Igazán izgalmas hetet tudhatunk magunk mögött, képzeljétek, három jelentős mérföldkövet is elértünk. Na, nem mindegyik pozitív, de van, amire már úgy vártam, mint a Messiásra!
Elsőként, a hosszú hétvégét kihasználva összeköltöztettük a lányokat a gyerekszobába és visszakaptuk a hálónkat, de a napokban odáig is eljutottunk, hogy a Kicsinek végre-valahára belelóg a szemébe a haja!
Mivel borzasztóan utálja, ha a haját birizgáljuk, ezért eddig nem akartam semmiféle frizurával cseszegetni, az volt a ki nem mondott megállapodás, hogy addig hordhatja úgy, ahogy a természet belőtte neki, amíg nem látom, hogy zavarja vagy túlságosan az arcába lógna.
Eddig is rendre fiúnak nézték (még rózsaszín ruhában is), akkor ez a pár hónap ide vagy oda már igazán mindegy, egyszer biztosan megnő majd az ő haja is, csak győzzem kivárni.
Na, de kanyarodjunk vissza a vadonatúj területi allokációnkhoz!
Mivel kedden még itthon voltak a lányok, így ideális megoldásnak tűnt, ha húsvét vasárnapra időzítjük a költözést és hagyunk magunknak két teljes napot belerázódni a dologba, szerda reggelre már biztosan rendben leszünk – gondoltuk a férjemmel a legnagyobb egyetértésben.
Rosszul. Rosszul gondoltuk.
A fektetéssel semmi gond nem volt – azon kívül, hogy amikor este megkértem a Kicsit, hogy mutassa meg, hol van az ő ágya, akkor – ügyelve, hogy a gyerekszoba küszöbét még véletlenül se lépje át -, szépen rábökött a rácsosra, majd az ajtóból azzal a lendülettel balra fordult, betrappolt a hálóba és a franciaágyra felmászva felkészült az alvásra.
Végül a kedvenc Boribon könyvével csalogattam vissza, azt olvastuk el együtt lefekvés előtt, onnantól kezdve már nem problémázott rajta, hogy a saját ágyában kell aludnia.
Az elsőszülött is rendkívül büszke volt magára, hogy ő már olyan nagylány, hogy nem csak külön ágyban alszik, de ráadásul rendes, felnőtt méretű takarót is kapott!
Egyszerűbbnek tűnt, ha az ő gyerekméretű ágyneműjét egy az egyben átadjuk a húgának, neki pedig előveszünk egy normál készletet, így legalább nem kellett még egy gyerekszettet és pluszba hozzávaló ágyneműhuzatokat is beszerezni.
Ettől függetlenül szombaton elmentünk az egyik közeli lakberendezési áruházba és vettem neki egy szuper, unikornisos ágyneműhuzatot, amit ő választott ki magának, hátha az meghozza majd a kedvét, hogy békésen átaludja az éjszakákat.
Nem hozta meg.
Mondjuk ahhoz képest, amire számítottam, nem volt annyira vészes az első éjjelünk, de nyilván többször is be kellett menni hozzájuk, a Kicsi pedig nagyjából 4:30 környékén átcsattogott hozzánk és hiába próbáltam odavenni közénk, már sajnos nem tudtam visszaaltatni.
Én egyébként valami olyasmit vizualizáltam, hogy egész éjszaka kanosszázni fogunk felváltva a férjjel a két szoba között vagy rosszabb esetben kb. éjfél körül bedobjuk a törölközőt és onnantól kezdve mindkét gyerek köztünk fog aludni, amíg az apjuk meg nem unja, hogy élére van fektetve és ki nem megy hajnalban a kanapéra.
Mivel ilyen idejekorán megkezdtük a napunkat, nem csoda, hogy reggel nyolcra már mindenki megreggelizett, felöltözött, fogat mosott, megfésülködött, játszottunk negyvenhét különböző játékkal, amit csak a lányok ötpercenkénti vitája szakított meg, így megint a szokásos következtetésre jutottam: az a legjobb, ha kimegyünk valahová.
Így esett, hogy ismét a szomszéd kerületben levő pitypangmezőre vezetett az útunk és mivel ezúttal négyesben szedtük a sárga virágokat, sikerült még néhány liter szörphöz való alapanyagot összegyűjtenünk, mielőtt végleg átalkulnának bolyhos gombócokká.
A mező felét már így is az elvirágzott, fehér fejek terítették be, én pedig hitetlenkedve figyeltem, ahogy ugyanaz a két gyerek, akik fél órával ezelőtt képesek voltak azon is összeveszni, hogy a két ugyanolyan pisilős baba közül ki-melyikkel játsszon, most bezzeg az egyetlen szál leszakított pitypangbolyhot is a legnagyobb egyetértésben, közösen fújja el.
Nem tudom, hogy otthon a bezártság vagy a falak színe bolondítja meg őket (nagyon vad ez a fehér), de egészen elképesztő, hogy odakinn mintha kicserélték volna őket, olyan szépen, békésen játszanak minden alkalommal.
Szívesen csinálnék egy pár napos emberkísérletet rajtuk: mi történik, ha kirakom őket az erkélyre? Kertes házban vajon melyik személyiségük nyerne? A szabad levegős vagy az itthoni?
Kedden már valamennyivel normálisabb éjszakát tudhattunk magunk mögött: a Nagy hajnal háromkor átjött bejelenteni, hogy pisilnie kell (egyébként egy ideje már el tudja egyedül intézni, de igényli a „közönséget”), a Kicsihez kétszer kellett átmennünk, de végül csak valamivel hat előtt ébredtek fel, ami nálunk már egészen rendkívülinek számít.
A férjem már dolgozott aznap, én – mivel a lányok még itthon voltak – fél nap szabival próbáltam operálni, de végül épségben túléltünk délutánig és még csak kinn sem kellett lennünk egész álló nap.
A Nagy segített befőzni az éjjel során kiáztatott pitypangszörpöt és még arra is jutott időnk, hogy körülbelül vállalható állapotba hozzuk a lakást, mielőtt másnap újraindul a szokásos mókuskerék.
Szerdán a normál menetrend szerint elvittem őket a megfelelő intézménybe és reggel megint meg tudtam figyelni, hogy a nagylányom és két másik kislány az ovis csoportjából mennyire össze vannak nőve.
A tornacuccos-kocsicsapkodós lányról és a húgáról van szó (a továbbiakban V. és N.), én pedig megmondom őszintén, eléggé aggasztónak találom, hogy ennyire egymás fenekében vannak – már bocsánat.
Reggelente, amikor megérkezünk, úgy kell V.-t és N.-t beküldenem a csoportszobába (vagy az óvónénik tessékelik őket vissza), a gyerekem szó szerint a cipőjét nem tudja átvenni tőlük, mert rögtön lerohanják.
V. és N. viselkedése bőven hagy kívánnivalót maga után és az utóbbi időben az én lányomon is elkezdtem észrevenni, hogy egyre nehezebb vele, többször fordul elő, hogy nem fogad szót és néha szinte pontosan ugyanazok a jelenetek játszódnak le nálunk, mint amit a két kis barátnőjénél már megfigyeltem.
Emiatt nem szívesen szerveznék ovi utáni programot velük – éppen elég, hogy egész nap együtt játszanak – de minden délután megy a nyígás, hogy várjuk meg, amíg értük is idérnek, hogy együtt mehessenek haza, menjük velük a játszótérre stb.
Szerdán elég rendesen kiborult a bili, nem is emlékszem mikor vesztettem el a türelmemet utoljára ennyire, de egyszerűen annyira kihozott a Nagy a sodromból, hogy utólag belegondolva azt is csodálom, hogy egészen addig a pontig bírtam szép szóval.
Kinn játszottak az udvaron, amikor a húgával odaértünk érte az oviba és már harmadjára szóltam neki, hogy jöjjön, de mindannyiszor inkább elszaladt. Végül megkértem az egyik óvónéninket, hogy tartsa rajta a szemét a Kicsin, nehogy eltiporják a vaduló ovisok vagy elkolbászoljon, én pedig felmásztam a gyerekem után a mászókára, megfogtam a kezét és szépen letessékeltem.
A földre leérve persze megkapta a megérdemelt fejmosást, hogy ezt mégis hogy gondolta, hogy hívom, ő pedig elszalad – erre elkezdett hisztizni, hogy meg akarja várni V.-t és N.-t, mert ők hárman megbeszélték, hogy ovi után elmennek együtt fagyizni.
Még mindig nagyon türelmes voltam, elmagyaráztam neki, hogy sajnos nem tudunk a húgával itt várakozni ki tudja meddig, amíg a két másik kislányért is jönnek a szüleik és csak az anyukájuk vagy az apukájuk viheti el őket az oviból, nem jöhetnek csak úgy el velünk.
Dúlt-fúlt, de végül elfogadta a dolgot, további viták nélkül kijutottunk a parkolóba és beültünk az autónkba.
Az volt a terv, hogy hazafelé menet megállunk az anyósomék utcájában lévő varrónőnél, hogy az egyik nadrágomat beadjam megcsináltatni.
Megterveztem a látogatást, egészen felkészültnek éreztem magam, a Kicsit beletettem a babakocsiba, hogy ne randalírozzon ott a varrodában, a Nagy pedig jött szépen a lábán, gondoltam, hogy vele biztos nem lesz gond, ő már elég idős ahhoz, hogy képes legyen rendbontás nélkül 10 percet várni odabenn, amíg megbeszélem a varrónővel a részleteket.
Nem hogy nem volt rá képes, hanem úgy viselkedett, hogy konkrétan szégyelltem magam.
Az egy dolog, hogy hiába szóltam rá háromszor is, hogy maradjon egy pillanatra csöndben, mert nem jutunk tőle szóhoz, de folyamatosan matatott, mindenhez hozzápiszkált, elvett-megnézett-összetúrt… és egészen egyszerűen akárhányszor kértem, hogy hagyja abba, az egyik fülén be, a másikon ki.
Már a varrónő is próbálkozott, hogy „nézd ez lehet itt a te széked, ülj le ide nyugodtan” vagy „azzal vigyázz, az nagyon éles/szúrós/veszélyes” –, de mintha meg sem hallotta volna.
Ha ráláttam volna az autónkra az üzletből, esküszöm, hogy kivittem volna és vissza becsatolom a kocsiba, amíg befejezzük a beszélgetést, annyira felhúzott a viselkedésével.
Szerencsére pár perc elteltével végeztünk is (gondolom a varrónő is baromira örült, hogy végre megszabadul tőlünk), ekkor észrevettem, hogy Baka és Deda pont akkor értek haza és a varroda előtt parkoltak le az autójukkal.
Pár percet beszélgettünk, amíg elsétáltak velük a néhány méterrel távolabb álló kocsinkig, de a Nagyon megint úrrá lett a türelmetlenség és mindenféle indok nélkül elkezdett szaladgálni, egyre messzebb távolodva tőlünk.
Kétszer szóltam neki, de mivel nem hagyta abba a futkározást, megelégeltem a dolgot és – nem vagyok rá büszke – de a síró-rúgkapáló gyereket bezártam az autóba.
Ott álltunk mellette, így nyilván látott minket bentről, de már annyira rohadtul elegem volt a non-stop fegyelmezésből, hogy akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak, mert azon már rég túl voltunk – fél órával azután, hogy felvettem az oviból! -, hogy szavakkal próbáljam meggyőzni.
Ha már így alakult a dolog, akkor a Kicsit is beültettem és elindultunk haza. Útközben felhívtam a férjem, hogy otthon van-e már, mert nem akartam ennyiben hagyni a dolgot és hálistennek még előttünk hazaért, így meg tudtam valósítani a kigondolt büntetést.
Szóltam a lányomnak, hogy őt most hazaviszem és leadom a lakásunkban az apjának, a húgával pedig megyünk tovább a játszótérre.
Ettől persze azonnal eltört a mécses és beindult a hiszti, hogy ő is akar jönni, de a lehető legnyugodtabban elmagyaráztam neki, hogy sajnos nem tudom elvinni magammal, mert nem fogad szót nekem és aki így viselkedik, az nem mehet a játszótérre, mert ott nem akarom azzal tölteni az időt, hogy egyfolytában veszekedünk.
Természetesen fűre-fára fogadkozott, hogy ettől a szent pillanattól kezdve szót fog fogadni, de mondtam, hogy a mai napon ez már nem segít, „előre kérem a szófogadás bebizonyítását”, ha másnap menni fog, akkor holnap majd mehetünk együtt a játszótérre.
Szerda este el is határoztam, hogy fel fogom hozni az aggályaimat az óvónőknek, kíváncsi voltam, hogy ők hogy látják az öribariságot, játszik-e más gyerekekkel is a lányom, milyen a dinamika a csoportban stb.
Sajnos csütörtök reggel pont késésben voltunk és sietnem kellett, így nem tudtam pár percet sem ott maradni beszélgetni, délután meg a tornaóráról, nem a csoportból hoztam el, így péntek reggelig kellett várnom, hogy elkapjak egy óvónőt és rákérdezzek a gyerekem viselkedésére.
Mivel a lányom szinte egy az egyben a klónom, nagyon hasonló a személyiségünk, így elég jól bele tudom magam élni, hogy miért van ennyire rákattanva a V.-vel és N.-nel való barátkozásra.
Az a helyzet, hogy abból a néhány interakcióból, amit láttam közöttük, számomra az derült ki, hogy a másik két gyerek az enyémet szinte vakon követi, a lányom meg rohadtul élvezi, hogy „beosztottjai” vannak.
Amikor felhoztam a témát a reggeles óvónéninknek, ő is azzal kezdte, hogy „nehogy azt higgyem, hogy az én gyerekem áldozat ebben a helyzetben!” – ezt mindjárt gondoltam, de ő is megerősített benne, hogy a lányom szereti irányítani a játékokat, élvezi, ha ő találja ki az ügymenetet, ha ő osztja a szerepeket, ezért tölt V.-vel és N.-nel sok időt, mert ők soha nem mondanak neki ellent.
Szívesen játszik másokkal is és mindenki nagyon kedveli, szeretnek vele játszani, de még a legcsendesebb kislányok is szembemennek vele néha, így inkább a rosszcsont testvérpár felé gravitál, mert ott ő a bandavezér és mindig az van, amit ő kigondolt.
Rögtön be is ugrott a gimnáziumi osztályfőnököm arca, amikor a szalagavatónk előtt „leszidott” azért, mert szerinte én addig megyek, házalok a saját véleményemmel, amíg mindenkit meg nem győzök és az nem lesz, amit én akarok.
Hát igen, azt hiszem erre mondják, hogy nem esik messze az alma a fájától.
Abban viszont az óvónő is egyetértett, hogy V. és N. vadabb viselkedése akaratlanul is ragad az én gyerekemre és egyértelműen jót tesz nekik a távolság, ő sem javasolná, hogy délután közös programot szervezzünk hármasban a másik két kislánnyal, mert nem árt, ha legalább arra a pár órára elválasztjuk őket egymástól.
Őszintén szólva nem tudom, hogy hogy kezeljem ezt a helyzetet, vagy hogy kell-e ezt egyáltalán a jelenleginél jobban kezelni.
Kezdek kifogyni a kifogásokból, hogy miért nem megyünk együtt játszóterezni ovi után és miért nem szervezünk hétvégére playdate-et, mert tényleg bőven elég, hogy napközben együtt játszanak, de persze tudom, hogy az én lányom sem ártatlan bárányka ebben a barátkozósdiban.
Konkrétan minion-jai vannak és bandát épít, szóval sajnálni semmiképpen sem kell, de annak nem örülök, hogy a viselkedéséről egyértelműen megmondható, hogy kikkel játszik a legtöbbet.
Ha van valami jó ötletetek, hogy ebben a helyzetben mit lehet csinálni, akkor nagyon örülnék neki, ha megosztanátok!
A mérföldkövekhez visszatérve: a bíztató második éjszakánk sajnos nem állandósult, azóta minden egyes nap valamikor hajnali négy és öt között ébredünk fel, de gondolom, hogy ez valahogy, valamikor majd helyrejön és a Kicsi is elkezd legalább egy picit tovább aludni, bár addig azért nem fogok fél lábon állni.
Viszont képzeljétek el, péntek délután bemutatta a legújabb tudományát (az eheti harmadik mérföldkövet) is: már feléri a kilincseket a lakásban!
Észre sem vettem volna, ha egyszercsak nem jön ki utánam a konyhába azzal a kismotorral, amit gondosan eldugtam előle az előszobából nyíló spájzba. Később már nagyon bátran villogott a vadonatúj képességével: simán bement az apja után az irodába vagy utánam a wc-re, így most már arra is külön oda kell figyelnünk, hogy ne mászkáljon olyan helyekre, amikről eddig azt hittük, hogy egy becsukott ajtóval biztonságosan el vannak zárva előle.
Egészen szürreális, hogy hamarabb jutottunk el odáig, hogy felérje a kilincseket, minthogy egy pinduri, pár szálas pálmacsurkát csináljak a feje tetejére, de ez van – abban azért biztosak voltunk, hogy előbb-utóbb mindkettő bekövetkezik.
A sorrend meg végülis mindegy.
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Még az is lehet, hogy nem is olyan extrém ez a viselkedés (nekem nem az), csak téged érintett rosszul, mert azért 99%-ban szabálykövető a nagylányod! 🙂 Én is szoktam jó példa-rossz példa megállapításokat tenni vele mint Murmurka írta, jobb még nem jutott eszembe.
A Kicsinek nem kicsi az a rácsos ágy már? Nálunk is összeköltöztek a lányok, már bő másfél hónapja tehát akkor alig 19 hónapos volt, felbuzdulva azon hogy itt többen írták a drasztikus váltást rögtön a galériaágy aljába 90×200 matracra. Az addig 4x ébredő Kicsi azóta átalussza az éjszakát. Nálatok biztos számít a férjed kevés alvásigénye is, tutira van némi örökségük, de lehet, hogy ha nagyobb helye lenne, akkor mondjuk fele ennyiszer ébredne fel. Semmi garancia nincs persze, csak egy tipp! 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Még egyelőre félünk a Nagyot feltenni a galériára, nektek az a rész jól működik, nem volt baleset (tudom, hogy ugyanolyan ágyatok van nektek is)?
Igen, amúgy valószínűleg ha csak mondjuk a varrodás rész történik, akkor nem húzott volna fel ennyire, de túl sok minden volt már előtte is és én is túl voltam valószínűleg ingerlődve addigra.
KedvelésKedvelés
Nem volt baleset, de ehhez talán az is kellett, hogy ne sétálgasson már át hozzánk a Nagy éjszaka – ez kb. 4,5éves korára valósult meg 🙂
Van egy sátor neki fent, így van saját bunkija, és biztonságérzetet is ad mert olyan mint egy kis barlang. El tud vonulni könyveket nézegetni vagy a plüsseivel játszani mert oda a kicsi nem megy utána ugye. Alulra meg a kicsi kuckózott be a rongyikkal, ott is szoktunk együtt olvasni este hármasban vagy néha négyesben a kutyával 😀
KedvelésKedvelés
Na igen, az én Nagyom még mászkál, bár azt egyelőre lekopogom, hónapok óta nem esett le a normál magasságra állított ágyáról, pedig nincs leesésgátlója, szóval azért az bizakodásra ad okot. 😀
Nagyjából úgy képzeltem el, hogy még maximum egy évet kibírunk ebben a formában, akkor már majdnem 6 éves lesz, annyi idősen már nem félnék a galérián altatni, ha le is esik esetleg, nincs olyan túl magasan és a szőnyeg is vastag, nagy baja már nem lesz. 🙂
De a sátor is tök jó ötlet, láttam, hogy miket lehet venni az ágyhoz kiegészítőként, az is plusz egy biztonsági szint, ami “benn tartja” az ágyban. 🙂
KedvelésKedvelés
Nálunk az egyik kimászkált éjjel amikor feltettük az ágyát, és álmában is remekül lemászott a létrán. Pedig leesésgátló nélkül simán lepottyant a sima ágyról.
A nagynál pedig úgy jártunk, mint Delicious: amikor nagyobb ágyat kapott, hirtelen megszűntek az éjjeli ébredések. Ő is igazi paplanharcos volt, csak a hálózsákot kukac-verzióban. 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
Szia!
Azt írod h elfogytak a kifogásaid h miért NEM mentek a 2 lánnyal együtt játszózni…
Miert kell megindokolni? Nálunk soha fel sem merült h a délutánt az ovis társakkal töltsük. Az az ovi (mint a melohely) ott a mandátum lejárt. Kezdődik a családi időszak, ők pedig nem a család….
Ez akár indoknak is jó 🙂
KedvelésKedvelés
Indoknak szuper, csak azért nem mondtam eddig, mert más gyerekekkel viszont többször mentünk ovi után is valahová vagy szerveztünk külön programot. Akkor jogosan kérdezné, hogy V.-vel és N.-nel miért nem? 🫤
KedvelésKedvelés
Te sosem találkozol munkaidőn túl a barátaiddal? 😉
KedvelésKedvelés
mi most állunk ovi választás előtt és ha a csillagállás úgy hozza össze akkor a fiamék bölcsis csoportjából 7en mennek együtt oviba. Nem mondom h mind a 6 gyerek viselkedésével ki vagyok békülve, de a fiam elég nehezen barátkozik, zárkózott gyerek, így inkább lenyelem a rossz tulajdonságaikat mintsem h egyedül maradjon egy új kórnyezetben.
KedvelésKedvelik 1 személy
De érdekes, hogy a bölcsi és az ovi nem együtt van! Amikor mi bölcsit kerestünk, egyetlen olyat sem láttam, ahol nem voltak ovis csoportok is.
A Nagy mostani ovijában is van bölcsi, csak a távolság miatt nem oda jár a Kicsi.
Azt teljesen megértem, hogy fontosabb, hogy ne legyen egyedül a fiad az új helyen.
Én amiatt kicsit tartok a sulitól, hogy valószínűleg az ovi után senki más nem fog a korábbi csoporttársak közül abba az iskolába járni, ahová a lányom, bár ő könnyen barátkozik, remélem nem lesz nehéz neki.
KedvelésKedvelés
Nekem nagyon furcsa volt a saját ( rossz) tulajdonságaimat látni a gyerekben.
Mit tett anno anyukád, hogy megváltoztassa a dandárparancsnoki hozzáállásodat? Hallgattál rá? Mikor ismerted fel hogy talán nem a legjobb tulajdonság ez? Vagy végül is nincs vele baj, csak fogadjon szót, ne tanulja el a hülyeséget a két másiktól. Szerintem érdemes a saját gyerekkorodba visszanézni, ha tőled örökölte a dolgot😁.
Jelentem, a kertes ház kertjében normális gyerekként viselkednek. A fiam és az unokatesoja halálra tudták csesztetni egymást bent, de most, 13 évesen is bent fekszenek együtt a trambulinban és valamit vihognak. Valami van itt bent a levegőben, vagy tényleg ez a fehér fal…
KedvelésKedvelik 1 személy
Én egyébként nem látom fekete-fehéren rossz tulajdonságnak a rámenősséget (valószínűleg azért, mert én még mindig dandárparacsnok vagyok 🫣), de azt mindenképp szeretném elérni, hogy tudjon disztingválni, hogy mikor oké ez a viselkedés és mikor kell visszavennie.
(Amúgy szerintem titokban az ofőm sem ítélte teljesen el, legalábbis ha valamit el kellett intézni, az mindig rám volt bízva, mert annak tuti lett eredménye. 😁)
Viszont az jó ötlet, hogy kérdezzem meg anyukámat, nem emlékszem, hogy ő hogy kezelte ezt, szerintem nem nagyon volt emiatt összecsapásunk. Vagy nem túl jelentős. 🙂
Remélem lesz lehetőségünk egyszer megtapasztalni a kertes házat, hátha nálunk is működne. 😁
KedvelésKedvelés
Lehet hogy anyukádnak ez egyáltalán nem volt probléma, emlékeim szerint mi azért egész máshogy nőttünk fel, mint a mi gyerekeink.
Nagyon remélem hogy lesz lehetőségetek kertes házba menni, egy álom. Most ültettem át a pálmafát, halálra szúrt, két órán át nyirtam a füvet mert nagy a rancs, húsz centis a borsó, és a gyerekek még mindig a trambulinban vihognak.
KedvelésKedvelik 1 személy
szerintem a rámenősség és a barátok helyett beosztottak tartása nagyon nem ugyanaz a tulajdonság. utóbb általában az önbizalomhiányos emberek jellemzője, akik bizonytalanságuk okán nem képesek elfogadni mások szempontjaikat, mert saját minősítésüket látják benne, ezért jellemzően sokkal rosszabb képességekkel bíró emberekkel veszik körül magukat, hogy ne merüljön fel ilyen probléma. ez hosszútávon szerintem annyira nem jó perspektíva. nyilván oviban még sok tétje nincs, de én biztos elindulnék önbizalomerősítés irányába (tudom, h azt fogod írni, h szuper magabiztos és jó az önbizalma a gyereknek :)).
a barátság lényege a kölcsönösség, enélkül nem sok értelme van, ezt viszont már bölcsiben-oviban kezdjük tanulni. ha nem akarsz délutáni programot velük, nyugodtan mondhatod a gyereknek, hogy a délután neked is a szabadidőd, te akkor olyanokkal szeretnél lenni, akiket te is kedvelsz, ezzel a két kislánnyal nyugodtan játszhat az oviban, de ez és ez okból te jobban kedveled Ubulkát és anyukáját, így inkább velük szervezel külön programot.
a gyerek nyugodtan megismerheti a te szempontjaidat, hogy miért és hogy “válogatsz” társakat.
KedvelésKedvelés
Abban van valami, hogy nála rosszabb képességű gyerekekkel veszi körbe magát – korábban beszélgettünk is erről a férjemmel, hogy a lányunk gyűjti maga köré az olyan pajtikat, akik nála fiatalabbak, ügyetlenebbek, segítségre szorulnak stb.
Az önbizalomhiánnyal én még nem kötöttem így össze, de mindenképpen el fogok ezen a szemponton gondolkozni, mert egyébként tényleg magabiztos(nak tűnik) és eszembe nem jutna, hogy ezzel bármiféle problémánk lenne, én mindig inkább úgy láttam, hogy neki van ez az ún. “megmentő-komplexusa” és azért válogatja így maga köré a társait.
Mert egyébként az oviból is az a visszajelzés, hogy oké, dandárparacsnok, szól a másik gyereknek, hogy pl. át kell vennie a cipőjét, el kell pakolnia maga után a játékokat, amivel játszott, de beáll mellé segíteni, nem csak dirigál.
Itthon is csinálja ezt a húgával, sokszor rá kell szólni, hogy én vagyok a Kicsi anyukája, nem ő, majd én elintézem, nem az ő feladata megregulázni a testévérét.
Szóval nem tudom, ez mit feltételez, hogy a kisebb testvér van rá ilyen hatással (én is első gyerek vagyok, lehet ez is hozzátesz ehhez a személyiségtípushoz) vagy egyébként is ilyen természete lenne, nem tudom.
KedvelésKedvelés
tapasztalatom szerint a megmentő komplexus is abból adódik, hogy kell közeg, ahol a saját értékeket alá lehet támasztani, ahol kiemelkedőnek érezheti magát az ember. szerintem ez tök veszélyes tud lenni. ilyen közegben nem nagyon van motiváló társ, valódi barát.
KedvelésKedvelés
Csomó személyiségtípus szeret vezetni, meg tyúkanyóskodni, csak más indíttatásból, más céllal. Más valakit vezetni, és más megmenteni. Parancsnok: kevés érzelem, stratégikusság, előrelátás, nem fél konfrontálódni, keresi a kihívást. Ezzel szemben a te poszjtaid és amit a lányodról mondasz is érzelmi indíttatású. Gondoskodás, tyúkanyóskodás, segítés.
KedvelésKedvelik 1 személy
Még egy gondolat eszembe jutott közben: az egyik legjobb barátja az a kisfiú, aki itt is aludt egyszer nálunk, vele még mindig nagyon-nagyon jóban vannak, bár mióta ennyire összenőtt a testvérpárral, az a barátság egy picit a háttérbe szorult.
Na de a lényeg: az a kisfiú abszolút egy szinten van a lányommal, nagyon kiegyenlített a kapcsolatuk és vele simán megy a véleménycsere, közösen találják ki a játékokat, nincs alá-fölérendeltség stb.
Szóval alapvetően tud ez működni, nem hiányzik belőle ez a képesség, csak lehet, hogy – nem tudok rá jobb szót – sznob és akikről úgy ítéli meg, hogy nincsenek vele egy szinten, őket irányítgatni próbálja.
KedvelésKedvelés
Kedves Salty!
Itt voltak nálam az unokáim a tavaszi szünetben, így csak olvastalak, nem nagyon írtam.
Pár dolog bennem maradt az előző posztjaid kapcsán.
Amikor a testvérek szüntelen civakodásáról írsz, akkor felmerült bennem, hogy Ninának van lehetősége kedvére egyedül játszani, anélkül, hogy a kicsi beleavatkozna a játékába?
Van egy galéria, egy emeletes ágy felső része, vagy valamilyen hely, ahol nem kell a húgával összezárva lenni?
Ez szerintem nagyon fontos egy nagyobb gyereknek, hogy életkorából adódó játékait, alkotásait ne rombolja, maszatolja, piszkálja a kicsi. Sok veszekedést el lehet kerülni, ha van rá lehetőség, hogy “elvonuljon”, ha úgy tartja kedve.
Az ovis barátnőkkel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy V. és N. valószínűleg Ninától kapják meg azt az odafigyelést, ami máshol hiányzik nekik. Ezért csüngnek rajta annyira.
Bár nem írtad le, hogy /a harapáson és a ruha kunyeráláson kívül/ milyen viselkedés a kivetni való, amit Nina szívesen utánoz. Így csak általánosságban írom, hogy meg kellene próbálni “átfordítani” a trendet. Nina okos kislány, a koránál okosabb, ezért érzékenyíteni lehetne, hogy mikor viselkednek helytelenül a testvérek. A gyerekek szeretnek másokat megítélni, minősíteni, hiszen velük is ezt teszik a felnőttek. A helytelen viselkedés megítélésében nálunk annak idején sokat segített a Pumukli című meséskönyv. Nem tudom, hogy ismered-e? Pumikli tulajdonképpen egy kisgyerek, koboldnak álcázva, aki egyik kalamajkából a másikba esik, és sok csintalanságot, rosszaságot művel. Edel mester, az asztalos tanítgatja Pumuklit, hogyan kell helyesen viselkedni, eligazodni a világban. Sokat lehet tanulni belőle, és amellett nagyon vicces. Ahogy Pumukli viselkedését lehet minősíteni Ninának, úgy V. és N. helytelen viselkedését is lehetne minősíteni neki, és biztatni őt, hogy szóljon rájuk, ha helytelenül viselkednek, és tanítsa őket a jóra, mint Pumuklit Edel mester.
A varrodában való viselkedése Ninának érthető, mert még ő is “kicsi”, csak a tesójához képest tűnik nagynak. Sok neki 10 percig mozdulatlanul, csendben álldogálni. Ha ilyen helyre kell mennetek, akkor előtte beszéljétek meg, hogy most egy olyan helyre mentek, ahol mindent meg szabad nézni, de semmihez sem lehet neki hozzányúlni. Legyenek “mindent a szemnek, semmit a kéznek” helyek /önkiszolgáló boltok, fodrász, varroda, orvosi rendelő, stb./ ahol minden lehet nézni, de semmihez sem szabad nyúlni.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, ez valószínűleg gondot jelent, hogy nincs olyan hely a lakásban, ahová a Kicsi nem tud bejutni és ezért Mina játszhat ott úgy is, hogy nem nekünk kell csendőrösködni, mert a húga egyébként sem fér oda hozzá.
Arra figyelünk, hogy ha olyasmit csinál, ami “kistesó-érzékeny”, akkor megteremtjük neki az egyedüllétet, fizikailag távol tartjuk a Kicsit, csak ugye ez meg nekünk végtelenül fárasztó napokon keresztül.
Abban igazad lehet, hogy a testvérpár a figyelem miatt húz a lányomhoz. Nem akarok ítélkezni, mert nem látok bele az életükbe, de három gyerek van a családban, a 4,5 éves a legidősebb, nagyon pici a korkülönbség és nekem már korábban is úgy tűnt, hogy “csak nőnek, mint a gomba”, de igényelnének több egyéni figyelmet.
Valószínűleg a viselkedésükkel is ezt próbálják kivívni.
Ilyenekre gondolok, hogy nem figyelnek arra, amit mondanak neki, szándékosan az ellenkezőjét csinálják annak, amit kérnek tőlük, nem fogadnak szót (pl. amikor én, idegenként rászóltam V.-re, hogy fejezze be az autónk csapkodását, és csak azért is csinálta tovább).
A varrodás jelenetet ne úgy képzeld, hogy azt vártam tőle, hogy majd ott fog állni egy hang nélkül és meg sem mozdul, gondoltam, hogy végig csacsogni fog és megnéz mindent, de amikor külön rászólok valamiért, akkor elvártam volna, hogy szót fogadjon.
Amúgy is az a szabály nálunk, hogy megnézni mindent meg szabad, de az a szavam járása, hogy “a szemünkkel, nem a kezünkkel nézünk”, szóval azzal nem lett volna gond, ha megnézeget dolgokat, kérdezősködik stb.
Csak amikor már harmadjára szólok neki, hogy várjon egy picit a kérdéseivel, hadd fejezzem be azt a mondatot, amit elkezdtem mondani a varrónőnek (meg egyébként sem vágunk a másik szavába), vagy hogy megnézheti a varrógépeket, az ollót, de ne piszkálja, mert éles, szúrós alkatrészei is vannak, meg ne sérüljön vagy el ne rontson valamit – akkor azért felbosszant, hogy egyik fülén be, a másikon ki.
Pedig az ilyesmik nem szoktak gondot jelenteni (kivéve a fogdosást, amiatt sokszor rá kell szólni a boltokban is pl.), eddig soha nem fordult elő, hogy hívtam és direkt elszaladt vagy megkértem, hogy maradjon mellettem és elfutott, ráadásul kinn az utcán.
KedvelésKedvelés
Mi a gyerekek révén barátkozni nagyon jól össze egy helyi családdal, általában velük megyünk játszott, és playdate- ek is velük vannak, mindez azért, mert mi szülők.is megkedveltuk egymást. A barátság a középső ovis nagycsoportos korából indult, és azóta tart, bár az iskolában ők ketten a kislannyal nem együtt játszanak. Ugyanakkor a legkisebbem csopistars az ő középső lanyukkal, es ok az oviban is identől egyutt jatszanak legtobbszor ( tavaly meg nem, pedig tavaly is csoprttarsak voltak). Ilyen paraméterekkel tok megszoktak, hogy együtt játszódnak, vagy playdatekre megyunk/jönnek és jól eljatszanak együtt, a sorból ” kilógo” nagyfiamat és az ő szinten kilógó legkisebbjuket is bevéve a bandába. Megszoktak és egyik sem.teszi fela kérdést, hogy miért nem az aktuális legjobb cimbivel haverkodunk. Szóval szvsz nem kell indokolni a gyereknek hogy mit miért. Az enyémek is úgy vannak vele, hogy van egy ovis baráti kör, meg egy ” privat” is. És a privát az tőlünk szülőktől is függ.
KedvelésKedvelik 1 személy