Bő egy hónapja, anyák napja környékén kezdtek el a lenti gondolatok megfogalmazódni a fejemben, de akkor arra jutottam, hogy nem írok posztot belőle, mert valószínűleg tűzfészekbe nyúlnék vele és kell a francnak az online csihi-puhi – de csak nem hagyott nyugodni a dolog és mégis lepötyögtem.

Április végén és május elején biztosan ti is találkoztatok egy halom anyák napi bejegyzéssel, volt amelyik arról szólt, hogy mennyire gáz kötényt meg fakanalat ajándékozni (tényleg az!), volt olyan, ahol az volt a téma, hogy az apukák tegyék oda magukat és tanítsák meg a gyerekeiknek, hogy felköszöntsék az anyjukat és sok helyen felmerült az is, hogy „legalább ez az egy nap” legyen pihenő az édesanyáknak.

Hát izé… jó nagy szarban vagyunk, ha évi EGYETLEN napra redukáljuk le a saját „anyai szabadságunkat” és nevetgélünk az olyan, szórakoztatónak szánt mémeken, hogy: „anyát keres a családi cégünk, napi 24 órás műszakkal, évi 365 napos munkaidővel és egy szabadnappal, amit anyák napjának hívnak, de akkor is dolgozni kell!”

Tudom, hogy sokakat büszkeséggel tölt el, hogy „belehalnak az anyaságba”, hogy még lázas betegen is ellátják a gyerekeiket és sosincs egy szabad percük sem, de én ezt valahol nagyon szomorúnak tartom.

Persze, fontos, hogy legyen anyák napja, hogy megemlékezzünk az édesanyák erőfeszítéseiről és arról, hogy kilenc hónapon keresztül megosztották a saját testüket a gyerekükkel, hogy életet adhassanak neki, de én úgy gondolom, hogy a szülői létben a terhesség és a szülés gyakorlatilag a nulladik lépés, az előszó, a neheze azután következik, hogy a babát hazavittük a kórházból.

Onnantól pedig az apák is pontosan ugyanúgy kiveszik (ki kellene, hogy vegyék) mindenből a részüket, mint az anyák, mert végsősoron ketten hívták életre azt a gyereket és mind a ketten teljes értékű szülei is.

(Most tekintsünk el a gyerekeiket egyedül nevelő szülőktől – bár ők arányaiban minimum 80%-ban nők és ez már önmagában elég beszédes –, ezúttal kimondottan a kétszülős felállásra értem a mondandómat.)

Éppen ezért lenne fontos az apák napját is hasonlóképpen megünnepelni, mert bár tudom, hogy sajnos ezt sokan nem tapasztalják meg, de vannak olyan férfiak is a világon (hálistennek egyre nagyobb számban), akik maximálisan kiveszik a részüket a gyereknevelésből, szeretnek időt tölteni a saját porontyaikkal és nem csak évente egyszer, anyák napján – vagy leginkább akkor se – biztosítanak kimenőt a párjuknak.

Én valószínűleg emiatt nem érzem úgy, hogy harcolnom kellene azért, hogy „legalább az anyák napja” az enyém lehessen, mert azon a bizonyos vasárnapon kívül is van szabadidőm és nem csak ez az egyszeri 24 óra jut nekem, hiszen a férjemnek sem teher a saját gyerekeiről gondoskodnia.

Azzal, hogy az apák napja, az anyák napjához képest mindig a háttérbe szorul – sőt, van, hogy a gyerekek intézményeiben meg sem emlékeznek róla – szerintem mi nők nem azt érjük el, hogy „a mi ünnepünk fontosabb, ebből is érezhetjük, hogy igazán megbecsülnek minket”, hanem azt, hogy társadalmilag minden évben újra és újra megerősítjük: a gyerek az anyához tartozik, az ő feladata, apa meg csak úgy ott van.

Tessék, itt egy csokor virág, köszi mindent, holnaptól ugyanúgy te vagy A SZÜLŐ, mint eddig, intézd a bölcsit, az ovit, az iskolát és úgy egyáltalán, neveljed a gyerekeket.

Vajon azok az anyák, akik azt mondják, hogy a párjuk feladata megtanítani a gyerekeiket, hogy tisztességesen megünnepeljék az anyák napját (mert az!), cserébe mind ugyanúgy felkészítik őket az apák napjára is?

Ugyan a kilencvenes évekhez – az én gyerekkoromhoz – képest már sokat javult a helyzet, de valamiért még mindig nem képes a társadalom beemelni, hogy anya és apa egyenértékű szülők, a gyerek közös és mindketten pont ugyanannyira felelősek érte.

Mi pl. megosztjuk a szülői értekezleteket, én megyek az ovisokra, a férjem a bölcsisekre, őt mégis mindig úgy eresztik a gyűlésről haza, hogy „adja át anyukának, hogy…”, mintha ő nekem valami asszisztensem vagy pótanyai helytartóm lenne, nem pedig a gyerekeink másik teljes értékű szülője.

Sokan a mai napig megbámulják a hordozót viselő vagy babakocsit toló apukákat és majdhogynem csodaszámba megy, hogy egy férfi női felügyelet nélkül gondoskodik gyerekekről. Gyakran az az ebből egyenesen következő konklúzió, hogy micsoda egy rendes ember ez a Jóska, hiszen „segít” a feleségének – ettől a kifejezéstől pedig nem csak én, de még a férjem is instant falra mászik.

Nem SEGÍT, mert az azt feltételezi, hogy a gyerek valaki másnak a feladata, amit ő arra az x időre nagylelkűen átvállalt, kihúzta a pácból ANYÁT, nem pedig a saját kötelességeinek tett eleget szülőként.

Biztos vagyok benne, hogy az apai feladataikat maximálisan ellátó férfiak ezt egyébként borzasztóan degradálónak találják, mert – talán néha akaratlanul is – azt éreztetik velük, hogy ők nem alkalmasak arra, hogy a saját utódaikról gondoskodjanak, hanem feltétlenül valamiféle női gyámság alá kell helyezni őket, hiszen a gyerek mindig, minden esetben az anyjához tartozik.

Ezért rendszerint a nők a hibásak a hiányos házifeladatért, az otthon hagyott tornazsákért, a tompa ceruzákért, a hisztis dackorszakosért, a ovis koszos benti cipőjéért és kamasz nagy pofájáért is, hiszen az a gyerek nyilvánvalóan az égből pottyant ide közénk és csak egyetlen szülője van csórikámnak.

Közösen vállaltuk a gyereket, a felnevelése is közös feladat és nekünk nőknek is az az érdekünk, hogy megtanuljuk, hogy nem egyedül kell kézben tartanunk a gyeplőt és nem csak úgy lehet a gyerekről gondoskodni, ahogy mi szoktunk, mert nem csak egyetlen jó megoldás létezik.

Minden a lehető legnagyobb rendben lesz akkor is, ha az apja vigyáz rá, mert ő is felnőtt ember, teljes értékű szülő, nem egy életképtelen dedós, akit folyamatosan felügyelni kell.

Ha idáig eljutunk összenépileg, akkor egyszer talán majd nem kell az egyetlen anyák napi szabadnapunkért harcolnunk május első vasárnapján és az apák napja sem fog feledésbe merülni, mert az év összes többi napján is megosztjuk a terheinket.

 
Salty