Salty

Az anyja vagyok, nem cirkuszi bohóc!

Egy másik kisgyerekes anyától hallottam a fenti mondatot, aki a fiai születésétől kezdve arra esküszik, hogy nem kell velük folyton játszani, hagyni kell őket unatkozni, mert úgy fogják megtanulni, hogy hogy foglalják el magukat anélkül, hogy állandóan a szülőknek kellene őket szórakoztatniuk.

Bár a cirkuszi bohóc-lét és az anyaság szerintem nem zárják ki egymást, de azért ezt a gondolatmenetet hallva egy kicsit magamba néztem és arra jutottam, hogy én bizony nagyon simán társulati tag vagyok.

Hogy helyesen teszem-e, hogy rendszeresen játszom a lányaimmal és szórakoztatom őket vagy jobb lenne visszavonulnom és gyakrabban hagyni őket, hogy feltalálják magukat – azt nem tudom, de azt elismerem, hogy van igazság abban, amit az ismerős anyuka képvisel.

Mi, milleniál szülők, gyakran kapjuk meg az idősebb generációktól, hogy puhányak vagyunk, túlságosan gyengéden neveljük és elkapatjuk a gyerekeinket, aztán meg sír a szánk, hogy egy kávét nem tudunk melegen meginni a folyamatos készenlétet igénylő utódainktól és ha őszinték akarunk lenni, akkor talán kimondhatjuk, hogy részben nekik is igazuk van.

Nekem nem kenyerem a „ridegtartás” és majdhogynem meg kellene erőszakolnom magam, hogy ne reagáljak ösztönből, amikor a gyerekeimnek szükségük van valamire, de az én lányaim még mindketten elég kicsik (5 és 2 évesek), így talán ez az ő korukban még bocsánatos bűn.

Az igazság – szokás szerint – valahol középen van, mert abban valószínűleg mind egyetértünk, hogy a jó szülőség egyik fő kritériuma, ha foglalkozunk a gyerekeinkkel, jelen vagyunk az életünkben és figyelmesek vagyunk velük szemben, de persze az sem jó, ha rájuk telepszünk és soha nem hagyjuk őket önállóan kibontakozni. 

Látom az előnyeit az „unatkozni hagyásnak”, elismerem, hogy ez az első lépés ahhoz, hogy megtanulják egyedül is elfoglalni magukat, de én azt gondolom, hogy ahogy nőnek, ez a készségük folyamatosan fejlődik és igazán magas szintre csak akkor tudnak eljutni, ha előtte megtanítottuk őket játszani.

Ha megmutattuk, hogy hogyan kell a formabedobót használni és hogyan lehet a beledobott alakzatokat kiszedni; hogy az építőkockákból felépített falakra lehet könyvekből tetőt készíteni és az így összerakott garázsba beparkolhat az összes markoló és dömper; hogy a babaháznak nem kell feltétlenül valaki otthonának lennie, csinálhatunk belőle óvodát, iskolát vagy akár könyvtárat is – egyszóval segítettünk nekik megtanulni, hogy hogyan használhatják a holmijaikat és különböző ötletekkel beindítottuk a fantáziájukat, hogy később már ők maguk is tudjanak új funkciókat kitalálni a játékaiknak, ha az alapértelmezett verziót már unják.

Arról nem is beszélve, hogy testvérek esetén nem árt gyakorolni velük, hogy hogy tudnak megfelelően kommunikálni, alkudozni, üzletelni és egyezkedni egymással, hogy később majd (túl sok) veszekedés nélkül tudjanak együtt játszani.

Nem hiszem, hogy egy adott módszertan vagy nevelési elv egy az egyben ráhúzható minden gyerekre. Mivel nincs két egyforma ember, biztos vagyok benne, hogy a kicsik között is vannak, aki nem igénylik a közös játékot, szeretnek egyedül, önállóan molyolni és iránymutatás nélkül is kellően kreatívak és klasszul szórakoznak, míg mások jobban érzik magukat társaságban.

Az én lányaimnak is eltérő a személyisége, az elsőszülöttem igazi ’social butterfly’, a társaság középpontja és bár nyilvánvalóan képes arra, hogy önállóan játsszon, de nem szereti az egyedüllétet; míg a húga sokkal introvertáltabb, néha kimondottan igényli a magányt és már másfél évesen is sokkal hosszabb ideig el tudta egyedül foglalni magát, mint a három évvel idősebb nővére.

Ez persze részben betudható annak is, hogy a nagytesó évekig egyedüli gyerek volt és gyakorlatilag abba nőtt bele, az volt az alapfelállás, hogy mi szülők játszunk vele, míg a kicsinek másodszülöttként már mindig adott volt a gyerektársaság – de ettől függetlenül a személyiségük olyan, amilyen.

Nem szégyellem leírni, hogy igen, néha terhes a kisautók tologatása, igen, unom négyszázadjára is elolvasni Boribon cicáját és előfordul, hogy nemet mondok a közös játékra, de valahol úgy érzem, hogy minden együtt töltött perc befektetés abba, hogy később biztonságosnak érezzék a leválást rólunk és fokozatosan eljussanak odáig, hogy már teljesen önállóan is el tudják magukat foglalni.

Nyolc-tíz évesen már valószínűleg úgyis hamarabb mennének világgá, mint hogy állandóan az anyjukkal meg az apjukkal játszanak, de addig is mi bohócok tartsunk össze, miénk az egész cirkusz!


Salty

12 hozzászólás

  2. Nekem 2 gyerek mellett random nincs annyi időm, hogy csak úgy bármikor játsszak velük. Ez van. Bármikor lehet jönni beszélgetni, ha olyat csinálok, segíthetnek velem, én is segítek bármikor, olvasni is olvasok nekik, de random leülni bármikor játszani velük nem tudok. Tegyük hozzá, h már nagyok, 9 és 5 évesek, és együtt is jól tudnak játszani egymással. Amikor kicsik voltak, nagyon sokat játszottam velük, a naggyal nyilván többet, több idő jutott rá. Főzni, mosni, takarítani kell, dolgozni kell, leckét segíteni kell írni, foglalkozásra kell hordani, haza kell hordani, játszótérre kell vinni, olvasni kell nekik, negyven múltam, néha lenne igényem nyugalomban meginni egy kávét vagy elolvasni egy hosszabb cikket végig egyben. Nem, nem fogok random leülni plüssöket beszéltetni. De ha odahozza hozzám a kiskonyhából a kávét vagy a sütit, amit készített, akkor bármikor “megkóstolom” és megdicsérem, amit csinált, ahogy a rajzait is. Hát én vhogy így csinálom. (FrannyG)

    Kedvelés

    Válasz

    • “néha lenne igényem nyugalomban meginni egy kávét vagy elolvasni egy hosszabb cikket végig egyben” – ezt nagyon átérzem, azzal kiegészítve, hogy szeretnék a férjemmel egy-egy tőmondatnál többet, megszakítás nélkül beszélgetni, mert vele is csak akkor tudunk normálisan kommunikálni, amikor már mind itthon vagyunk.

      A Naggyal már nálunk is elég jól működik ez a felállás, hogy csinálja a maga kis mókáját, de ott vagyunk vele, ha szeretné megnézzük, bevonódunk, de nem állunk haptákban. Tegnap délután pl. gyöngyöt fűzött az ebédlőasztalnál, én egy másik széken ültem, olvastam a saját könyvem, ha kérte segítettem kiválasztani milyen színű következzen, összecsomóztam neki stb. – de amúgy nyugalom volt.

      (Ha az apja nem viszi el a Kicsit a boltba magával, akkor ez persze nem így nézett volna ki, de remélhetőleg hamarosan ő is eljut erre a szintre és akkor már kevésbé lesz a jelenlétünkre szükség. )

      Kedvelés

      Válasz

  3. Szerintem nincs köze ahhoz, hogy a gyerek mennyire van el egyedül annak, hogy hányadiknak született. Én elsőszülött vagyok, igaz csak 16 hónap van köztem és az öcsém között, de mai napig szeretek egyedül lenni, kicsinek is el tudtam foglalni magam. Anyukám sokszor mesélte, hogy amíg ő főzött, én a konyhában ültem a földön, és azzal szórakoztattam magam, hogy ki-be pakoltam a lábasokat a konyhaszekrényből. Az öcsém is ilyen, ő is inkább magának való.

    Kedvelik 1 személy

    Válasz

  4. megint szuper téma, Salty! En egyelőre sötetben tapogatozom. Talan annyi elv menten, hogy igyekszem olyan jatékokat tartani itthon, amiknek sokfele felhasznalási módja van, így nem kell megtanulni “kezelni”, kb akármit lehet vele jatszani. Pl dupló: lehet épüketeket építrni, de kajának is felhasználhato a kiskonyhában, végtelen mennyiségű rendezési elv mentén bütykölhető, stb. Vagy egy kiló mindenféle bab, magok, ezekből nem csak főzni szokott a nagylányom, hanem kirakózni velük, pakolgatja, rendezgeti, órákig elvan. Babaház az általad leírt módon, stb. (Apropó, itt volt korabbans zó arról, mennyire jatszanak vele vagy sem, végül nekünk is ritkán használtjáték, de a költözés körül rengeteget segített, mert építettünk duploból egy kicsi házat, amit kinőtt a család és mehettek a nagyba. 😀 )

    off: azt álmodtam nemrég, hogy Horvátországban járva összefutottunk 😀 és nagyon meglepődtem, mert az egyik lanyod barnahajú volt! 😀

    Kedvelik 1 személy

    Válasz

    • Plusz egy szavazat a többfunkciós játékokra! Mi a “saját kárunkon” tanultuk ezt meg, amikor vettünk egy (látszatra) tök jó Hot Wheels pályát a Nagynak és kb. semmit nem lehet vele azon kívül csinálni, hogy rácsapsz egy gombra, kilövo az autót, ami vagy végigmegy vagy nem. El is unta a gyerek még aznap. :/

      A babaház már nálunk is gyakrabban kerül elő, még mindig nem az igazi, de már legalább nem csak dekorációs elem a szobájukban! 🙂

      A Nagy haja tényleg elkezdett valamennyire bebarnulni, ha tényleg összefutunk valahol, akkor ez jusson eszedbe! 😀

      Kedvelés

      Válasz

  5. A menj játszani pont annyira megfoghatatlan dolog mint a menj tanulni, takaritsd ki a szobádat, öltözz fel rendesen egy kisgyereknek. Ez is egy folyamat, meg kell tanulni a hogyanját. A közös játék során fejlődik a szókincs, hiszen mindent megbeszélünk közben, mások bőrébe bújunk. És aztán van persze olyan is, hogy már egyedül kell játszani, mert anya mást csinál.

    Egyszer anyám hívta a fiamat valamit csinálni, erre ő közölte, sajnálom Mami, most nem érek rá. Vissza hallottam a saját hangomat. Kicsit vicces volt, de kicsit szomorú is, szerintem túl sokszor hallotta😄

    Kedvelés

    Válasz

Hozzászólás