Amilyen mozgalmas hetünk volt, annyira élveztem minden napját, de az utolsó négyet kimondottan.

Azt már persze jóval korábban tudtuk, hogy a csütörtök a Corpus Christi miatt munkaszüneti nap, de őszintén szólva nem gondolkodtam rajta túl sokat, mert szombaton esküvőre voltunk hivatalosak, így nem volt lehetőségünk nyaralós hosszú hétvégét „csinálni” belőle.

Hétfőn került elő ismét a téma, amikor az oviban rákérdeztek, hogy mit tervezünk péntekre, mert ugyan ez normál munkanap és a szokásos módon működik az intézmény, de már gyakorlatilag minden szülő jelezte, hogy aznapra szabadságot vettek ki és családostól elutaznak a városból, így majdhogynem nullára csökkent a várható pénteki csoportlétszám.

Az egyik óvónénink fel is ajánlotta, hogy szívesen bejön egyedül az én lányom miatt is, mert ők sem terveztek semmit a majdnem hosszú hétvégére, csak jó lenne, ha másnapra meg tudnánk mondani, hogy hogy készüljön.

Ahogy beértem a munkahelyemre, rögtön az volt az első, hogy megnézzem pontosan hány szabadnapom van még, mennyit kell félretennem az őszi és a téli szünetekre (a már kiírt nyári szabin felül) és igazából belefért ez az egy plusz nap, szóval ha már így alakult, akkor kivettem, hogy a lányok is itthon maradhassanak.

Kedden így aztán a Kicsit és a Nagyot is kihúztam a pénteki jelenléti ívről és elkezdtem tervezgetni, hogy pontosan mit is fogunk közösen csinálni.

Aznap este viszont a férjemnek is sikerült meglepnie, úgy jött haza a munkahelyéről, hogy ő is megoldotta, hogy pénteken szabin legyen, így innentől kezdve már négyesben terveztük tovább a hétvégi programjainkat, de szerdán Baka és Deda is bejelentkeztek – felülírva az elképzeléseinket.

Ők azt találták ki, hogy csütörtök reggel felvennék a lányokat, elmennének velük játszóterezni, majd ebéd után mindketten náluk aludnának és délután visszahoznák őket.

Nyilván nem akadékoskodtunk, örülünk a segítségnek és mostanában az is előtérbe került, hogy a Kicsi megszokja, hogy néha előfordul, hogy nem itthon alszik, mert idővel jó lenne, ha egyszer-egyszer már éjjelre is tudnának a nagyszülők vigyázni rá.

A fél nap „kimenő” tudatában persze az első gondolatunk rögtön az volt a férjemmel, hogy „hű, hová menjünk, ahová a gyerekekkel nem tudunk?”, de aztán leszálltunk a földre és rájöttünk, hogy egy halom dolog van a lakásban, amit már ezer éve halogatunk és ez pont remek lehetőség lenne, hogy végre minden apró-cseprő karbantartást és nagyobb takarítást megcsináljunk.

Így esett, hogy a férjem nekikezdett az erkély takarításának a speciális kültéri csempepucoló kemikáliákkal, addig én kigletteltem néhány régi tipli helyét a nappali falán és a konyhaszekrények tetejét is letakarítottuk.

A következő egy-két hétben mindenképp szeretnék kifesteni itthon, így már éppen ideje volt kijavítani a bibiket a falon, hogy ne akkor kelljen vele foglalkozni, amikor már a teddy hengert gurítgatnám.

Péntekre első körben azt találtuk ki, hogy az egyik, városon kívüli kirándulóhelyre látogatunk el, de még szerencse, hogy ránéztünk az autópályára felvezető beléptetőkapuknál kihelyezett kamerák élő adására, mert már a reggeli órákban is több kilométeres kocsisor várakozott!

Nem akartunk több órát elvesztegetni azzal, hogy a végtelen sorban állunk, így végül abban maradtunk, hogy elmegyünk a „helyi hegyünkhöz”, ahol szétválunk, a Kicsi piknikezik és játszóterezik az apjával, a Nagy és én pedig elindulunk az egyik legnépszerűbb túraútvonalon és majd később találkozunk.

Elmondhatatlanul izgatott voltam, hogy végre erre a túrára is el tudom vinni magammal, mert én már számtalanszor megmásztam ezt a hegyet és nagyon szeretek itt túrázni, de ez az útvonal nem kimondottan gyerekbarát, közepes intenzitásúként van nyilvántartva (értsd: jó általános erőnlét nélkül inkább ne vágj bele), ami már felnőtteknek is jelenthet kihívást.

Maga az út nem túl hosszú – összesen 9km (egy irányba 4,5km), de amennyire kellemesen, kevés emelkedővel indul, annyira bedurvul a végére: az utolsó 900 méter már 30% feletti meredekségű kaptató és azon a részen én is mindig elfáradtam, akkor is, amikor a legjobb fizikai állapotomban voltam.

Így érthető, hogy nem vártam csodát a lányomtól, úgy voltam vele, hogy elmegyünk, ameddig bírja és tud jönni önállóan, aztán visszafordulunk. Most járunk itt először, nem kell rögtön a csúcsig menni, ha nagyobb lesz, majd újra próbálkozunk és idővel biztosan végig tud majd menni.

Képzeljétek el, én lepődtem meg a legjobban, de felértünk a csúcson lévő hegyi kunyhó-étteremig!

Alig akartam elhinni, hogy – bár a túra normál idejétől 45 perccel elmaradtunk és nyilván többször is megálltunk pihenni – de panaszkodás és gond nélkül jött velem az útvonal végéig!

Annyira jó érzés, hogy már ilyen, fizikai erőbefektetést igénylő elfoglaltságokat is tudunk közösen csinálni és már elég idős ahhoz, hogy ne nekem kelljen vinnem, hanem önállóan is képes legyen egy-egy nagyobb lélegzetvételű sétát teljesíteni!

Elképesztően büszke voltam rá, de nem csak én! Már a túra során is voltak, akik megjegyezték, hogy nem túl szokványos, hogy ilyen kicsi gyerekek ennyire ügyesen másznak, fenn a hegy tetején pedig többen gratuláltak is neki – ő pedig annyira élvezte a dicsőséget, hogy még napokkal később is többször rákérdezett, hogy „ugye milyen ügyes voltam, anya?”

Lefelé menet azért már kezdett fáradni, egy-egy résznél az ölembe is felkéredzkedett, de így is le a kalappal, hogy milyen szépen lenyomta az egészet!

A hegy aljára visszaérve szépen lenyújtottunk, hogy megelőzzük a másnapi izomlázat (spoiler alert: nekem nem sikerült), de abban biztos voltam, hogy én ezzel a túrával két hónapra előre letudtam a lábnapot.

Mindenesetre nagyon jólesett a természetben, fák között bolyongani, madárcsicsergést hallgatni, bogarakra vadászni, az élet fontos dolgairól beszélgetni, farönkökön ülve aszalt gyümölcsöt rágcsálni, hegyi kútból vizet inni, kézen fogva felfelé kaptatni, egymást bíztatni és rengeteget nevetni.

Alig várom, hogy megint menjünk!

Az intenzív testmozgás másnapra megbosszulta magát, de mégsem volt annyira rettenetes izomlázam, mint amire számítottam, ha nem ültem egy helyben túl sokáig, akkor egészen tűrhető volt a dolog.

Valószínűleg ezért voltam annyira optimista, hogy a délutáni esküvőre bevállaltam a magassarkú szandált.

A józan eszem szerencsére nem hagyott el teljesen, a kocsiba bedobtam egy lapostalpút is, biztos, ami biztos és a lányok miatt egyébként sem terveztünk túl sokáig maradni, de így, a túra másnapján, magassarkúban, a puszta egy helyben álló létezés is felért egy újabb edzéssel.

Maga az esküvő csak az anyakönyvezetőnél eltöltött 10 perc és az azt követő pici összejövetel volt egy külön erre a célra kibérelt kisebb étteremben, a szokásos lakodalom nélkül. A menyasszony ragaszkodott hozzá, hogy összeházasodjanak, mielőtt szeptemberben megszületik a kislányuk, de később, ha a baba már nagyobb lesz, szeretnék a lagzit is bepótolni.

A lányok mindenesetre nagyon jól érezték magukat, a Nagy természetesen rögtön talált magának négy másik kislányt, akikkel együtt bandázhatott az ottlétünk alatt és annyira összemelegedtek, hogy még a vacsoránál sem a saját szüleikkel együtt telepedtek le enni, hanem kiválasztottak egy üres asztalt, ahol ők öten közösen, felnőttek nélkül falatoztak.

Mi a férjemmel mindketten eléggé extrovertált, nyitott emberek vagyunk, de arra még mi sem voltunk soha képesek, hogy ennyire gyorsan és könnyedén barátkozzunk, mint ahogy a nagyobbik lányunk teszi. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez így marad-e felnőtt korára is. 😊

Miközben a Nagy bandázott, a Kicsi éppen azzal volt elfoglalva, hogy az újdonsült tánctudását villogtassa a násznépnek. Nagyon cuki volt, ahogy fokozatosan haladva, egyre jobban beleélte magát: először csak a kezeivel kalimpált, majd elkezdett térdből is rugózni, végül pedig már teljesen átadta magát a ritmusnak és össze-vissza ugrándozott, mint egy megvadult kiskecske.

A ceremónia délután fél négykor kezdődött, így este nyolcra már itthon is voltunk, a lányokat pedig ennyi izgalom után nem kellett altatni.

Vasárnapra volt még egy programpont, amit feltétlenül meg kellett ejtenünk – aznap terveztük a férjem szülinapját megünnepelni.

A tortáját már szombat délelőtt megsütöttem, így csak az ünnepi ebéd elkészítése maradt hátra, hogy minden tálalásra készen várja, hogy megérkezzenek a a vendégek.

Az ünnepelt nem nagyon vágyott semmilyen extra ajándékra (még mindig baromira örül a kávédarálónak és folyamatosan a top 3 valaha kapott legjobb ajándéka között emlegeti 😁), így csak a kedvenc együttese legújabb albumát vettem meg neki bakeliten, mert ez csak idén jött ki és még nem szerezte be magának.

Már az utolsó falat tortánál és a frissen darált babból főzött kávénál jártunk, amikor a Nagy odasomfordált Dedához és a pilláit rebegtetve megkérdezte, hogy mi lenne, ha ő aznap náluk aludna és másnap a nagyapja vinné el az oviba.

Apósomat a gyerek már évekkel korábban az ujja köré csavarta, most is rögtön pocsolyává olvadt és persze, hogy azonnal beleegyezett a dologba, majd mindketten ránk néztek és pislogás nélkül várták a választ, hogy az apja és én elengedjük-e.

Elengedtük. Ha már így meghívatta magát. 😁

Vasárnap estére a Kicsivel hármasban maradtunk itthon és természetesen a legkedvesebb elfoglaltságát űztük: könyveket olvastunk.

Teljesen bele van bolondulva a mesékbe, érdeklődve hallgatja a történeteket, figyel és hozzászól mindenhez és persze már kedvencei is vannak. (Jelenleg Boribon viszi a pálmát.)

Tudja, hogy melyik könyv van magyarul, melyik horvátul és nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy a nappaliban ülve várjuk, amíg kihozza a szobájukból a következőt, a nyelvtől függően odanyújtsa nekem vagy az apjának és felolvassuk, rögtön azután, hogy odakuporodott közénk.

Örültem neki, hogy – mivel a Nagyot nem én viszem oviba hétfőn – másnap nem kell a város másik végébe átkocsikáznom, hanem csak a Kicsit kell leadnom a párszáz méterre lévő bölcsibe, de már előre tartottam attól, hogy így ugye jóval később kell indulnunk, ezért biztos egy örökkévalóság fog eltelni hajnal öt és reggel nyolc között mire ki tudunk lépni az ajtón.

De képzeljétek, csoda történt!

Nem elég, hogy a Kicsi 6:10-kor ébredt fel, de egyetlenegyszer sem kellett bemennünk hozzá éjjel! Életében először átaludta az éjszakát!

Nem akarok előre inni a medve bőrére, majd pár hónap múlva meglátjuk, hogy maradandó-e a dolog, de ettől függetlenül borzasztóan boldog vagyok és ennél jobban nem is indulhatott volna a hetünk!

Salty