Beütött a nyár, úgy istenigazából. Egész héten ezerágra sütött a nap és csodaszép idő volt, én pedig végtelenül sajnáltam, hogy dolgoznunk kell.

Most, hogy minden rendben körülöttünk, senki nem beteg, már nincs csecsemőnk, aki éjjel óránként ébredne és úgy általánosságban napról napra könnyebb a gyerekekkel, legszívesebben állandóan csak mennék. Valahová, bárhová… mindegy!

Irigykedem is a tesómra, aki tavaly év végén egyik napról a másikra felmondott a munkahelyén, majd januárban fogta magát, elutazott és azóta se jött visssza!

Én ennyire drasztikusan nem csinálnám, jóból is megárt a sok, meg én sokkal beszaribb vagyok annál, minthogy csak így éljek bele a vadvilágba, de olyan klassz lenne az ehhez hasonló szabadságot és kötetlenséget csak néha, egy-egy hónapra kipróbálni.

Például most nyáron.

Igazából már egy ideje ott bújkál bennem ez az érzés és ha egy kicsit jobban magamba nézek, akkor ezt valószínűleg az okozhatja, hogy mostanában kezdtem el azt érezni, hogy már szabadabb vagyok a lányok mellett.

A Kicsi is rohamosan nő, újabban annyit beszél, hogy gyakorlatilag be nem áll a szája és ugyan még sokszor előfordul, hogy halandzsázik vagy nem egyértelműen felismerhető szavakat mond, de javarészt így is megértjük mit akar és ezzel szinte mintha elvágták volna a korábban egészen brutális hisztirohamait.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy kisimult a gyerek és érezhetően lenyugodott mindössze attól, hogy ez a sok hülye itt körülötte végre érti, hogy mikor mit szeretne.

Ez pedig a nem csak nekünk szülőknek remek érzés, hanem a nővérével való kapcsolatára is hihetetlenül pozitív hatással van.

Korábban már említettem, hogy egy szavunk sem lehet, tényleg nagyon-nagyon jó testvérek, de ettől függetlenül persze nem ámítottam magam, mindig tisztában voltam vele, hogy ez többnyire a Nagy szuper természete miatt van így.

Soha nem kértük rá, de mindig „leereszkedett” a húgához, megosztotta vele a játékait és képes volt a legbutyutább, legegyszerűbb elfoglaltságokat is bevállalni, ha a tesónak az tetszett, csak hogy együtt játszhassanak.

A Kicsi – valószínűleg a korából is fakadóan – sokáig eléggé visszaélt a nővére jófejségével és hiába tudtuk, hogy másfél évesen ezt nem direkt csinálja, de attól még bosszantott minket és rengeteg energiát tettünk bele, hogy elkezdjenek kommunikálni egymással és kialakulhasson egy egyenrangú partnerkapcsolat.

A Nagy ne játékbabának lássa a húgát, aki felett anyáskodnia kell, a Kicsi pedig ne használja ki a nővérét, mert attól, hogy ő a fiatalabb, nem fogunk mindig mindent ráhagyni.

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy tényleg a mi iránymutatásunk segített vagy csak simán nőnek és ezzel párhuzamosan fejlődnek is, de most gyakorlatilag tökéletes a helyzet, ezen a héten pedig különösen egymásra voltak hangolódva.

Kérés nélkül egymás kezét fogva sétáltak, órákig játszottak közösen a szobájukban, együtt öltöztek, mostak fogat, készülődtek, sőt, egymás nélkül még egy pohár vizet sem ittak meg.

Az pedig különösen szívmelengető, hogy az elmúlt hetekben a Kicsi is teljesen rácuppant a nővérére és bármit kap, az első gondolata mindig a tesója, hogy neki is adjunk.

Olyan egyszerű dolgokra kell gondolni, hogy ha például itthon töltök friss vizet a kulacsába, akkor azonnal rákérdez, hogy „és Mimi?” – de ugyanez a helyzet, ha elkezdünk játszani valamivel vagy felajánlom, hogy válasszon egy könyvet, amit elolvasunk együtt.

Nagyon bízom benne, hogy ez nem egy átmeneti kedvességhullám, hanem valami tartós „jótestvérség” kezdete és ez csak tovább fog fejlődni, mert tényleg teljesen más minőség így együtt lógni velük.

Azt hiszem kedden találták ki a „strandra megyünk” játékot és mindenféle papírzacskókba meg cipősdobozokba kezdték el összepakolni a pancsolós holmikat.

Az egyik táskába került négy-öt váltás fürdőruha fejenként(!), a másikba vizes kulacsok és több zacskó keksz, egy harmadikba a vízipisztolyok és locsolókannák, de összeszedték az úszógumikat és a karúszókat is, majd magukra húztak egy-egy strandruhát, szalmakalapot és napszemüveget, majd ebben a hacukában flangáltak fel-alá a lakásban, miközben az összepakolt holmikat rakosgatták egyik szobából a másikba.

Annyira belelovallták mindketten magukat – főleg a Nagy – , hogy elkezdték kérdezgetni, hányat kell még aludni, amíg végre elmegyünk a fürdőbe.

Így nem nagyon volt más választásunk, mint megtervezni, hogy a hétvégén hová és mikor induljunk el együtt strandolni.

Egyébként is gondolkoztunk rajta, hogy a közeljövőben elvisszük őket az egyik közelebbi aquaparkba, de a lányok által kitalált szerepjáték felgyorsította a folyamatot, mert szinte szó szerint „megerőszakoltak” minket az állandó „mikor megyünk a strandra” kérdésekkel.

Először a szombatot lőttük be ideális napnak a fürdőzésre, de pénteken felhívott minket az egyik közeli barátunk, hogy megkérdezzék, nem lenne-e kedvünk vasárnap délután elmenni a Zagorje-megyében lévő nyaralójukba, grillezhetnénk az udvarukon, a lányok is játszhatnának a szabadban meg végre találkoznánk az ikrekkel terhes barátnőjével is, akit az év elején láttunk utoljára.

Persze, hogy volt kedvünk! A Kicsi születése előtt pár héttel már jártunk ebben a hétvégi házban és akkor is nagyon jól éreztük magunkat, jó ötletnek tűnt, hogy – immár két gyerekes szülőkként – most megint elkocsikázunk hozzájuk.

A beszélgetés közben felhozódott, hogy előző nap tervezzük a lányokat strandra vinni, erre mondta a srác, hogy ott náluk, a nyaralótól pontosan két percre is van egy nagy termálfürdő, miért nem próbáljuk ki azt a helyet?

Mivel a lányoknak még bőven elég 3-4 óra vízi móka, ezért általában azt szoktuk csinálni, hogy reggel nyitásra megyünk strandolni (úgyis hajnalban kelnek), olyankor egyébként sincsenek sokan, ki tudjuk élvezni az teljes helyet tömeg nélkül, aztán délben, amikor a legnagyobb látogatóhullám kezd betódulni – elindulunk haza.

Így azt találtuk ki, hogy összekombináljuk a vasárnapi kiruccanásunkat olyanformán, hogy reggel elmegyünk a barátaink nyaralójához közeli, új termálfürdőbe, majd onnan egyenesen hozzájuk indulunk tovább, hogy a délutánt már a kertjükben töltsük.

De előtte még természetesen meg kellett ejteni az apák napi ajándékozást is: szerencsére hajnali 5 és 7 között bőven jutott idő, hogy a gyerekek átadják az apjuknak a meglepetéseket és a korai időpont miatt adta magát a helyzet, hogy azonnal használatba is vegyük.

Az idei ajándék ugyanis egy kerámiaőrlős, menő kávédaráló és szemes kávé volt, a lányokkal közösen pedig csináltunk egy képeslapot, amire azt írtam, hogy: „words cannot espresso how much we love you!”

Rendhagyó meglepetésnek tűnhet, de a férjem néhány hónapja teljesen belebolondult egy kávéfajtába, viszont azt a márkát itt csak szemes verzióban lehet beszerezni és mivel mi a kotyogós Bialetti kávéfőzőt szeretjük a legjobban, így kézenfekvő volt, hogy a nagy csomag kávé mellé kap egy hozzá való darálót.

A lányok pedig tettek róla, hogy apák napján (is) időben felébredjen és rögtön kipróbálja!

Képzeljétek, még annál is jobban örült neki, mint amire számítottam és én is maximálisan profitálok a dologból, mert mióta frissen őrölt kávéból készül a fekete nedű, egyetlenegyszer sem főztem én kávét, a férjem mindig kiveszi a kezemből, hogy „hagyjad csak, majd én megcsinálom!” – erre pedig egy szavam sem lehet!

Tegnap már egyenesen azt mondta, hogy igyuk a lefőtt kávét gyorsabban, hogy megint mehessen darálni! 😄

Hét óra környékén (fejenként két extrafinom kávé és a strandolós holmik papírszatyrokból történő evakuációja után) elindultunk a termálfürdő felé, hogy a nyolc órai nyitásra odaérjünk.

Tökéletesen időzítettünk, alig pár ember érkezett előttünk, minden medencében volt bőven hely, nem kellett sorbaállni a csúszdáknál és vadászni a nyugágyakat – nem is találhattunk volna ennél jobb időpontot a strandolásra!

A Nagy persze rögtön belevetette magát a hullámok közé, fülig érő vigyorral kalimpált a vízben az apjával, miközben én a Kicsivel éppen közelharcot vívtam a parton, hogy megértessen vele, hogy ez nem OLYAN fürdés, mint otthon, itt nem szabad pucéran lennie.

Szerencsére idővel elfogadta, hogy most „ruhában” fürdünk, utána már kiimádkozni sem lehetett a gyerekpancsolóból.

A férjem egyszer-kétszer próbálkozott, hogy feladja rá az úszógumit és átmenjünk együtt a nagyobb medencékbe, de már az elején éreztem, hogy ez esélytelen vállalkozás.

Nem is töltöttünk ott pár percnél többet, szinte azonnal kikérdezkedett és jobb híján visszamentünk együtt a pancsolóhoz.

Nem azért, mert fél vagy a nagyobb medence nem tetszik neki, hanem az ő természetéből könnyen kikövetkeztethető, hogy zavarja, hogy a mélyebb vízben nem tud egyedül közlekedni, a mi segítségünkre szorul, ergó elveszti az önállóságát.

A pancsolóban jöhet-mehet, csúszdázhat, pocskolhat, nincs ránk szorulva, hogy azt csinálja, amit szeretne – neki pedig jelenleg ez az extrém önállóságra törekvés a legkarakteresebb személyiségjegye.

A fürdőből dél körül pillanatok alatt átmentünk a nyaralóba és amíg a férjem nekiállt segíteni a grill mellett, addig a Nagy málnát és ribizlit szedett, én pedig beköltöztem a nappaliba a Kicsivel aludni.

Az volt az eredeti tervem, hogy elaltatnom, aztán kimegyek én is a teraszra és onnan úgyis belátni a szobába, észre fogom venni, amikor felébred, de annyira rátekeredett a karomra, hogy a szó legszorosabb értelmében fogva tartott két teljes órán keresztül, amíg aludt.

Többször is megpróbáltam valahogy kievickélni alóla, de minden alkalommal majdnem felébredt – és mivel aznap 4:50-kor kelt fel, ráadásul egész délelőtt a fürdőben pancsolt – így inkább bevállaltam a zsibbadást, csak hogy legalább 1,5-2 órát tudjon pihenni.

Miután végre-valahára kinyíltak a szemei, éppen elkészült az ebéd és abban mindannyian egyetértettünk, hogy ez volt az egyik legfinomabb grill menü, amit valaha ettünk.

A lányok összegyűjtöttek egy halom gyümölcsöt és mind a ketten kétpofára tömték magukba a frissen szedett bogyósokat és ezzel bebizonyosodott, hogy a Kicsi különleges ízlelőbimbói nem csak az eper esetében működnek.

Nagyjából egy hónapja vettük észre, hogy a bolti, import epret nem eszi meg, de amint lehetett helyi, horvát kertből valót kapni, kétnaponta elfogyott egy fél kilós dobozzal itthon.

Még azt is kipróbáltam, hogy egy tálban összekevertem a kettőt, de úgyis tudta, hogy melyik az, amit szeret és csak azokat szedegette ki magának.

Az eper esetében ez nem ment csodaszámba, mert tényleg könnyen felismerhető, hogy melyik az illatos, „házi” eper és melyik a sokkal ízetlenebb import, de a ribizlivel és a málnával kapcsolatban is pontosan ugyanez volt a helyzet. (Áfonyában nem válogat! 😄)

Málnából is csak a piacról beszerzett, horvát gyümölcsöt ette meg, ribizliből pedig semmit, amit a boltban lehetett venni, de a nyaraló kertjében, a bokorról frissen leszedett bogyókat viszont csak úgy tolta befelé.

Azt eddig is tudtuk, hogy mindennél jobban szeret enni és imádja a jó kajákat (ez külső szemlélőként is remekül megfigyelhető a bukta kis alakját látva 😄), de ezek után úgy tűnik, hogy az ízlése kimondottan gourmet!

Salty