Múlt héten elkezdtem nézni „A négy évszak” című mini-sorozatot Netflixen és bár műfajilag a dráma és a vígjáték keveréke (Steve Carell-lel és Tina Fey-jel a főszerepekben mi más lehetne?), de a humor mögött mégis sok olyan párkapcsolati, életvezetési kérdést feszeget, ami akaratlanul is elgondolkodtatja az egyszeri nézőt. 

Maga a történet három, középkorú házaspárt mutat be, akik évtizedek óta barátok és minden évszakban együtt töltenek néhány napot, afféle mininyaralásként.

Idillinek tűnik, hogy a kora ötvenes éveikben, miután már felnevelték a gyerekeiket, végre azt csinálnak, amit akarnak, jut idejük magukra, a barátaikra és olyan programokat, úticélokat választanak, amilyet csak szeretnének – viszont a felszínt egy icipicit megkapargatva rögtön az első részben kiderül, hogy nem minden olyan tökéletes, mint ahogy azt elsőre gondoltuk.

[Innentől kezdve néhány kisebb részletet kénytelen vagyok lespoilerezni, hogy érthető legyen, mit akarok ezzel az írással mondani, de minden, amit leírok majd, rögtön a sorozat legelején történik, így gyakorlatilag csak az alapfelállással kapcsolatosak a gondolataim – viszont ha kíváncsi vagy „A négy évszakra” és elrontaná az élményed az a pár apróság, amit ide lepötyögök, akkor nyugodtan hagyd abba itt az olvasást, aztán ha megnézted az első részt, gyere vissza és olvasd végig a cikket! 😉]

A hat barát éppen aktuális összeröffenésének az apropója az egyik pár – Nick és Anne – 25. házassági évfordulója, de a hétvégi kiruccanás második napján a „férjek” elmennek hármasban egy erdei túrára a környéken és Nick megosztja a haverjaival, hogy el akar válni a feleségétől.

Amikor a másik két, megdöbbent fickó – Danny és Jack – rákérdeznek, Nick hosszasan ecseteli, hogy Anne mennyire unalmassá vált, nem akar semmit csinálni, nem hajlandó egy új könyvet sem elolvasni, az összes korábbi hobbiját feladta és már kizárólag csak egy hülye telefonos játék köti le, ő pedig nem akarja a hátralévő harminc-negyven évét így, egy ilyen nő mellett leélni.

Jack persze nem tudja titokban tartani a híreket és megosztja a saját feleségével, akinek az első, zsigeri reakciója az, hogy „mekkora egy seggfej ez a Nick!” – és ne legyünk álszentek, a legtöbbünknek is valami hasonló gondolat futott át az agyán a fenti sorokat olvasva.

Mert aki azután, hogy az élete nagyrészét leélte egyetlen nő mellett, majd 25 év házasság után, mindenféle „igazán komoly” indok nélkül válni akar, az csak seggfej lehet.

Egy olyan seggfej, akit berántott az életközépi válság, aki azt hiszi, hogy egyedül, friss szingliként klasszisokkal izgalmasabb élete lehetne és nem értékeli azt, amije van: a hűséges, szerető feleségét otthon.

De tényleg seggfejség azt gondolni ~50 évesen, hogy korán van még ahhoz, hogy nyugdíjasként viselkedjünk? Seggfejség egy tartalmas párkapcsolatra vágyni és nem beletörődni, hogy lakótársként élünk a partnerünk mellett?

Ha egyszer, huszonévesen megígértük egy anyakönyvezető előtt, hogy holtomiglan-holtodiglan, akkor mindkét félnek kötelessége ehhez tartani magát, akkor is ha férj és feleség a közösen eltöltött évtizedek során teljesen ellenkező irányba fejlődtek?

Hogyan lehet egymás partnereként élni, kapcsolódni a másikhoz, ha a pár egyik tagja az élete B-oldalára átváltva még mindig keresné a kalandokat, az izgalmat és szeretné minél több tartalommal megtölteni a maradék éveit, míg a másikuk már csak arra vágyik, hogy tévézzen, Farmville-ezzen vagy keresztrejtvényt fejtsen egy kényelmes karosszékben?

Talán kijelenthetjük, hogy egy normális házasságban van igény arra, hogy a feleknek legyen legalább néhány kapcsolódási pontja, közös elfoglaltsága, beszédtémája; tehát az nem igazi kompromisszum, hogy mindenki csinálja, amit szeretne és csak éljünk egymás mellett, mint eddig, anélkül, hogy baszogatnánk a másikat, hogy mozduljon ki többet vagy maradjon gyakrabban otthon.

A kalandokat nyilván meg lehet élni másokkal is, mehetünk bárhová, csinálhatunk bármit akár barátokkal is, nem kell a házastársat mindenhová magunkkal rángatni; de ha jobban belegondolunk, valamilyen szinten nem jogos elvárás az, hogy legyenek közösen megélt élményeink?

Nem arra kellene törekedni, hogy ha idővel teljesen különböző hobbikba szeretünk is bele, de legyen valami, BÁRMI, amit izgalmasnak találunk, amiről beszélhetünk a társunkkal, megoszthatjuk vele a tapasztalatainkat, beavathatjuk a szenvedélyünkbe és a párkapcsolatunk ne csak annyit jelentsen, hogy ugyanaz a cím szerepel a lakcímkártyánkon?

Nem seggfejség-e magától értetődőnek venni, hogy mellettünk van a társunk és ezzel meggyőzni magunkat arról, hogy időpocsékolás dolgozni a kapcsolatunkon, nem szükséges semennyi energiát beletennünk, hiszen „25 év után, mindegy mi van, már úgysem lép le”?

Éppen ezért szerintem vagy mindketten sárosak, vagy ahogy Anne nem seggfej, úgy Nick sem az.

Mielőtt meghozta volna a döntését, hogy beadja a válókeresetet, sokáig próbált kapcsolódási pontot keresni a feleségéhez, támogatta a fellángolásszerű hobbijait, ösztönözte, hogy nyisson a világra, de egyszerűen elfejlődtek egymás mellett és sajnos tökéletesen az ellenkező irányba.

Ez valószínűleg gyakrabban megesik, mint gondolnánk.

Évekig neveljük a gyerekeinket és két pelenkacsere között nyilván nem vagyunk bódítóan izgalmasak meg kiszámíthatatlan kalandorok, mert akkor nem ez a prioritás, csak hajtjuk a mókuskereket, egyik nap telik a másik után – de aztán amikor a csemeték lassacskán felnőnek és már nem szükséges az állandó szülői készenlét, ott találjuk magunkat egy szinte idegen ember mellett, annyira megváltozunk az elmúlt 15-20 év alatt.

Talán nem is az az igazi kihívás, hogy a kiürült fészekben visszataláljunk egymáshoz, hanem az, hogy a fiókákat terelgetve se veszítsük el a másikat, mert újra szikrát csiholni sokkal melósabb, mint őrizni a lángot, hogy ne aludjon el.

Ti mit gondoltok erről?

Salty

Utóirat: Nézzétek meg „A négy évszakot”, humoros, de gondolatébresztő és mindemellett maximálisan szülőkompatibilis a fél órás epizódjaival, így egy-egy rész akkor is belefér, ha este az örökkévalóságig tart, amíg elalszanak a kölkök és már csak a beleteket húzzátok, mire kitántorogtok a nappaliba! 😉