kicsit pedig péntekig még beviszem a bölcsibe.

Szerencsére a tavaly ősszel még jellemző tartózkodása már a múlté, január óta pedig kimondottan szeret a csoportba járni és számít is rá, hogy megyünk reggelente, emiatt nem éreztem rossz döntésnek, hogy csak a nővére marad otthon, őt pedig ezúttal “kihagyjuk a buliból”.

Napközben még többször előfordult, hogy részt kellett vennem egy-egy online meetingen, ezt pedig kettejükkel együtt csak az alvásidejükben tudtam volna megfelelően kivitelezni, de nyilván nem várhattam el azt sem, hogy a cégünk ügyfelei a gyerekeim napirendjéhez igazodjanak.

A Naggyal kettesben egyébként tök jó home office-ban lenni, ő már eléggé idős ahhoz, hogy megértse, amikor “beszélgetésmentes” koncentrálásra van szükségem vagy a munkatársaimmal videótelefonálok, ezért nem tudok a kéréseire reagálni vagy a “gondjait” azonnal megoldani.

Nagyon ügyesen kiszolgálja magát és egyre szebben játszik egyedül, bár a társaságot és a fizikai közelséget még ugyanúgy igényli.

Éppen ezért a nappaliban állítottuk fel a főhadiszállást, az ebédlőasztalon volt nyitva a laptopom, ő pedig a mellettem lévő székre telepedett le rajzolni, kézműveskedni vagy éppen vasalható gyöngyökből alkotni.

A hét sztárjai egyértelműen a gyöngyök voltak, mert ez tipikusan az a játék, amit nem tudunk akkor előszedni, amikor a húga is itthon van, így most maximálisan kihasználta, hogy annyit játszhat vele, amennyit szeretne.

Hétfőn és kedden virágok és szívecskék sorozatgyártása volt terítéken, mert azokat “majd odaadom Nagyinak ajándékba, hogy feltegye a kulcsaira!” – és meg is csinált összesen kb. 20 darabot a sok-sok rajz mellé, amit szintén anyukámnak szánt.

A Kicsit minden nap felvettük közvetlenül a déli alvás után, hogy ő se legyen egész nap a bölcsiben, így azt hiszem, hogy talán sikerült a “kecske-káposzta” dolgot megvalósítani: mindenkire jutott elegendő idő, senki nem sírt az ovi vagy a bölcsi miatt, a munkámmal is tudtam néhány zavartalan órán keresztül foglalkozni, délután pedig hármasban lógtunk együtt, amíg az apjuk haza nem ért a munkából.

A főzésre nem nagyon vesztegettem időt, kedden még a Naggyal együtt készítettük el az ebédünket két napra, de utána már csak a fagyasztóban talált ravioli, pörkölt stb. volt a menü, mert mivel vasárnap terveztünk Magyarországra indulni és feleslegesnek tűnt feltölteni a hűtőt napokkal az utazás előtt.

A Nagy ugyan már hetek óta be volt zsongva és számolta, hogy hányat kell még aludni, amíg végre megyünk Nagyihoz, de a héten az izgalom már abszolút a tetőfokára hágott és minden nap úgy ébredt fel, hogy az volt az első kérdése, hogy kezdhetünk-e már pakolni?

Pénteken már csak úgy tudtam elterelni a figyelmét, hogy délután megengedtem neki, hogy segítsen kifesteni az előszobában.
Nem tűnt túl nagy feladatnak a dolog, a helyiség is pici, ablak sincs és a kistesót is lefoglalta a férjem, így azt hittem, hogy egy, nagyon max. másfél óra alatt végzünk az egésszel, de azt balga módon nem kalkuláltam bele, hogy ha gyerekkel együtt csinálsz valamit, akkor mindig legalább duplaannyi időt fog a procedúra igénybe venni.

A festéssel nem is lett volna gond, ha az utolsó néhány ecsetvonás közben a lányom nem lépett volna bele véletlenül a festékes tálcába, majd ijedtében végig nem trappolt volna a fél lakáson.

A legnagyobb szerencsénkre anyósom ezt a pillanatot választotta, hogy becsengessen hozzánk azzal, hogy megérkezett a gyerekekért.

Már jóval korábban megbeszéltük, hogy mivel mi Magyarországon leszünk, ők pedig csütörtökön mennek Dániába majd’ három hétre, így nagyon szeretnék, ha a lányok pénteken náluk aludnának, mert sokáig nem fogják őket látni, mi pedig természetesen hálásan rábólintottunk.

Átemeltem mindkettőjüket a katasztrófaövezetté nyilvánított előszobán és miután kitessékeltem mindenkit a lakásból, nekikezdhettem a krízismenedzsmentnek.

A szőnyegeink szerencsére megúszták a duluxot, csak a csempét és a fapadlót kellett kézzel-lábbal, szivaccsal átdörgölni és nagyjából négyszer felmosni, de azt már a második körnél megfogadtam, hogy szép dolog mindenbe bevonni a gyerekeket, de ezt innentől kezdve inkább egyedül csinálom.

Aznap éjjel úgy aludtam, mint akit agyonvertek, még a szokásos minimális megébredések (amikor pl. meleged van és kitakarózol vagy féléberen alvópózt váltasz) sem zavarták meg az álmomat, teljesen ki voltam ütve – pont úgy, ahogy anno a gyerekek előtt durmoltam.

Akkoriban nagyon extrémen nyomtam, a férjem a mai napig emlegeti, hogy éppen terhes voltam a Naggyal, amikor egy márciusi reggelen 5,6-os földrengésre ébredtünk, de csak ő, mert ahogy megállt alattunk az ágy, én átfordultam a másik oldalamra és aludtam tovább – úgy kellett szó szerint kirángatnia a lakásból.

Aztán a lányunk születésével átkapcsolt valami az agyamban és azóta sokkal éberebben alszom, mert tudom, hogy szükség lehet rám éjszaka is – szóval mindenképpen örvendetes, hogy most, több, mint 5 év elteltével is vissza tudja a testem kattintani a gyári beállításokat, amikor tudom, hogy senkinek nem fogok reggelig kelleni.

A lányok megint szuperül érezték magukat Bakáéknál, minden a lehető legnagyobb rendben zajlott, én pedig kihasználtam a megüresedett szombat délelőttünket és kifestettem a folyosó maradék részeit is, így már csak a hálószobák és a fürdőszoba plafonja van hátra a melóból, amikor hazaérünk.

A következő helyiség biztosan a gyerekszoba lesz, mert a magyarországi kiruccanás után rögtön át akarjuk rendezni a lányok kuckóját és a legoptimálisabb megoldás, ha a bútorok rámolását összekötjük a festéssel, de azt még jól meg kell terveznünk, hogy ezt hogy fogjuk tudni kivitelezni a gyerekekkel a lakásban.

Délután elszaladtam anyósomékhoz, hogy felvegyem a lányokat és végre-valahára teljesülhetett a Nagy vágya: elkezdhetett pakolni!

Megbeszéltük, hogy hány napra megyünk, hány póló, rövidnadrág, hosszú nadrág, zokni és bugyi kell – úgy egyeztünk meg, hogy ő maga összeválogathat mindent, kikészíti őket az ágyára, én lemeózom és utána bepakolhatja a holmijait a bőröndjébe.

Nagyon aranyos volt, ahogy számolgatta az ujjain, hogy miből mennyit vett ki és hányat kell még előszednie, de meg kell mondanom, hogy nem nagyon volt szükség arra, hogy bármit is felülbíráljak, szinte tökéletesen összegyűjtötte a ruháit egyedül.

Vasárnap reggel aztán egy kényelmes reggeli után bepattantunk az autóba és szinte pontban kilenckor útra keltünk. Olyan 6,5-7 óra kocsikázással számoltunk, de végül csak késő délután, fél hat magasságában érkeztünk meg, olyan brutális dugóba futottunk bele a Balaton mellett.

A gyerekek ennek ellenére nagyon jól viselték az utat, szépen játszottak és rajzoltak a bekészített motyóikkal, sőt, még aludniuk is sikerült fejenként 2-2 órát.

Nagyon érdekes volt megélni, hogy már annyira “odaszoktam” Horvátországba, hogy nem dobbant meg a szívem, amikor átgurultunk a határon, de amikor már a Tisza felett is áthajtottunk, akkor észrevettem, hogy ez az a pont, ahol még mindig megszáll az “itthon vagyok” érzés.

Anyukám már majd’ kiugrott a bőréből, annyira várt minket és a Nagy is legalább ezerszer megkérdezte, hogy mikor leszünk már ott, mert neki nagyon-nagyon hiányzik a magyarországi nagymamája.

Nem is csoda, hogy óriási öröm és boldogság volt, amikor végre begurultunk a nagykapun és mindannyian megölelhettük egymást.

A lányokat persze rögtön elvarázsolta a rengeteg új legó (most kapták meg Nagyitól a szülinapi ajándékaikat), de az anyukám által készített 47 fogásos vacsorára is úgy repültek rá, mint akiket egy hete éheztetünk.

Vacsora közben kérdezte meg a Nagy, hogy “anya, most ugye Magyarországban vagyunk?” – én pedig helyeslően válaszoltam, majd rutinból kijavítottam, hogy MagyarországON.

Csak utána döbbentem rá – így 32 évesen -, hogy nekem eddig fel sem tűnt, hogy minden egyéb országra úgy hivatkozik a magyar nyelv, hogy -ban, -ben vagyunk, csak Magyarország esetében vagyunk “rajta”.

A férjem szerint ez “as fascinating as it is idiotic”, de utána még órákig beszélgettünk erről, hogy a városok esetében is megjelenik a dolog (BudapestEN, SzegedEN), bár ott ellenpélda is van (GyőrBEN, DebrecenBEN), a Pécsett ragozást pedig inkább meg sem kíséreltem elmagyarázni.

Még mindig motoszkál az agyamban a dolog, amikor egy picit jobban rá fogok érni, akkor szeretnék ennek utánaolvasni, mert nem csoda, hogy csóri gyerekeim nem értik, ha én magam sem tudom, hogy miért így mondjuk és nem amúgy.

Most mindenesetre nyaralunk.

Élvezzük a falusi életet, a madárcsicsergést, a friss paradicsomot, a sarazást, a kiscsibéket és a vidéki levegőt.

Nagyon más világ ez az én városi gyerekeimnek, de annyi szent, hogy minden pillanatát imádják – a nagylányom fogalmazta meg tökéletesen, miközben a ragacsos, csepegő görögdinnye szeletet ette a frissen “kisült” sártorták felett: “Nagyi, nekem itt nagyon jó életem van!”

Salty