A hülye láz nem és nem akart múlni, sőt, mintha megelégelte volna a hétvégi hőemelkedéses tetűtempót – hétfőre bekeményített és kettővel magasabb fokozatba kapcsolt.

Szegény Kicsi már ébredéskor bepittyentette a digitális hőmérőt és – hiába adtam neki hajnalban egy adag lázcsillapítót – szemmel láthatóan teljesen kimerült az éjszaka során.

Ilyen állapotban nem volt opció, hogy keresztülfurikázzam a városon, ezért a Nagyot az apja vitte el reggel az oviba és mivel nagyon úgy tűnt, hogy a Kicsi nem fog egyhamar visszatérni bölcsibe, keddre és szerdára szabadságot vett ki, hogy felváltva toljuk le a táppénzt és én se maradjak el teljesen a munkámmal.

Hétfőn ettől függetlenül nagyon nehéz napunk volt.

Szegény napközben is rosszul érezte magát, amint alábbhagyott a gyógyszer hatása, azonnal felszökött a láza, rendkívül nyűgös és extrán matrica volt – az egyetlen pozitívumként azt tudnám említeni, hogy legalább az étvágyát nem vesztette el teljesen, az állapotához képest helyeközel normális mennyiségű kaját lapátolt be és rengeteget ivott, így amiatt nem kellett aggódnom.

A férjem hamarabb hazajött az irodából, hogy el tudja hozni a Nagyot az oviból, majd hazaérve ki sem szálltak az autóból, csak felvettek engem a Kicsivel és azonnal indultunk is tovább a gyerekorvoshoz.
Kettőnket kidobtak az SZTK-nál, ők meg elmentek sétálni egy közeli parkba, amíg arra vártak, hogy végezzünk.

Aznap sajnos pont délutános volt a doki, ami sokkal-sokkal rosszabb, mint a másik műszak, mert hiába kezdődik a rendelés 2-kor, 4-ig csak egészséges gyerekeket fogadnak státuszra, majd 4-4:30 között szünet van és mire újraindulnak a vizsgálatok, addigra megtelik a váró.

Szóval vagy odamegy az ember 4-re és bevállalja, hogy végigüli a beteg gyerekkel a szünetet, hogy az elsők között vizsgálják majd meg vagy csak fél5-re érkezik, amikor már ki tudja hányan lesznek előttük.

Mivel az a tapasztalatom, hogy MINDENKI fél5-re szokott odamenni, így általában végigvárjuk a szünetet vagy egy az egyben kihagyjuk a délutáni rendelést és inkább a következő napon reggel megyünk – de ez most nem volt opció, nem akartam tovább várni, mert már negyedik napja tartott a láz és a sorminta alapján a Kicsi is egyre rosszabb állapotban volt, ami kezdett igencsak aggasztani.

Pont a szünet kezdetére értünk oda, de nagyon jól viselte a várakozást, szaladgált, a szórólapokat rakosgatta, fel-lemászott a székekről és bár az nyilvánvaló volt, hogy nem száz százalékos, de nem is tűnt istentelenül betegnek vagy elesettnek – éppen ezért teljesen lesokkolódtam, amikor végül behívtak minket és a doki 39,5 fokos lázat mért nála.

Én is éreztem a bőrén, hogy a normálisnál magasabb a testhője, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire durván lázas! Nem is látszott rajta!

A vizsgálat során egyébként kiderült, hogy a tüdeje tiszta és a torka sem piros, csak az orra folyik egy kicsit a brutál láz mellé, így diagnózist nem igazán tudott a doktornő adni, egyetlen vizeletvizsgálatra kaptunk beutalót, majd megegyeztünk, hogy a hét vége felé telefonálok, hogy mi a helyzet.

A vizelet begyűjtésére persze nagyjából 0,5% esélyünk volt a lány babák számára kitalált, nemiszervre felragasztható műanyag zacskóval (van olyan ember a világon, akinek sikerült kézzel fogható eredményt elérnie ezzel a szarral??), így azt két próbálkozás után el is engedtem és inkább az előttünk álló éjszakára igyekeztem mentálisan felkészülni.

Nem túl bíztató, hogy délután fél5-kor már majdnem 40 fokos láza volt csórikámnak, fogalmam sem volt mire számíthatunk az éjjel – de volt itthon két különböző hatóanyagú lázcsillapító szirup és vészhelyzet esetére kúp is – innentől kezdve csak reménykedni tudtunk, hogy hátha mégse durvul majd be annyira a dolog.

A lefekvés előtt beadott gyógyszernek valamikor éjfél környékén múlt el a hatása és szegény szinte azonnal tűzforró lett, de miután beütött a következő adag (jó sokáig tartott, több, mint egy óra telt el, mire elkezdett hatni), nem csak nyugodtan aludt reggelig, hanem bónuszként láz nélkül is ébredt fel!

Mivel a kedve és a közérzete elég jó volt, így sokkal nyugodtabban hagytam az apjával kettesben, amíg a Nagyot elvittem vásárolni és utána az oviba is.

Mivel aznap volt a szülinapja, így szerettünk volna egy kis rágcsálnivalóval, gyümölccsel és ivólével készülni az ovis ünneplésre, ezeket mentünk el megvenni, mielőtt továbbindultunk az intézmény felé.

Lehet, hogy még emlékeztek, tavaly már említettem, hogy a csoportból egy másik kislány is ezen a napon született és mivel nem lett volna túl jó ötlet mindenből duplát vinni, így együtt ünnepeltek és a tortájuk is közös volt.

Tavaly én rendeltem meg az egyedi tortát és így utólag áldom az eszemet, hogy amikor a másik szülőpáros szerette volna kifizetni a felét, azt mondtam, hogy hagyják csak, hozzák ők a rágcsákat, jövőre cserélünk, az ötödik szülinapukra majd intézik ők a tortát – mert az otthoni körülményeink ismeretében most biztos nem lett volna se időm, se energiám még ezzel is foglalkozni.

A Nagy persze majd kiugrott a bőréből, annyira izgatott volt, hogy még mindig tart a „szülihét”. Idén már jobban érzékeli az idő múlását és mivel a középsősök között az egyik legfiatalabb, egyre többször hasonlítja magát a nála fél-egy évvel idősebbekhez.

Az ovi felé sétálva például teljes magabiztosággal jelentette ki, hogy most, hogy öt éves lett, estére minden bizonnyal a foga is mozogni fog, mert Klárának is az ötödik szülinapja után nem sokkal esett ki az első!

Valamiért nagyon várja ez a mérföldkövet, azóta is minden másnap felhozódik a téma, hiába meséltem el neki, hogy nekem egyetlen fogam sem esett ki, amíg nem kezdtem el az iskolát.

Amint leadtam a csoportban, indultam is gyorsan haza, minél több munkahelyi feladatomat el akartam végezni, hogy maximálisan kihasználjam ezt a két napot, amíg az apja van táppénzen a Kicsivel – mert az borítékolható volt, hogy csütörtökön és pénteken úgysem fogok tudni értékelhetően dolgozni mellette.

A tudat, hogy két napom van egy hétnyi melóra eléggé felpörgetett, borzasztóan produktív és gyors voltam, az már csak a hab volt a tortán, hogy a gyerek az egész napot lehozta láz és hőemelkedés nélkül!

A férjemmel reménykedtünk is, hogy hátha az éjszakát is sikerült megúsznunk, de sajnos megint ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, mint egy nappal korábban: éjfél körül sírva és 39+ fokos lázzal ébredt, a rögtön beadott Nurofen csak fél2 körül kezdett el hatni és nem is tudtam szegényt visszaaltatni, csak 2-2:30 körül.

Szerdán megint én vittem el a Nagyot az oviba, az előző napi szülinapi buli után ismét eseménydús napnak néztünk elébe: aznap délutánra szervezték az óvónénik a csoport évzáró előadását.

Nekünk szülőknek is volt feladatunk, a fiús anyukáknak sósat, a lányok anyukáknak édes harapnivalót kellett vinniük a szokásos batyus rendezvényre, de most tényleg semmi időm nem volt ezzel foglalkozni, így csak egy doboz bolti sütire futotta. Szerencsére nem lógtam ki vele túlzottan, egy-két kivételtől eltekintve senki nem állt neki a kánikulában sütögetni, mindenki készen vett cuccot hozott.

A Kicsi napközben ismét remekül volt, az éjszakai láznak már reggelre sem volt nyoma és meglepően energikus, jókedélyű volt egész nap – így arra jutottunk, hogy nem fogja túlzottan megviselni, ha mindannyian elmegyünk az évzáróra.

Azzal, hogy „nem fogja megviselni”, igencsak alulértékeltem, hogy mennyire be lesz sózva! A tavalyi évhez hasonlóan, idén is az ovi udvarán építették fel a rögtönzött „színpadot és nézőteret”, a Kicsi pedig ezt kihasználva az összes kinti játékot kipróbálta; alig tudtuk leimádkozni a legmagasabb csúszda tetejéről, amikor elkezdődött a műsor.

Véletlenül sem látszott rajta, hogy éjszaka még lázas volt, emiatt megint megszállt minket az optimizmus, hogy hátha aznap éjjel már TÉNYLEG nem lesz semmi baja.

Idén csak egy kisfiú ballagott a csoportból, így az egész műsort köré építették fel az óvónők és le a kalappal, hogy ismét mennyi munkát fektettek bele az előadásba!

Az egy dolog, hogy a csoportszoba falára a „színházi poszter” már egy héttel korábban kikerült, de komplett embermagasságú díszletet és még műsorfüzetet is fabrikáltak a szülőknek!

Mindezt persze a szokásos év végi tablón és a gyerekek személyre szóló ajándékain túl!

Nem maradtunk sokáig, hogy ha a Kicsi mégiscsak belázasodna estére, akkor ne az autóban, útközben érje utol – de képzeljétek, aznap éjszaka már nyoma sem volt a láznak!

Szerencsétlen gyereket valószínűleg teljesen kimerítette a hosszan tartó láz, mert az egy dolog, hogy csütörtökön, amikor hajnali ötkor felébredt, gond nélkül vissza tudtam altatni (tudjátok, hogy ez egyébként húszból egyszer sikerül), a következő, fél hetes ébredésnél, amikor az ölemben fogva kivittem a nappaliba, mindössze pár perc telt el (csak a Naggyal és a férjemmel váltottam egy-egy mondatot), de mire lepillantottam rá, ismét bealudt. Ülve, az ölemben.

Lehet, hogy ez másoknak nem akkora szám, tudom, hogy vannak olyan gyerekek, akik akár a szőnyegen, játék közben is csak úgy eldőlnek, de nekem egyik lányom sem ilyen, szóval egészen extrémnek számít, hogy bármelyikük is ölben fogva egyszercsak ráhajol a mellkasomra és elalszik – utoljára pár hónapos csecsemő korukban fordult elő ilyesmi! 

Szegénykém valamivel nyolc után ébredt csak fel, de addigra a Nagy már annyira belejött a játékba – a szóbeli útmutatásom alapján egy óriási bunkert épített -, hogy rákérdezett, nem maradhatna-e itthon velünk, én meg belementem.

Már amúgy is 8:10 körül járt az idő, számolgattam, hogy mire a húga teljesen magához tér, felöltöztetem és elkészülünk, már esélytelen lett volna, hogy odaérjünk az oviba 9-ig, na meg nekem sem volt túl nagy kedvem annyit kocsikázni, csak hogy beadjam, így aznap kollektív szabadnapot tartottunk.

Ebéd előtt elmentünk hármasban bevásárolni és útba ejtettük a gyerekorvost is, hogy lemeózza a Kicsi felgyógyult állapotát, de délutánra azt találtam ki, hogy elviszem őket az állatkertbe.

Nagyon meleg volt odakinn, a napsütötte játszótér a Kicsi érzékenysége miatt szóba sem jöhetett, de nem akartam azt sem, hogy a lakásba legyenek bezárva egész nap, ezért az ősfás parkban lévő tóparti állatkert jó kompromisszumnak tűnt, hogy kijussunk a szabadba.

A hétköznap délutánnak hála látogatók alig voltak, de az állatok mind ébren és a kifutójukban produkálták magukat, így – akármilyen kicsi is a helyi állatkert, mégis – több, mint három órát töltöttünk odabenn.

Nagyon jól éreztük magunkat és a lányok is feltűnően keveset veszekedtek, tényleg klassz napot töltöttünk hármasban itthon.

Másnap már mind a ketten mentek oviba és bölcsibe, én pedig egyedül maradtam itthon és végre be tudtam ugrani a nőgyógyászomhoz is.

Ideje lenne az aktuális méhnyakrákszűrést megcsináltatom és gondolkozom azon is, hogy rászánom magam a spirálra, de hiába hívtam őket számtalanszor minden egyes nap a héten, soha nem sikerült senkivel beszélnem.

Még emailt is írtam nekik a rendelő címére, amit akkoriban hoztak létre, amikor a Kicsi született, mert előtte csak az ottani nővérke által kreált gmail-es email címen lehetett elérni őket.

Egy szónak is száz a vége, beugrottam személyesen, hogy leegyeztessek egy időpontot, erre a legnagyobb megdöbbenésemre nem a szokásos, ezer éve ismert nővérke fogadott, hanem egy középkorú, ránézésre is végtelenül unszimpatikus nő ült a helyén.

Már a váróban láttam, hogy több papíron is kiírták, hogy ne hívja senki a rendelőt telefonon (értitek, a váróban! Ki látja azt, mielőtt telefonálna?), de senki nem volt előttem és pár perc múlva be is hívtak, hogy elregéljem miért jöttem.

Elkezdtem mondani a nővérnek, hogy méhnyakrákszűrésre szeretnék bejelentkezni és a fogamzásgátlási opciókat is meghallgatnám újra, erre a monitorból fel sem nézve lehurrogott, hogy őt ez nem érdekli, ezt majd az orvosnak mondjam, amúgy is itt van minden a gépben, amit neki tudnia kell.

Mit ne mondjak, ettől a stílustól seggig szaladt a szemöldököm, de arra jutottam, hogy biztos nagyon rossz napja van, egyébként is péntek van, tuti fáradt, sok a munka, így miután leegyeztettük az időpontot, a legbájosabb modoromban kívántam neki további szép napot és kellemes hétvégét.

Ami ezután következett, arra nem nagyon vannak szavak és miután a férjemnek itthon elmeséltem, még hivatalos panaszt is írt, mert ENNYIRE szar napja senkinek nem lehet.

A fenti jókívánságaimra bunkó nővérke ugyanis azt válaszolta, hogy én neki ne kívánjak semmit, elege van az ilyen kívánságokból, úgyse használnak semmit, mert legszívesebben minden nap elbőgné magát, amikor be kell jönnie dolgozni.

Itt még mindig disztingváltam és megjegyeztem, hogy igen, elhiszem, hogy rengeteg a munka, próbáltam én is telefonálni, de nem sikerült senkit elérnem, gondolom, hogy mindenki nagyon elfoglalt ésatöbbi ésatöbbi…

Erre felpattant, kirongyolt a rendelőből és elkezdte nekem mutogatni a kiragasztgatott papírokat a váróban, majd megjegyezte, hogy „elmondtuk már, ki is van írva, hogy ne telefonáljanak! Én is járok orvoshoz, de nekem nem szükséges százszor elmondani!”

• Igen, észrevettem, hogy most is mellé van téve a telefonkagyló, ezért írtam emailt is Önöknek.
• Az email meg nem működik, mit nem ért ezen!

Úgy felhúztam magam, hogy legszívesebben lekevertem volna neki egyet, de végül csak annyit válaszoltam, hogy: „Ne haragudjon, de hogy beszél maga velem? Én normálisan, udvariasan szóltam Önhöz, erre ki akar oktatni, mint egy kisiskolást? Másfél éve nem jártam a rendelőben – gondolom ezt is látta az adatlapomon – fogalmam sem volt róla, hogy már nem Vanda nővér dolgozik itt, az pedig végképp nem az én hibám, hogy Ön utálja a munkáját és ennyire minősíthetetlenül beszél a páciensekkel.”

Nem reagált semmit, csak visszament a rendelőbe és magára zárta az ajtót, de én még órákkal később is alig tudtam lenyugodni – csak az járt a fejemben, hogy elmegy egy elsőbabás, rózsaszín szemüveges, boldogságban úszó terhes nő az első ultrahangra és ezzel a banyával találja szemben magát.

Vagy valaki, aki mondjuk vetélésen van túl, súlyos nőgyógyászati problémája van, vagy csak simán egy jóindulatú, normális ember, aki nem érdemli meg, hogy bárki is így beszéljen vele.

Nem is akartam a továbbiakban agykapacitást vesztegni rá, inkább belevetettem magam a munkába és két home office-os meeting között nekikezdtem a Nagy szülinapi tortájának is.

Családilag ezen a hétvégén ünnepeltünk és nem csak a vágyott pillangós tortát készítettem el, hanem mindenki kedvencét, a csirkepaprikást is nokedlivel.

Az ünnepelt persze magán kívül volt a boldogságtól – ismét leellenőrizte, hogy mozog-e már a foga – és talán az összes eddig kapott játéknál is jobban örült annak a vulkánkészítő készletnek, amit mi vettünk neki ajándékba. 😊

Hihetetlen, hogy már öt éves!

Az ő szülihetével ünnepélyesen is megnyitottuk a sort, jövő héten a férjem következik! Bízom benne, hogy idén szebb születésnapja lesz, mint a tavalyi negyvenedik, bár őszintén szólva, az annyira szarul alakult, hogy nem lesz túl nehéz felülmúlni!

Salty