Beépített mikrónk van. Persze nem maga a masina van beépítve, hanem a szekrény, ahol tartjuk, felfelé nyíló, csini kis ajtóval, közvetlenül a derékmagasságban lévő,  “tényleg” beépített sütő felett.

Szombat reggel, hajnalok-hajnalán megcsináltam magamnak az első kávémat vagy ahogy a férjem hívja, a kávé ízesítésű tejitalomat, hörpintettem belőle kettőt, majd nekiálltam reggelit csinálni a gyerekeknek, bedobtam egy adag mosást, villámgyorsan lezuhanyoztam és hajat mostam, amíg az apjuk odakinn felügyelete az evészetet, majd ha már így ráértem, akkor megszárítottam a hajam és ki is vasaltam szépen, utána beszedtem az előző adag ruhát az erkélyről, mielőtt kiterítettem a frissen mosott cuccost az időközben lejárt mosógépből, aztán újra eszembe jutott a kávém.

Hideg. A picsába. Bedobom a mikróba, megmelegszik, jó lesz. Nem olyan jó, mint frissen, de éhes szomjas ember ne válogasson, megiszom így is.

Lejárt a sebtiben beállított fél perc, én pedig meg sem vártam, hogy elhangozzon a művelet végét jelző három pittyenés, feltéptem az ajtót és kikaptam a csészémet.

Nem igazán tudom, hogy fogalmazzam meg azt, ami ezután történt.

A kedvenc(!) bögrém tele tejeskávéval kicsúszott a kezemből, mire én reflexből utánakaptam, de olyan nyomorultul, hogy a kávé felét végiglocsoltam a leengedett hajamon és a komplett felsőtestemen, viszont még ezen az áron sem sikerült megmenteni a maradékot, a csésze természetesen szétcsattant a földön.

De nem ám úgy, ahogy a normális porcelán cuccok szoktak, kb. 3-4 nagyobb darabra, amit pillanatok alatt felkapkodsz, hanem úgy, mint egy repeszgranát, 93635174 darab félmilliméter nagyságú szilánkra, amit valószínűleg szemöldökcsipesszel fogok felfelé csipegetni még advent második vasárnapján is.

Olyan pusztítást hagyott maga után, hogy én lepődtem meg a legjobban, amikor – a várakozásaimmal ellentétben – végül mégsem szállt fel a gombafelhő a konyhaszekrényeink között.

Sorolom, mi minden lett kávés: a padló (nyilván), az összes szekrény, összes ajtaja 3 méter sugarú körben, a mikró közvetlen környezete a szekrényen belül, a plafon(!), de még a mikró alatt lévő sütőbe is belefolyt, hogy rohadjon meg.

Ott álltam a konyha közepén, a papucsom belsejében centi vastagon szörcsögő és a hajamből szép ütemesen csöpögő tejeskávéval, szemrevételeztem a kárt és csak az az egyetlen, – de a szituációt tökéletesen leíró – szó hagyta el a számat, hogy: fasza.

Vagy ahogy anyukám mondaná: ez a fasza, kántor úr, holnap is ezt énekeljük!

Sajnáltam az eltört (felrobbant) bögrét is, de azt jobban, hogy az uccsó kávéval meszeltem ki a konyhában, most főzhetek új adagot!

Lekaptam a tocsogó ruháimat, majd egy szál bugyiban és kávés melltartóban nekiálltam összetakarítani, de igyekeznem kellett, mert éreztem, ahogy a szempilláimon szárad a lötty és már pislogni is egyre inkább nehezemre esik.

Remélem, hogy nem hagytam ki egyetlen négyzetcentimétert sem, mert nem feltétlenül érezném magam Indian Jones-nak egy hét múlva, miközben megszállottam keresem a besavanyodott tejszag rejtélyes forrását a kávéarmageddont túlélt konyhánkban.

A legtöbb ember nem ezt érti az “ereklye” szó alatt, na!

Mindenesetre szemre minden tiszta, kétszer is felmostam, most pedig mehetek zuhanyozni és hajat mosni. Ismét.

…és hogy ebből mi a tanulság, kedves szülőtársaim?

Igyátok meg azt a rohadt kávét, amíg meleg!

Salty