Néhány napja láttam gyereknevelés témában egy borzasztóan tanulságos videót: az volt a lényege, hogy egy kisfiú rádörrent a húgára, hogy milyen idegesítő, erre az anyjuk közbeszólt és elmagyarázta neki, hogy attól, hogy őt idegesíti a testvére viselkedése, a kislány még nem lesz idegesítő és nem szép dolog a saját érzéseinkből fakadó tulajdonságokkal felruházni a másikat.
Mert attól, hogy valaki idegesítően viselkedik vagy hülyeséget csinál, még nem lesz idegesítő és hülye.
Nem is maga a videó volt az, aminek az üzenete beleégett az agyamba, hanem az egyik komment, amit a hozzászólások között találtam. Egy nagyjából 35-40 éves férfi írta, hogy felnőtt fejjel, az ehhez hasonló internetes tartalmakat látva döbbent rá, hogy őt soha nem nevelték, hanem csak fegyelmezték a szülei.
Wasn’t parented, only disciplined. – az eredeti angol megfogalmazás talán jobban visszaadja a mondanivalót, mert mi magyarul igazából szinonimaként használjuk a nevelés és a fegyelmezés szavakat.
Gondoljatok bele, amikor azt mondja valaki, hogy „az én gyerekeim jól neveltek!” vagy „ők rendesen meg vannak nevelve!”, akkor nem az az első gondolatunk, hogy meg lettek tanítva asszertívan kommunikálni, empatikusak, figyelembe vesznek másokat; ha hibáznak, felvállalják, de nem félnek segítséget kérni vagy kimutatni az érzéseiket – hanem arra, hogy különböző büntetőeszközökkel és vasszigorral elérték, hogy tudják hogyan kell „jól viselkedni”, úgy, hogy lehetőleg semmilyen bonyodalmat ne okozzanak a felnőtteknek.
Ne viháncoljanak, ne szaladjanak el, ne beszéljenek csúnyán, ne legyenek tiszteletlenek és gorombák, ne felejtsenek el köszönni, ne vágjanak közbe, amikor más beszél, ne, ne, ne, ne, ne – mi ezt nevezzük úgy, hogy „megneveltük” a gyerekünket, de ez igazából fegyelmezés, nem?
Mert a nevelés nem csak abból áll, hogy megmondjuk mit ne csináljon, mi helytelen viselkedés, hanem rávezetjük, hogy mi lenne helyette a megfelelő és legfőképpen, hogy MIÉRT, mert úgy tanítjuk meg őket, hogy később önállóan is megtalálják a helyes megoldást minden helyzetre, ami az életük során szembejöhet velük.
Bár mi a magyar nyelvben ezt mind egy kalap alá vesszük és gyűjtőszóként használjuk, de valójában a nevelés a belső értékek és az önálló gondolkodás kialakítását jelenti, hogy a gyerekeink olyan asszertív és döntésképes felnőtté cseperedjenek, akik könnyen megbirkóznak a kihívásokkal és maguktól is tudják, hogy mi a helyes, míg a fegyelmezés a viselkedés külső kontrolljáról szól.
És tetszik vagy sem, a tudatos nevelés elsősorban a szülő önismeretén és önkontrollján múlik.
Ha anya vagy apa csak akkor fegyelmez, amikor elveszíti a türelmét, vagy pusztán azért büntet, mert a saját elvárásait akarja érvényesíteni, azzal igazából nem nevel, csak a saját feszültségét vezeti le a gyerekén.
Éppen ezért bármennyire is jellemző, hogy ezt értjük a „jólneveltek a gyerekeim” vagy a „megneveltem őket” kifejezések alatt, a nevelés ezzel a szülői mentalitással valójában a háttérbe szorul, mert nem a gyerek jelenlegi és jövőbeni érdeke a cél, hanem a szülő pillanatnyi kényelme és a követelményeinek a kiszolgálása.
Nem vagyok álszent, ahogy mindenkivel, velem is elő szokott fordulni, hogy felhúzom magam vagy csak egyszerűen nincs energiám hosszabb és kielégítőbb leckét adni, ezért egy-egy helyzetben a tudatos nevelés helyett a fegyelmezéshez nyúlok, de ettől függetlenül törekszem arra, hogy ez minél ritkábban történjen így.
Nem az a célom, hogy a gyerekeim minden kérésemet és elvárásomat vakon teljesítsék, hogy minél kevesebb gond legyen velük, mert nem fegyőr akarok lenni, hanem az anyjuk és a gyereknevelés számomra azt jelenti, hogy értékeket és gondolkodásmódot adok át, nem pedig merev szabályokat és maximális szülői kontrollt.
Ne azért csinálják azt, amit, mert nekem akarnak megfelelni és tudják, hogy ezzel kerülhetik el a büntetést, hanem azért, mert miután gyerekkorukban sikerült átadom azokat az elveket és értékeket, amiket az életben fontosnak tartok, legeslegbelül érzik, hogy mi a helyes.
Azt akarom megtanítani hogy hogyan, nem pedig azt, hogy mit.
Remélem, hogy 15-20 év múlva, amikor végignézek rajtuk, akkor majd az fog átfutni az agyamon, hogy „megneveltem a gyerekeimet”, és nem, nem azt fogom alatta érteni, amire a többség általában gondol.
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Az ajánló éppen a (bal) szerencséd volt a gyerekeddel cikkre mutat…
Az első két gyereknél veregettem a vállam, hogy milyen jól neveltek. Kb ötéves korukra megbeszéltük, betartották, nem csináltak (nagy) hülyeséget. Ok, még nem kamaszok.
(Én amúgy tényleg jógyerek voltam kamaszként, “fegyelmezett”.)
A kicsivel meg ott tartunk öt évesen, hogy izgulunk, hogy “megéri-e a felnőttkort”. Hiperokos nagyon jó a mozgása, és nem fél semmitől (őutána ciki nemmegfogni a madárpókot, nem?!). Mostanra jutottunk el oda, hogy nem ugrik fejest akármilyen mély vízbe (még nem tud úszni). Ehhez meg kellett várni egy párszor, amíg kétségbe esik.
A parenting amúgy szerintem csomó dolog, a reggeli összebújástól a fürdetésen át a kártyázáson keresztül a beszélgetésig…
KedvelésKedvelés
Azt továbbra is fenntartom, hogy nagyon erős a szerencsefaktor. Igyekszik az ember szülőként a lehető legjobban csinálni a gyereknevelést, de hátradőlni sosem lehet teljesen. 🙂
Az utolsó bekezdéseddel egyetértek: a parenting-be minden együtt töltött idő beletartozik! 😉
KedvelésKedvelés
Szerintem: Nevelés = hosszútávú hatás, és ez a nevelés lehet aktív és passzív is, tehát nem leülsz mellé és mélységeiben elmagyarázos, hanem a gyerek beszívja otthon ezeket. Például: nem bántjuk az állatokat, tisztelettel bánunk vele, állatjólét, az állat “helye” a családban, az állat nem egy tárgy, amit csak úgy eldobunk, ha nem kell, hanem Kis Herceg mintájára ha már vállaltuk, akkor igenis tartozunk neki annyival, hogy családtagi viszonyt kap, nem verjük egymást, anya hogy bánik apával apa hogy bánik apával, játszmák, passzív agresszivitás, vagy épp az ölelések, anya apa együtt héderel a kanapén stb, ezeket mind úgy szívja be a gyerek, hogy nem (csak) mondjuk neki, hanem mutatjuk.
Engem se nevelt senki, ezt már bezzeganyán is csomószor elmondtam, vagy legalábbis nem úgy és nem olyanokra nevelt, ami nekem kellő tartást adott volna. Semmit nem hoztam otthonról. Semmit.
A fegyelmezés szerintem rövid távú: ne nyúlj a kutyaszarba, ne fogdosd a döglött békát, ne visíts fejhangon, mert 15 perc után nagyon idegesítő a legtöbb embernek. Ezek elhárításnak vannak szerintem, holnap is elmondom, hogy ne csináld, meg holnapután is, aztán a negyedik napon valszeg elgondolkodok, hogy itt valami bibi van, ha már negyedjére is szólni kell, és hogy kell ezzel kezdeni valamit? Vagy nem. Vagy kinövi. Remélhetőleg pár hónap alatt. Vagy vegyek boncolós társasjátékot? Elkerüljük a döglöttbékás útvonalat egy ideig? Tehát amikor ugyanabba az “error”-ba futunk már számtalanszor, akkor felvillan a “bibi” lámpa.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon igazad van abban, hogy a példa ragadósabb, mint a szavak – a gyerekek nem hülyék, ha otthon azt látják, hogy nem tiszteljük a másikat, csúnyán beszélünk egymással, akkor lehet papolni, hogy így vagy úgy kellene viselkedniük.
Mivel nekem sokat mondták, hogy “mert azt mondtam”, lehet hogy emiatt váltanak ki a sima utasítások is ellenérzéseket belőlem, de én meg szoktam indokolni, sokszor már rutinból: “ne nyúlj a kutyaszarba, tele van baktériumokkal, meg fogsz tőle betegedni”…
Olyan még nem volt, hogy többszöri magyarázat sem működött (a közbevágással küzdöttünk a legtöbbet, de azt betudtam a korának is, hogy hiába érti, még nem mindig tudja kontrollálni magát – most 5 évesen már tízből kilencszer türelmesen vár a sorára), de igen, valszeg villogna a lámpa.
KedvelésKedvelés
Erről eszembe jutott a Skatuya bácsi a Belgától. Néha mindannyian azok vagyunk, de pont ezért kell időt szánni egyes szituációk megbeszélésére, hogy értse is a gyermek, mit mikor hol ildomos tenni vagy nem tenni. Aztán van olyan helyzet,ahol NEM, mert azt mondtam. Majd utólag jól megbeszéljük.
KedvelésKedvelés
Szerintem jobban is működik, jobban megragad az agyában a magyarázat, mint a tiltás.
A Nagy korábban sokat vágott közbe és teljesen eredménytelen volt, hogy rászóltunk “ne vágj közbe, kérlek” minden alkalommal, mert másnapra el is felejtette.
Aztán megpróbáltuk úgy, hogy leültettük és elmagyaráztuk neki, hogy azért nem szabad közbevágni, mert az a másik ember elkezdett valamit mondani és ha megszakítjuk, az csúnya dolog, mert úgy érezheti, hogy nekünk nem fontos, amit mond. Gondoljon bele, ő maga sem örülne, ha nem hallgatnánk végig, amit szeretne mondani – ez hamarabb célt ért, mint a “légyszi ne csináld” ismételgetése.
KedvelésKedvelés
Meg még amit elfelejtettem, tök érdekes hogy minél nagyobbak a gyerekeim, annál inkább azt érzem hogy nem tudom mennyit tudtam nevelni rajtuk. Jelenleg a fiam egy tündér (kivéve ha épp nem, de az ritka), a lányom meg egy sündisznó (hangsúly az összetett szó mindkét felén, mert szúrós is és rendkívül trehány is). Az első esetben a rendkívül cukker alaptermészetét okolom, második esetben a tinihormonokat. Én csak max nem rontottam el nagyon, mármint kikerültem néhány buktatót, bár látványosan elhasaltam másokon.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon üdvös, hogy teret nyer a pozitív alternatívák mutatása a nevelésben, ami ott kezdődik hogy ne elrágd az építőkockát hanem nézd egymásra lehet tenni, majd ilyenekkel folytatódik hogy ne beszólj a tesódnak hanem keressünk egy utat arra hogy ne másszatok egymás idegeire. Nagyon nem tetszik amikor valaki egy kicsi gyereknek folyamatosan azt mantrázza hogy mit ne csináljon, a gyerek meg csak pislog hogy oké de mit igen?
A videót nem láttam de ami biztos hogy a másik véglet se jó, amikor minden szuboptimális megnyilvánulás mellé komplett pszichológiai magyarázat van, pedig szerencsétlen gyerek néha csak a – tök jogos – dühét próbálja kifejezni. Túlintellektualizálás helyett megtanítani/rávezetni, hogyan élje meg és fejezze ki elfogadható módon az érzéseit, hát ez egy olyan dolog amit mindig megpróbáltam elérni de nagyon nehezen boldogulok vele, saját magamnál is. Terápiában mostanában sokat dolgozunk azon, hogy fejből menjek le szívbe, rohadt nehéz.
KedvelésKedvelés
Igen, az sem jó, ha anya állandóan pszichológust játszik, mert rohadtul unalmas lesz a gyereknek egy idő után és megint beáll az “egyik fülén be, a másikon ki” állapot. Legalábbis én így reagálnék szerintem.
Én is rengeteget dolgozok magamon, mert sajnos eléggé impulzív vagyok és koncentrálnom kell az asszertív kommunikációra.
Nagyon fel szokta nyitni a szememet, amikor visszahallom a Nagytól a saját nem túl jól megválogatott szavaimat, olyankor szokott jönni a “bort iszok, vizet prédikálok” érzés, de nagyon igyekszem, hogy ha nem is sikerül mindig minden úgy, ahogy én szeretném, de azért többször menjen jól, mert rohadt hamar átveszik a rossz és a jó példát is.
KedvelésKedvelés