Nagyon úgy indultunk, hogy ez nem az én hetem lesz. Már szerdán ott tartottam, hogy oké, kész, ennyi elég is volt, többet inkább ki sem megyek a lakásból, nem megy ez nekem, jobban járunk, ha itthon maradok.

Aztán a hét végére hálistennek kikupálódtak a dolgaim és vasárnapra még egy olyan sikerélményt is sikerült összehoznom, amit nem fogok egyhamar elfelejteni!

Hétfőn úgy kezdtük a napot, hogy egy ovis szülinapi zsúrra készültünk. A meghívókat már hetekkel korábban megkaptuk, én onnantól kezdve észben tartottam, hogy 25-én lesz a buli, de valamiért a keddet rendeltem a dátumhoz és megingathatatlanul ebben a hitben terveztem a logisztikát.

Aznap ovi után a lányokkal be is ugrottunk megvenni az ünnepelt ajándékát, a másnapot pedig meglehetősen rendhagyóra szerveztünk a férjemmel, hogy a lehető legoptimálisabb módon tudjon a Nagy eljutni a bulira.

A zsúr helyszíne az egyik ovihoz közeli játszóház volt, az időpont pedig délután öt, így azt találtuk ki, hogy a Kicsit veszem fel először a bölcsiből, aztán leadom itthon a munkából a szokásosnál hamarabb hazatérő apjának és utána indulok tovább a nővéréért.

Annak semmi értelmét nem láttuk, hogy az oviból hazakocsikázzunk, mielőtt megint visszamegyünk ugyanabba a kerületbe, de a Kicsit sem akartam rengeteg felesleges utazásnak és várakozásnak kitenni – pláne úgy, hogy maga a buli is elég későn kezdődött, így még a megszokott esti rituáléja is borult volna.

A Naggyal elég korán odaértünk a helyszínre, sétáltunk egy kicsit a plázában, nézelődtünk a könyvesboltban és a mosdóba is elvittem, mielőtt felmentünk volna a játszóházba nagyjából tíz perccel öt előtt.

Odamentünk a recepcióhoz, hogy bejelentkezzünk, az ajándéktasakot látva kérdezték is, hogy a születésnapra jöttünk-e, de nekem még így is nagyon gyanús volt, hogy nem láttam ismerős arcokat, szóval a biztonság kedvéért rákérdeztem, hogy mi xy zsúrjára jöttünk, az kezdődik most, igaz?

„Nem, nem, az holnap lesz.”

Eltelt jópár másodperc mire eljutott az agyamig a válasz, annyira meg voltam róla győződve, hogy június 25. kedd van, hogy még a telefonomon is megnéztem a dátumot, mert nem akartam elhinni, hogy ennyire benéztem az időpontot.

Így esett, hogy dolgavégezetlenül indultunk haza a Naggyal. Szegény egy kicsit el is szontyolodott, hogy akkor ma mégsem lesz buli, de szerencsére egy jégkrémmel sikerült megvigasztalnom, ha már az én hülyeségem miatt feleslegesen jöttünk el idáig.

Nekem sem volt éppen kicsattanó jókedvem, hogy a semmire szerveztük át az egész napunkat, bumliztunk el a játszóházba a kánikulában és ráadásul holnap csinálhatjuk újra végig az egészet, a szülinapi zsúr tényleges időpontjában.

Másnap reggel aztán úgy mentünk oviba, hogy a nagylányom rögtön azzal nyitott, hogy „anya, anya, meséljük el, mit csináltunk tegnap!” – úgyhogy már reggel nyolckor sikeresen beégetett azzal, hogy a fél csoportnak elmesélte, hogy majdnem sikerült egy idegen kisfiú játszóházas bulijára bemennünk előző nap.

Képzeljétek, az óvónénink csak egy kicsit nevetett ki, utána rögtön hozzátette, hogy ő egyébként ezt teljesen megérti, neki is vannak ilyen húzásai, és igazából azzal meg különösen tud azonosulni, hogy pont a 25-ét néztem be, mert az ötös szám tényleg olyan „keddes”.

Szerdán délután végül valóban sikerült megejteni a bulit, de aznap a férjem már sajnos nem tudta úgy szervezni a napját, hogy hamarabb szabaduljon, így a Kicsit is magunkkal kellett vinnünk.

Úgy terveztem, hogy leadjuk a Nagyot a zsúrra, aztán a húgával átmegyünk a pár utcával távolabb lakó Bakához és Dedához, mert úgysincs gyakran lehetőségük csak a kisebbik unokával bandázni és legalább nem kell a négyezer fokos napsütésben, odakinn elfoglaltságot keresnünk, de a Kicsi keresztülhúzta a számításaimat.

Igazából én voltam a hülye, hogy ezzel az eshetőséggel nem kalkuláltam, pedig ha időben eszembe jut, akkor elég egyértelmű lett volna, hogy ez lesz a legvalószínűbb forgatókönyv.

A Kicsi ugyanis abban a szent pillanatban, ahogy meglátta a játszóházat, rögtön lerángatta magáról a szandálját és odatrappolt a bejárathoz, hogy akkor ő is indul befelé. Innen nem nagyon volt visszaút, ha ennyire szeretett volna bemenni, akkor nem akartam megtagadni tőle, így aztán – a szülinapi bulitól függetlenül – bementünk mi ketten is játszani.

Ezzel önmagában nem is lett volna semmi gond, de ahogy fentebb is írtam, valamiért nem gondoltam arra, hogy majd a Kicsi is be akar menni, így én NYILVÁN egy játékra teljesen alkalmatlan maxiszoknyában és papucsban voltam.

Lábzsákot vagy zoknit szerencsére lehet helyben, a recepción venni, de mivel maga a játszóház is egy pici, zsebkendőnyi területen működik, millió gyerekkel és a négy éven aluliak felnőtt kísérőivel odabenn, olyan dögmeleg van az egész helyen, hogy öt percen belül már szakadt rólam a víz.

Nem viccelek, olyan testrészeim is izzadtak, ahol egészen eddig biztos voltam benne, hogy izzadságmirigyeim sincsenek, de legalább a Kicsi remekül szórakozott.

Amikor az apja írt egy üzenetet, hogy megkérdezze mi a helyzet velünk, csak annyit mondtam, hogy ha a jövőben valamikor is úgy érzi, hogy teljesen haszontalan tevékenységet végez, csak gondoljon arra, hogy én a zsúrra indulás előtt lezuhanyoztam. 

Mivel ilyen pici az egész hely, a szülinapi vadulás is úgy kerül megrendezésre, hogy nincs elkülönített terület (csak később a tortázáshoz), szabadjára engedik a csapatot odabenn, miközben az animátorok fényképezik őket és figyelnek rájuk, hogy egyszerre csak egy gyerek ugráljon a trambulinon, ne legyen veszekedés, ne csináljanak semmi balesetveszélyeset stb.

Úgyhogy mivel mind ott voltunk egy légtérben, nyilván hozzánk is csapódtak az ismerős gyerekek közül, így nem elég, hogy patakokban folyt rólam a víz, még átmenetileg animátorszerepbe is kerültem.

Mindenesetre a Kicsi sem akart a végtelenségig benn maradni, így egy óra elteltével ki is jöttünk és mivel a zsúr két órán keresztül tartott, már nem kellett olyan sokáig várnunk, amíg a Nagyot is fel tudtuk venni és elindulhattunk hazafelé.

A maradék időt azzal töltöttük, hogy az üzletház legalsó szintjén lévő Sparban bevásároltunk és az egyik boltban még egy klassz betonkeverős pólót is találtunk a Kicsinek. 

Mire mindennel végeztünk, pont időben voltunk, hogy visszamenjünk a Nagyért a játszóházba. Alig értünk oda a bejárathoz, egyből megpillantottam a lányomat, amint keservesen zokogva araszol kifelé.

Jézus Mária, mi történt? Kérdeztem tőle, hogy hol fáj, mi a baj, de csak annyit tudott mondani, hogy fáj a karja, de nem tudja, hogy mitől.

Nem emlékezett rá, hogy mi történt, nem tudja, hogy megütötte-e valaki vagy esetleg elesett, de a többi gyerek sem tudott semmilyen incidenst felidézni, mert pár perccel korábban még kutya baja nem volt. (Később az animátoroktól tudtam meg, hogy a csúszda „égette meg” egy picit a bőrt a karján, de menet közben nem zavarta, csak akkor jutott eszébe a bibi, amikor végetért a buli.)

Próbáltam megvigasztalni, kérdeztem, hogy mit csináljak vele, hogy segítsek és végül abban maradtunk, hogy bekenjük krémmel, attól majd biztosan hamar helyrejön. Szerencsére a táskámban mindig van egy sima kézkrém ilyen esetekre (is), de persze a batyu legalján volt a tubus, így mindent ki kellett pakolnom, hogy megtaláljam.  

Ez így leírva nem hangzik annyira drámaian, de képzeljétek el azt a helyzetet, hogy a Nagy lóg rajtam, zokog a láthatatlan horzsolás miatt, a Kicsi az elmúlt egy órában lehűlt és megpihent, így most – a játszóházat újra meglátva – természetesen vissza akar menni és azért ordít, mert beleerőszakoltam a babakocsiba, hogy ne szaladjon el, közben én a krém után kajtatok a táskám alján, hogy legalább a Nagy sírását „el tudjam mulasztani” és csak az egyikük hisztizzen – így igazából minden rendszert hanyagolva csak hajigáltam a cuccokat jobbra-balra és miután sikerült a tubust megtalálni, pont ilyen tempóban dobáltam mindent vissza.

Gyorsgyaloglással indultunk meg az autónk felé, ezek után én már csak haza akartam menni, lehetőleg úgy, hogy egyik gyerek sem alszik be a kocsiban (normál napokon ilyenkor már az esti mesét olvassuk) – nagy nehezen berámoltam őket az üléseikbe, majd beszálltam én is és arra készültem, hogy felhívjam a férjem, hogy porciózza ki a lányok vacsoráját, mire hazaérünk – ekkor vettem észre, hogy nincs meg a telefonom.

Hú basszus, na most mi lesz, hol lehet? Két verziót találtam elképzelhetőnek. Az első – és a valószínűbb – az volt, hogy amikor krém után turkáltam a táskában és mindent kidobáltam oldalra, a telefon is kikerült a batyuból és ott maradt a játszóházban.

A B-opció pedig (ami kevésbé tűnt valószínűnek, de mégis volt rá esély), hogy miközben a lányokat pakoltam be az autóba, addig a táskám ott volt oldalt a babakocsiban – esetleg valaki elsétált mellette, úgy, hogy nem vettem észre, kikapta a telefont és elvitte magával.

Ha ez történt, akkor tudtam, hogy keresztet vethetek rá, de első körben nyilván vissza kellett mennünk a játszóházba. Úgyhogy megint kivettem a hisztiző, már fáradt, de azért a játszóházi vadulásra még simán kapható Kicsit és a karját továbbra is fájlaló, szipogó Nagyot is, majd visszacaplattunk a legfelső emeleten lévő játszóházba – és hálistennek a telefon pont úgy várt benn a padon, ahogy otthagytam.

Szerencsésen alakult a dolog, de én így is azt mondtam, hogy oké, nekem ebből a hétből elegem van, teljesen szétszórt és inkompetens vagyok, többet nem szeretnék elmenni otthonról, bezárkózom a lakásba és majd lesz valahogy.

Végül sikeresen hazaértünk, a lányokat gyorsan lecsutakoltuk, megvacsoráztak, majd hamar el is aludtak – ugyan egy órával később, mint egyébként szoktak, de ezt egy ilyen nap végén már nem tartottam annyira nagy problémának.

Másnap reggel – előre tartva attól, hogy mi vár majd rám – elvittem a lányokat az oviba és a bölcsibe, majd mivel home office napom volt, hazaindultam. Itthon alighogy leültem dolgozni, megpittyent a telefonom, a következő üzenetet kaptam a naptáralkalmazásból: „Nem felejtetted el beírni az aktuális menstruációd dátumát? Két nap késésben vagy!”

Tessék? Mi az, hogy két nap késésben? Ez hogy létezik? Olyan pontos a ciklusom, hogy atomórát lehetne igazítani hozzá!

Elég rendesen beszartam. Mivel nem tervezünk több gyereket, nyilván védekezünk, úgyhogy teljesen kizártnak tűnt, hogy teherbe estem, de azt is pont annyira lehetetlennek tartottam, hogy késik a menstruációm, amikor nem csak a nap, de még a napszak is mindig, minden alkalommal ugyanaz!

Úgyhogy nem volt mit tenni, azonnal átugrottam a szomszéd drogériába tesztet venni.

Sosem gondoltam volna, hogy ebben az életben fogok még terhességi tesztet csinálni és az ilyen helyzetekben hogy működik az agy?

Hát úgy, hogy miközben a bolt felé meneteltem, olyanok jártak az eszemben, hogy Jézus, ha most terhes vagyok, akkor valamikor márciusban fogok szülni és úristen, itt lesz három hat éven aluli gyerek és hogy fogjuk ezt megoldani? El kell költöznünk és a kocsit is le kell cserélni… szóval teljesen behergeltem magam.

Hiába tudja az ember, hogy abszolút felesleges idő előtt ilyeneken agyalni, akkor is jönnek ezek a gondolatok, akaratlanul is.

Ráadásul pont előző nap, a születésnapi bulin mesélte az egyik háromgyerekes anyuka a csoportból, hogy képzeljem el, megint terhes, most ikreket vár! A legnagyobb gyereke még nem töltötte be az ötödik életévét, a legkisebb tavasszal lett egy éves, januárban pedig ikreket fog szülni.

Nekik persze őszintén gratuláltam, de engem belül levert a víz attól, hogy belegondoltam az öt(!) hat éven aluli gyerekbe és szerintem ez a beszélgetés is csupa terhességgel kapcsolatos gondolatot ültetett el a fejemben másnapra, így szinte szaladtam hazáig a frissen beszerzett tesztekkel.

Amíg itthon arra vártam, hogy végre pisilni kelljen, az is eszembe jutott, hogy úgy kértem időpontot a nőgyógyászhoz július közepére, hogy a spirálról szeretnék beszélni, aztán lehet, hogy az első ultrahangra fogok menni?

Végül sikerült eljutnom a mosdóba, a teszt pedig negatív lett.

De a menstruáció még mindig sehol. Nem tudtam mire gondoljak, mi történt, megfelelően működik a teszt? Vagy valami betegségem van, azért borult fel a ciklusom?

Estére aztán megkönyörült rajtam az univerzum és végre-valahára megjött, bár ennyi ijedelem – az elmúlt napok után – bőven elég volt.

Innentől kezdve biztos voltam benne, hogy már csak felfelé vezethet az út, egy életem-egy halálom, itt az ideje, hogy kipróbáljam azt az önbarnító habot, amit még múlt héten vettem, de eddig nem jutott rá időm, hogy bepacsmagoljam vele magamat.

Szeretek napozni és nem is igazán vagyok égésre hajlamos, de a bőrák nem játék meg aztán én sem leszek fiatalabb, nem szeretnék 40 évesen a saját öreganyámnak kinézni – szóval szorgalmasan kenegetem a napvédő krémeket és vigyázok a bőrömre, de ennek az a következménye, hogy olyan fehér vagyok, hogy nem csodálkoznék, ha a Balatonon behúznának jelzőbójának.

Így jutottam el az önbarnítós kozmetikumokig, bízva abban, hogy a kamaszkorom narancssárga kencéi óta már fejlődött annyit a világ, hogy van lehetőség valamiféle természetesnek ható eredményt elérni velük.

A boltban azért rákérdeztem, hogy milyen visszajelzéseket kapnak, mire lehet számítani, mert jó lenne tudni, hogy Rihanna vagy Donald Trump irányába fog-e elmenni a dolog, de amilyen szar napjaim voltak, már nem érdekelt, mi lesz belőle, ha bénán fogok kinézni, majd ráfogom a balszerencsés hetemre.

Bekentem vele magamat, és képzeljétek: nem is rossz! – tényleg olyan hatású, mintha egy kicsit megkapott volna a Nap. A férjem azt mondta, hogy ő észre sem vette volna, hogy magamra kentem valamit, ha nem számoltam volna be róla.  

Egészen elégedett vagyok vele, valószínűleg erre fogok nyaranta ráfanyalodni, mert úgy tűnik, hogy ez a legkevésbé káros verzió, ha az ember egy kis színt szeretne a bőrére.

A hétvégének már úgy mentem neki, hogy lesz, ami lesz, meglátjuk, hogy mit tudunk kihozni belőle, de végül is nagyon jól alakultak a hét utolsó napjai.

Biztosan emlékeztek még, hogy a Nagy tavaly a szülinapjára biciklit kapott a családtól. Akkor próbálkoztunk is egy darabig vele, hogy megtanuljon pótkerekek nélkül biciklizni, mert a futóbicóval már nagyon ügyesen, hosszabb távokon keresztül is tudott egyensúlyozni, de a rendes bringával nem igazán volt sikerélménye, hamar feladta a gyakorlást, én pedig nem akartam erőltetni a dolgot.

Ha nem, hát nem, majd visszatérünk rá később.

Ősszel és tavasszal folyamatosan a roller volt az előtérben, a biciklit teljesen hanyagolta.

Tavaly óta viszont sokat nőtt és erősebb is lett, így reméltem, hogy idén már könnyebben fogja tudni a bringát kezelni, jobban fog menni neki a dolog – így szombaton újra bedobtam a témát és mivel tetszett neki az ötlet, aznap el is kezdtünk gyakorolni.

Eleinte talán csak egy-két pedáltekerésnyit tudott önállóan menni, de vasárnap reggelre már szinte tökéletesen biciklizett! A kis ívben történő kanyarodáson még van mit csiszolni, de egyébként nagyon szépen, hosszan halad egyedül!

Olyan büszke voltam rá, hogy csak csuda! Valamiért nagyon jelentős mérföldkőnek érzem a biciklizést, attól pedig csak simán elérzékenyülök, hogy én taníthattam meg rá.

[Ennél a témánál fontos megjegyeznem, hogy ha szeretnétek fogyni vagy csak az általános erőnléteteken javítani, akkor javaslom, hogy tanítsatok gyereket biciklizni! Ha tiétek már tud, akkor szerezzetek kölcsöngyereket, mert megéri!

Nem tudom, hány kilométert futottam le a bringa mellett a hétvégén, de egy félmaraton tuti összejött és minden gyakorlás után patakokban folyt rólam a víz, úgyhogy abszolút kipróbált módszerről van szó!]

A gyerek persze annyira feldobódott a sikertől, hogy alig lehetett rábeszélni, hogy néha tartsunk szünetet a gyakorlásban, mert iszonyatos hőség van odakinn és anyádnak már nem csak a lába, de a tüdeje is zsibbad, de persze nem akartam elvenni a kedvét, ha már ennyire motivált és ilyen nagyon igyekszik, így tényleg addig voltunk kinn minden alkalommal, ameddig bírtuk bírtam.

Pont az ilyen elfoglaltságok miatt már alig várom, hogy végre szabadságon legyünk mindannyian.

Hivatalosan ez volt az óvoda utolsó hete, innentől kezdve augusztus végéig csak ügyelet van, de a mi szünetünk sajnos még nem kezdődött el.

Úgy terveztük meg a nyarunkat, hogy a férjemmel felváltva leszünk a gyerekekkel egy-egy hetet, egy hetet Magyarországon töltünk majd Nagyinál, egyet négyesben nyaralunk, pár napon keresztül pedig Baka és Deda vigyáznak a lányokra napközben, így ha minden igaz, akkor csak maximum négy hetet fognak ügyeletben tölteni a kilenc hét nyári szünetből.

Sajnos a férjem cége az ügyfeleik miatt a nyári időszakra szervezte az „összeolvadást” két másik gigavállalattal, így ő most nagyon nehezen tud elszabadulni, de az én legnagyobb projektemet július közepéig befejezi a csapatom, utána már remélhetőleg uborkaszezon lesz a melóban, nem kell bejárnom az irodába és itthon tudom majd tartani a lányokat akkor is, ha nekem egyébként elérhetőnek kell lennem. 

Remélem, hogy innen-onnan el fogunk tudni csípni egy-egy napot, hogy annyival is több időt töltsünk együtt és – a tavalyival ellentétben – idén nagyobb problémák és kihívások nélkül le tudjuk hozni az egész nyári szünetet.

A terhességi ijedelem mondjuk rendesen beindította a nyarat… de ennyi pánik elég is volt erre az évre!

Salty